A bárka

Mintha éreztem volna a bárka imbolygását, lágy ringatózását. Akár egy bölcső ringatása, mely rögzül az ember emlékezetében. Valamikor úgy tanították, és aztán én is úgy tanítottam az utánam jövőknek, hogy a Bibliában a bárka és a Mózes kosarát jelölő szó ugyanaz. Mindkettő a szabadulás eszköze az új élet hordozója, az új remények és célok eszköze. Mindez ezen a hajnalon csak egy kósza gondolat volt, semmi több. Nem indított világmegváltó tervekre, nem pattantam ki az ágyból és kerestem térképeket, mint megvilágosodott hajóskapitány, aki álmában rájött a helyes útra. Nem. Nyikorgó priccsemen befelé fordultam a fal felé, melynek borításai alatt mentek a csővezetékek, drótok, pneumatikus berendezések, miegyebek, amiket nem értettem, nem is akartam érteni, és anélkül is üzemeltek, hogy én értettem volna. „Az emberiség kipusztult”. Annak idején, oly sokszor leírtam már gyerekkoromban. Emlékszem, negyedikes, ötödikes, majd hatodikos koromban szinte minden nap kezdtem egy új regényt. Tele voltam ötletekkel tervekkel, minden nap feltaláltam valamit. Félálomban kinyitottam a szemem és a polcon ott volt még a piros vászonkötéses gyerekkori naplóm, ami egy koncentrátum volt. Annak, ami valaha is voltam, vagy szerettem volna lenni. Feltaláló, őrült zseni, vagy őrült tudós.

Valamikor nagyon sok naplót írtam. Ott sorakoztak a polcon egymás után. Arra gondoltam, hogy majd egyszer, talán nyugdíjas koromban lesz időm átolvasni őket. De aztán egy nap kidobtam az összeset. Annyi időm nem lesz. Egyetlen naplóm maradt, és ez a legelső diákkori naplóm, ahol a találmányaimat és természettudományos megfigyeléseimet rögzítettem. Tudós, ismétlem, őrült tudós akartam lenni. Mint, ahogy mindannyiunkban ott van egy orvos, egy ügyvéd, egy teológus vagy egy őrült tudós is. Ezek a személyiség fejlődése során dominánsak lesznek. De a felfedező és az őrült tudós már kifutóban levő szakma. Szinte már nincsenek fehér foltok a Földön. De fehér foltok az Univerzum szövetén igen. Lehet természetesen úgy is élni, hogy mindezekkel nem foglalkozunk. Kiváló példa erre az, amikor az ember felszáll egy személyvonatra vagy távolsági buszra. Az emberek csip-csup dolgokról, törpe problémákról beszélnek és folyton elégedetlenkednek. Ez, egy idő után unalmassá válik és bosszantóvá. Ezt a tudományos kutatás iránti forró érdeklődést igyekeztem éveken át fenntartani. Hittem abban, és vallottam azt, hogy csak az áttörésekkel érdemes foglalkozni. Olyan dolgokkal és eredményekkel, jelenségekkel, melyek új utakat nyitnak a tudományban. A füzetek ugyan gyarapodtak a polcon, csak az eredmények nem. És ez elszomorított. Ezért határoztam úgy, hogy kidobtam az összes feljegyzésemet.

Aztán a polcokon megsokasodtak a piros vászonkötéses könyvek. Egy név egyre követelte magának a helyet úgy a polcon, mint a tudatomban: Verne Gyula. Akinek regényei magukkal ragadtak, tengerekre, tengerek mélyére, a levegőbe, vulkánok mélyébe, az üreges föld csodálatos elméletét hozták testközelbe, ami legizgalmasabb volt az a Jégszfinx. Alacsony példányszámban kinyomtatott igazi könyvritkaság volt. Egy Edgar Allan Poe regény folytatása volt. A Pym Arthur a tengerészé, ami gyerekkorom egyik legizgalmasabb olvasmánya volt. Egy vírus kipusztította az emberiség nagy részét. Igen, valahogy így kezdtem anno, hokkedlin írva, mert az asztal kellett mamának, tésztát gyúrt, vagy a bátyám tanult rajta, én meg az ágyon ültem és írtam lelkiismeretesen az álmaimat, orosz kölnivel feltunningolt filctollakkal rajzokat készítettem, hogy a hálás utókor majd könnybelábadt szemmel olvashassa és láthassa a nagy író első munkáit.

Kolóniák maradtak. Akik harcoltak, harcoltunk a túlélésért. Hajókat építettek a nagyvállalkozók, és akinek volt pénze megvehette a túlélést. Az életet. Furcsa. Pénzért életet lehetett venni. Pénzem nem volt. Hivatalból osztottak be. Lelkészre mindenhol szükség volt. Hadseregben, bányákban, hajókon, tengeralattjárókon, expedíciókon. Nem kellett fizetnem az életért. A lehetőségért. A vírus gyorsan terjedt. Hírek kaptak szárnyra túlnépesedésről, biológiai fegyverkezésről, konspirációkról, az emberi faj tudatos kiírtásáról, mint ahogy ez krízishelyzetben lenni szokott. Hamar haltak az emberek. Nem győztük temetni. Napjában négy öt is akadt csak a mi hajónkon.Szépen lassan fogyni kezdett a legénység. A kapitány hitt abban, hogy kell lennie egy szárazföldnek, vagyis járványmentes övezetnek. A hajók versenyeztek ezért a földért. De senki nem tudta merre van. Nem volt idő karanténba tenni az embereket. Minden nap kétszer futtattuk le a tesztet. Reggel és este. Egy vércseppet tettünk az elektronmikroszkópba, majd megnéztük az eredményt. A komputer összehasonlította az eredményeket és kiszámolta mennyi időd van még. Persze, csak ha fertőzött voltál. Nem lehangoló dolog? Egyik reggel arra ébredsz, hogy egy gép megmondja, hány órát élhetsz? Megpróbáltam még aludni. Visszaringatni magam az álomba. Visszafelé menni az ébredés útján, hogy az álomba visszatakarózva élhessek még. Az olvasólámpám mindig égett. Akár valamiféle örökmécses. Az asztalon pedig mindig ott volt a jegyzetfüzet. A Moleskine. A jegyzetfüzet és a kimondatlan gondolat találkozása. A Moleskine a találkozások krónikája. Amikor az ihlet találkozik a papírral, akkor valami ünnepi, kivételes dolog történik. Megpróbáljuk az ünnepet a lelkünkben meghasadt lélekhasadást a papírra exponálni. Hisszük azt, hogy mindezt a megfoghatatlan élményt a papír képes konzerválni, mint a fényérzékeny film a megörökítendő efemer pillanatot. És, amikor újra olvassuk, akkor olyan, mint amikor a filmről előhívják a képet. Valósággá válik. A valóság személyreszólóságát keressük. Ezért keresem oly sokáig a megfelelő tollat és jegyzetfüzetet. A Mont Blank Hemingway szerintem megfelelne nekem. Hemigway kötete ronggyáolvasva hevert íróasztalomon az olvasólámpa szinte folyton világító napfényutánzatában. A Kilimadzsáró hava volt a kedvencem. Anno még volt egy olyan dezodorom is, hogy Kilimandzsáró. Old Spice. De aztán meguntam az illatot, már nem tetszett. Áttértem a Fahrenheitra. Az inkább illett hozzám. A német tudós neve, aki annyira misztikus, szinte kiejthetetlen nevet viselt. Aki a hőmérsékleti skálát megállapította. Emlékszem a saját testének hőfoka volt 100 Fahrenheit fok. Valójában pontatlan volt. Vagy lázas lehetett. Halála után derült ki a skála hibája. Csak a hülye amerikaiak használják most is. Franc sem tudja miért. Amikor egy lelkész hőmérsékletet mér, akkor az csak is a pokol lehet. Az alvilági filingje miatt választottam ezt a nevet, ezt a parfümöt, ezt az illatot. Régebben mindennek volt illata. A tavasznak, a nyárnak, a strandnak, a víznek. A trabantfüstnek, a hajolajnak, a cigarettának a niveakrémnek, a gumilabdának és a papírsárkánynak. De manapság semminek. Mindennek afféle DM szaga van. Minden egyforma. A kávénak is. A lemnoszi nőknek is sajátos szaguk volt. Megsértették Aphroditét és büntetésképpen a szájuk büdös volt. A férfiak nem csókolták meg őket, ezért egy éjszaka legyilkolták az összes férfit a szigetről. Aztán jöttek az argonauták, akik az aranygyapjat keresték. Amikor kikötöttek Lemnoszon gyakorlatilag lándzsát szegeztek a torkuknak a nők és kényszerítették őket, hogy elégítsék ki vágyaikat. Ezek a Lemnosziak hírhedtek voltak. Ott élt ez a bűzlő sebű Philoktétész is. Ő volt az, aki, mert feldühítette az egyik istent megmarta egy kígyó. Az elfertőződött sebe annyira bűzlött, hogy Akhilleusz kirakta Lemnoszon. A jóslat szerint, nem tudják Tróját bevenni Philoktététsz nélkül, ezért Akhilleusz visszatér érte. Gondolom öklendezett is nagyokat Trójáig. Ezen a szigeten volt Hephaisztosz kovácsműhelye is. Ezt az Iliászból olvastam. Anno. Még régebben. Ide jön Thétisz nimpha, Akhilleusz anyja, hogy új fegyverzetet csináltasson Akhilleusznak. Hektor ugyanis elvette, amikor megölte Patrokloszt, Akhilleusz barátját, aki felvette a hős páncélját, amikor az éppen bedurcizott és nem akart a görögökkel harcba menni. Sokan azt hiszik, hogy az Iliász Trója tízéves ostromának leírását és a görögök győzelmét tartalmazza. Pedig nem igaz. Az utolsó év utolsó két hetét írja le. Emlékszem, amikor Akhilleusz és Agamemnon összevész a hadizsákmányon. Eszembe jut a történet Akhilleusz sarkáról. Az, hogy ez a motívum később került a műbe. Nem része az Iliásznak. A trójai történet több hagyományban létezett. A Homérosz előtti verziókból nekem is van jó néhány itt a polcokon: Aiszkülosz, Vergilius, Sophoklész, akkor a későbbiek Shakespeare, Tenisson. A történet eredetileg Akhilleusz halála előtt ér véget. Az Odüsszeia pedig valamivel később kezdődik. Akhilleuszt Páris ölte meg egy nyíllal lábon lőtte. A görögök elhamvasztották, bár ez is anakronizmus, mert a vaskorban kezdődött a hamvasztás, ez pedig a bronzkorban játszódik. A sírja a Dardanelláknál van. Nem a Kígyók Szigetén! Az illatok fontosak az életben. És ez nagy kincs. Amikor gyerek voltam, a mamánál lavórban mosakodtunk. A vizet egy nagy fazékban melegítette a sparheton. Amikor kiöntöttük, a vibrániumpajzsra emlékeztető lavórba, a víznek víz szaga volt. Érdekes. Ellentmondott a kémiaórás definícióknak. És ebből születnek a varázslatok. Amikor szembe megyünk a definíciókkal, axiómákkal, tételekkel, és meghatározásokkal, akkor valami furcsa történik. A világ szétnyílik és megtörik. A törésvonalban történnek a csodák és a varázslatok. A garázsban ott van a pajzs. Szkutnak mondják a szakik. Pajzsot jelent románul. Egy virrasztóba mentem egy téli estén, amikor a sáros úton besüllyedt Mariska és az aljáról leszakadt a bakelitből, vagy valami műanyagszerűségből készült pajzs, ami az olajteknőt védi. A sötétben nem találtam meg akkor este. Majd másnap, temetés után hozta el valaki. A csavar helyei kiszakadtak, újakat kellett volna fúrni, vagy nem is tudom mit magyarázott a szaki, de elég pepecs munka lett volna. Nem tettük vissza. Így Mariska ahogy csipkelődtem vele bugyi nélkül járt, azaz gurult az elmúlt években. Télen köhögött is tőle emiatt rendesen. Akhilleusz pajzsaként van odatámasztva a garázs oldalához a híres pajzs. Ami a világot, a mikrokozmoszt jelképezte a görögöknek, akik úgy képzelték, a világ egy kerek korong, mint egy pajzs, és utána az Ókeánosz következik. Amikor Akhilleusz a pajzzsal elindul a csatába az olyan, mintha az egész világ vele indulna. Ezért volt rávésve a földműves szántó-vetőtől kezdve minden egyéb. Persze a Youtube-on amikor Hektor és Akhilleusz viadalát megnézed, inkább egy traktorfelnire emlékeztet semmi faragás, vagy dombormű nincs rajta. Pedig Homérosz megszakítja a cselekmény elmondását, hogy részletesen leírja Akhilleusz pajzsát. Ezt nevezik echfrázisnak. Néha összekeverik az eksztázissal. Ami azért más. Kicsivel. Bár az eksztázis is megszakítja a hétköznapi élet folyását, kiragadja a testet és a leket a megszokott lekiállapotából és földöntúli élménybe állapotba kerül. Ezt az állapotot szeretném tartóssá tenni. Meghosszabbítani, ha lehet örökkévalónak ugyanakkor elérhetőnek érezni, birtokolni, megtartani, nem csak megérinteni.

Belekortyoltam csészémbe. Görög motívumok futottak a peremén. Görögországban vettem. És ezt a gyűrűt is, ugyanavval a mintával. Olyan szvasztikára hasonlít a minta. Elég elterjedt minta a világon. A tenger hullámait akarja utánozni, de nevezik szaladó kutyának is. Tényleg, arra is hasonlít. Meandernek hívják. A hajókürt szirénára emlékeztető hangja végleg kimosta az álmot a szememből. Mindig sziréneknek mondom a szirénákat. Eszembe jutott egyik előadásom a szirénekről. Kik voltak a nériszek? A tenger hullámait személyesítik meg. Személyesítették meg, az ókori görögök idejében. A tenger barlangjaiban laktak és oltalmazták a hajósokat a hajótöréstől. A szirtakira mindenki emlékszik. Az a görög tánc. Minden gólyabálon, meg banketten van, de én nem szeretek táncolni. Nem is szoktam. A gyűrűt pedig azért hordják a bal kéz negyedik ujján, mert a görögök azt hitték ott van a vena amoris a szerelem vénája,(bár a kifejezés latin, úgy, hogy nem tudom kik találták ki, van egyiptomi eredeztetés is) ami egyenesen a szívbe vezet, és, hogy a szerelem sose fogyjon el, illetve a gyűrűvel akarták megakadályozni, hogy a szerelem kiáramoljon a testből. De mit akartam mondani a szirtakival? A tánc az olyan egyre gyorsuló és a tenger hullámzását imitáló örvényszerű tánc, ami a nériszek tiszteletét őrizte meg, vagyis a hullámok tiszteletét. Egyébként Edward John Poynter készített egy szép festményt róluk, le is mentettem valahová, majd megkeresem. A számítógép mindenre emlékszik. Ebben a tévhitben tengettem magam, el egészen addig, amíg egy alkalommal egy csomó adatom elveszett. Közöttük a meztelen nőket tartalmazó gyűjteményem is. Utána már nem is gyűjtögettem. Ebben a posztapokaliptikus korban a szerelem nagy kincs. No meg a szex is. Amióta különválasztották a szexet a házasságtól már nem serkent szerelemre. Mondhatnánk nem működik a szerelem. Valahol egy holland tanulmányban olvastam. A szex már nem serkent házasságra. És hittem abban, hogy jót csak a házastárssal lehet szexelni. És féltem odaadni magam annak, aki szeret. Nehezemre esett reggelente a tükörbe nézni. Ahogy feltápászkodtam ezen a februári reggelen semmi különöset nem tapasztaltam. A hajókabinhoz illő mocsokság, áporodottság, fémes egyhangúság és unalom. Akár egy fémkoporsó. Semmi nem utalt a mózeskosárhoz illő élethordozáshoz, vagy reményátmentéshez, vagy effélékhez. A múltkor, amikor a vaslétrán lemásztam ide a kabinomhoz megvágtam magam egy kiszögellésben. Leragasztottam egy tapasszal. Annyiban jó volt, hogy a naponkénti vértesztekhez nem kellett megszúrnom magam. Csak egy steril fülpálcikával a sebbe nyúltam és mehetett is a tárgylemezre. Semmi izgalmat nem éreztem. Mintha az eredmény sem érdekelt volna. Volt ebben valamiféle gőg, vagy sebezhetetlenség érzés, büszkeség. Pár másodpercet kellett várni, amíg a gép a képet kinagyítja egy piros indikátor jelzi a normál értéket, majd villogni kezd, ha baj van. A képen a vértesteket megfertőző vírusok könnyedén áthatoltak a sejtfalon, majd elpusztították a sejteket. Fertőzött lettem. A bárka egyszerre feleslegesnek értelmetlennek tűnt. A gép kiszámolta maximum 48 órám van. Csomagolnom kellene. Vagy búcsúlevelet kéne írnom. De kinek és kitől búcsúzzam? Dühömben a falhoz vágtam a még működő monitort, a széket és az egész berendezést szétzúztam. Megkönnyebbülten rogytam le a priccsre. Méghogy a remény hal meg utoljára! Marhaság! Hazugság! Hanyatvágtam magam és csak egy dologra tudtam gondolni. Kell a pisztolyom.

Az elektronmikroszkópban látott folyamatok, mint virtuális halálos ítélet lebegtek emlékezetemben, melyek megjelentek minden percben lelki szemeim előtt. Valóságban nem láttam, csak lelki szemeimmel. Ahogy az ember álmodik, vagy álmodozik, ahogy emlékeit látja, vagy képzeletbeli dolgokat. Nem a szem látja, hanem az agy. Ahogy annak idején a számítógép annyi mindenre jó volt, most a saját halálos ítéletemnek eszközévé vált. Ő, aki túlél engem. Egy gép. Egy alkotás. Aki nem több egy háztartási gépnél, ami ha kellett, levelezni tudott, ha kellett tévé volt, vagy zenegép, vagy játszótárs, esetleg írógép és titkaim őrzője. Most mint egy győztes villanyszék hevert, terpeszkedett az asztalon s e valós, vagy inkább vélt diadala a gép diadala az ember felett, ami a sci-fi-k oly kedvelt témája, vezetett oda, hogy szétzúzzam. Könnyű győzelem volt, hiszen nem tudott védekezni, visszaütni, vagy visszalőni. Bosszúja mindenttudása pillanatnyi fölénye is bennem felvillanó illúzió volt csupán. Amit a tények a megmásíthatatlan tények indítottak váltottak ki belőlem. A Bibliában olvastam oly sokszor azt a történetet, hogy a pusztai vándorlás során Isten népe lázad, elégedetlenkedik, zúgolódik az Úr ellen. A kapott javak kevesebbek a szerzett javaknál. Mindig saját érdemeik, az idealizált megszépített illúziókkal terhelt múlt a jobb a szebb, mint a jelen, ahol ott a gondviselés. Bűntetésként tüzes kígyók marják meg őket egy oázisban. A marás nagyon égető, fájdalmas és harminc perc alatt halált eredményez. Mózes ekkor egy érckígyót készít. Bronzból. Kiábrázolja a kígyók tüzes marását és egy póznára teszi, majd azt mondja, aki rátekint megmenekül. Érdekes ez a jelenet. Hiszen a vérükben ott a méreg. A méreg a pusztító bűn elkerülhetetlenül keveredik az életet hordozó vérrel. Magukban hordozzák a pusztulást és az életet együtt. És mégis, aki úgy dönt, rátekint, megszabadul. Aztán, ez a megoldás megjelenik János evangéliumában, az eredendő bűn, ami velünk van, bennünk van már születésünk pillanatában a velünk örökölt ádámi természet, ami lázad Isten ellen, ami nem akar tudni Istenről ennek ellenszereként jelenik meg. Úgy kell az emberfiát is felemeltetni, hogy aki hisz benne örök élete van. Hogyan megy végbe a hatásmechanizmus? Ki végzi a gyógyítást? A tudat, az agy, a szellem, a lélek, Isten lelke? A Szentlélek? Esetleg most is működne velem? A Lélek munkája ez. Nem másé. Nem a mi lelkünké, hanem a Szentléleké. Ami akkor lép kölcsönhatásba a környezettel, amikor én hiszek. A hit tudatosítás. Ekkor kölcsönhatásba lép a környezettel Isten Lelke. A tudatosság pedig információ hordozást, elfogadást, és információ felhasználást jelent. Nem is kell nekem tudnom és ismernem ennek a folyamatnak a részleteit. Hiszen maguk az információk önmagukban nem gyógyítanak. Az információ tudatosítása, amit hitnek nevezünk vezet el a kívánt eredményhez. A priccsemmel szemben volt egy feszület. A sok limlom mellett, ami kitöltötte a kabinomat, ennek megbecsült helye volt. A mellettem levő kabinokban nem keresztény emberek laktak. Tengerészek, gépészek, műszakiak, biológusok, vagy informatikusok. Néha meglátogattam őket. Elbeszélgettünk. De most ez is olyan távolinak tűnt, mintha csak egy álom, vagy képzelődés, illúzió lett volna, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Vajon ők hogyan viselkedtek volna? A számítógép szétverése nem szűntette meg a tényállást, nem hozott változást sem a betegségben sem az életemben, de még a gondolkodásban sem. És a vírusok sem gyengültek. Az ő életük sem változott meg. Számukra én vagyok a legjobb. A menyország. Minden vágyuk eljutni a vérembe. A boldogságuk célja és eszköze vagyok. Ha ugyan vágyik egy vírus vagy baktérium a boldogságra. Minden bizonnyal Will és Jim is szétverte volna a gépet. Ez egy természetes reakció ebben a helyzetben. A lázadás, a düh a tehetetlenség kifejezése. Egy igazságtalan helyzetre adott válaszreakció. Aztán ugyanúgy, mint én, vették volna a pisztolyt és fejbelőtték volna magukat. Igen. De nem itt. Itt csak szétszórom a vírust. Felmegyek a fedélzetre. Még akarom látni egyszer a napot. Aztán majd kiderül a nagy bumm után mi lesz...

Elindultam. Kabinom ajtaját nyitva hagytam. Tudtam, már nem fogok oda visszatérni. Talán valaki más majd beköltözik. Még ma. Elvégre szűkös a hely a bárkában. Mindenki túl akarja élni az utazást. Áporodott levegő fogadott a szűk folyosón. Fásultan lépkedtem a felfelé vezető vaslétra irányába. Will és Jim kabinjának ajtaja is nyitva volt. Először arra gondoltam, hogy ők is megfertőződtek és hozzám hasonló elhatározásra jutottak. Az is lehet, hogy ők már felértek a fedélzetre, esetleg elsütötték a fegyvert és megtörtént velük az, ahonnan nincs visszaút. Aztán, ahogy elhaladtam a kabin előtt, láttam, hogy mindketten ott vannak. Ágyuk fölött mesztelen nők poszterei terpesztettek. Szilikonozott fotosoppolt bájaikkal igyekeztek a kéj fakó emlékét fenttartanai ebben a vasba zárt élniakarásban. Egyikük sem volt családos ember. Nem tudtak senkihez kötődni huzamosabb ideig. Ez volt a természetes számukra. Maguknak éltek. Az volt az életfilozófiájuk: én jól érezzem magam, a többi nem érdekel. Sokszor beszélgettünk erről. A másokért és a másikért való életről. Ami az élet minőségét megváltoztatja, kiteljesíti és az egyszerű létből életet formál. Nem értették. Kinevettek. Gúnyoltak, élcelődtek rajtam. Már meg is szoktam. Később már nem is kezdeményeztem ilyen beszélgetéseket. Elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Nem kényszerítettem a magam értékrendjét rájuk. Mivel értékesebb a te értékrended a mieinknél? Mi legalább élvezzük az életet. Az utazás elején még más volt a hangulat a hajón. A bárban szedtek fel alkalmi szexpartnereket. Ittasan szeretkeztek kabinjaikban, melyek vékony vasfalán áthallatszottak a koitusz jól kivehető hangjai, sikolyai. Aztán, idővel ezek is megritkultak. Hiszen érthető volt. Össze voltunk zárva. Ami testtől született test az. Test és vér nem örökölheti Isten országát. A nők, akiket felhoztak, (bár a kifejezés úgy lenne reális, hogy lehoztak, mert a fedélzet volt fent) vagy szobára vittek, nem afféle könnyű nők voltak. De, magányosak voltak. A jaj de egyedül érzem ma este magam nyelvét beszélték testük, amíg két egymásba kapcsolódó húsláncszemként ölelték egymást néhány óráig. Aztán feloldódott a magány és elfelejtették egymást. Kinevettek, amikor arról próbáltam meggyőzni őket, hogy a szeretkezés az örökkévalóság nyelve. Amikor két ember azt mondja egymásnak szavak nélkül, hogy veled akarom leélni az életemet és veled akarom eltölteni az örökkévalóságot. Szabályosan hahotáztak és térdüket csapkodták, mintha valami igazán jó viccet meséltem volna. Gyerekesnek, bigottnak, majd bolondnak tartottak. Ez nem templom, vagy vasárnapi iskola, ahol vasalt szoknyás fehér harisnyanadrágos lányoknak kell a házasság és a nemi élet tisztaságáról beszélni. Ez egy hajó, ahol, ha dugni akarsz, akkor keresel valakit, aki olyan magányos, mint te és szintén dugni akar és kész. Semmi köze az örökkévalósághoz, meg ahoz, amit te itt összefecsegsz. Szex! Érted, semmi több. Biológia. Ösztön. Hormonok. Érted?! De a tisztaság...Kezdtem. Leszarom a tisztaságodat! Nézd meg ezt a nőt! Mutatott az ágya fölött a poszterre. Minek kell ide tisztaság?! He? Nincs annál jobb érzés, mint amikor egy ilyen jó nőt, mint ez megdugsz. És még ő is akarja. Hol jön itt a képbe az örökkévalóság? Eszembe jutott minden evvel kapcsolatos mondatuk, gúnyos megjegyzésük, piszkálódásuk, ahogy elhaladtam kabinjaik előtt. Nem szóltam be hozzájuk, nem köszöntem. Nem akartam búcsúzkodni. Még hallottam kaján nevetésüket. Nagyon hülyén éreztem magam. Igazi vesztesnek. Lúzernek, ahogy ők mondták. Hiszen én fertőződtem meg, aki tisztaságról, erkölcsről, isteni normákról beszéltem nekik. Ők pedig, életben maradtak. Talán megérik azt, hogy ez az ócska teknő valahol partot ér és egy járványmentes földrészen, vagy szigeten újrakezdhetik az életet és késő öregségükben betelve az élettel halnak majd meg. Persze ez nem biztos. Lehet, hogy holnap már ők is megbetegszenek és pisztollyal a kezükben bedurrantják magukat a tengerbe és akkor egyenlőek leszünk. Egyenlőek. Elmosolyodtam. Egyformák, de nem egyforma értékeket hordozunk.

Elindultam a vasrácson. Mintha Jákób lajtorjája magasodott volna felettem a Teremtés könyvéből. Nem láttam a fedélzetnyílást. Sötét volt. Most vettem észre, milyen mélyen éltem. Elhatároztam, hogy számolni fogom a létrafokokat. Addig sem gondolok másra. Dosztojevszki írta talán a Félkegyelműben, hogy egy kivégzését váró elítélt milyen szépnek értékesnek látta az életet. Beosztotta az idejét. Kiszámolta, hogy mire hozzá ér a pap, hogy megcsókolja a feszületet, mennyi ideje van, és azt a kevés időt beosztotta. Mennyit gondol édesanyjára, a családjára, meg gyönyörködni fog a tájban. Aztán mindennek vége lesz. Én ezt nem akartam. Semmi szentimentalizmust. Háromszáztizennyolcnál nyitottam ki a fedélzeti nyílás szkafanderre, nehézbúvár sisakjára emlékeztető vaskupoláját. Végre szabad leszek! Gondoltam. Napsütés fogadott. De a napfény látványa nem hevítette fel a lelkemet. A jó időjárás és a kedvező környezeti hatások nem szüntették meg a bennem pusztító mérget, halált, bűnt. A fegyver csövének hidegsége sem keltett bennem borzongást. Pedig arra számítottam. Egy kis borzongásra. Dacra. Hogy majd összeszorított álkapoccsal fogom, behunyt szemmel elsütni a pisztolyt, és amit utoljára fogok látni egy véres függöny lesz. Aztán pedig a fény. De azt mivel fogom látni? Nem az agyam holografikus információáramlásával. Hanem lelki szemeimmel. Mintha a léleknek lenne szeme. Optikája. A lélek információrendezését, receptivitását nevezzük lelki szemnek. Nyitott szemmel akartam távozni ebből az életből, ahogy nyitott szemmel akartam járni is. Megláttam a tulsó partot. Partot értünk. A hajón nem hallottam a motorok dübörgését. Igaz, most amikor beszámolok róla, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna. Mintha sohasem mozdult volna a hajó. Vagy sohasem utaztunk volna. Az alsó fedélzet tele volt halottakkal. Legalább ötven hulla feküdt. Mindegyik fejénél pisztoly. Mindegyik agya végigfröccsent a padlóra. Körbenéztem. Legalább tíz hajó állt még a parthoz közel. Mindegyik abban reménykedett, hogy célhoz ért. Hogy járványmentes örökkévalóságnál ért partot. De a sziget kicsi és kevés lesz ennyi embernek.

Valaki pofonvágott. Kicsavarta kezemből a pisztolyt. Már nem láttam a fényt. A napot. Amikor felocsúdtam a pofon csengéséből, éreztem, hogy valaki megfogja az állam. Egy ápolónő volt. Testes kopaszodó zöldköpenyes ápoló állt mellette, kezében tálcával, melyben fegyverek voltak. Pisztolyok. Amikor jobban megnéztem, vettem észre, hogy nem fegyverek. Nem pisztolyok, hanem csak hasonlítanak a pisztolyra. Ajtókilincsek voltak. De ki csapott be így? Ki járatja velünk a bolondját? Kicsodák ezek az ápolók? És, hol a sziget? A tenger? A hajó? A vírus? A kihalt emberiség? Egy tetőteraszon voltunk. Nem fedélzeten. Nem hajón, hanem egy épület teraszán, ahová nem lett volna szabad felügyelet nélkül feljönnöm. De miért is? A Bárka nevű idősek otthonának voltam lakója. Egyszer egyik kollégám irigykedve mondta nekem, hogy engem nem félt egyáltalán a nyugdíjas évektől, mert én feltalálom magam. Bennem ott van az a ritka képesség, hogy tudok írni. Ki tudom tölteni az üres órákat, éveket, amiket mások nem. Amikor úgymond semmi sem történik velem, akkor kezdődik az élet. Jöjjön kedves uram, látogatója érkezett.