A villanytelep

Természetes, vagy kevésbé természetes, hogy legyen mindig egy történetem. Amivel milyen szándékaim vannak? Elkápráztatni? Elgondolkodtatni? Valamit elmondani egyféle madárnyelven? Magam sem tudom. Nos, ha nem bánod, akkor leülök ide melléd. Igyekszem kicsit észrevétlen lenni és mesélek ezt-azt. Egy nőröl olvastam. Hogy hogy nézett ki? Nem tudom. Nem is gondoltam rá, hogy milyen. A nejem rávágta volna, téged ismerve biztos szőke és nagymellű. De ez most nem igaz. Egyáltalán nem szőke. Inkább amolyan észak-amerikai, vagy kanadai. Hollófekete hajú és piros fekete kockás inget visel. Ezt is csak utólag képzeltem így. Ami elterelte a gondolataimat róla az a lelki beállítottsága volt. Hitetlen volt. Soha nem is érezte szükségét annak, hogy higgyen. Úton volt a férjével egy távoli vidékre, amit valaha otthonnak nevezett, ahol most az édesanyja haldoklott. Mit fog mondani? És egyáltalán mi értelme van a sírásnak és jajveszékelésnek, és mindennek? Bradbury csodálatosan alkotja meg ennek a nőnek a gondolatvilágát a „Villanytelep”-ben. „Én vagyok az az asszony, aki sohasem szomjazik a hitre....Milyen biztos volt a dolgában hosszú évekig! Hogy soha, de soha nem fogja szükségét érezni, hogy templomba menjen. Csak hallgatta, hogy jól nevelt emberek vallásról, fényes templomokról, hatalmas bronzvázákban illatozó fehér liliomokról, óriási harangokról és templomokról fecsegnek, amelyekben kereplésnek hangzik a prédikáció....Egyszerűen soha nem volt rá okom, hogy beüljek egy templomba...Sose jelölt meg könyvjelzővel egyes fontosnak tartott verseket a Bibliában, mert, bár ebben a kietlen pusztaságban, gránithegyek között, testet olvasztó tűző napsütésben telt el az élete, veszély sosem fenyegette....sosem kellett letérdelnie, legfeljebb azért, hogy újból felsúrolja a padlót.” A klasszikus kérdés: mire való ez az egész? Miért is csináljuk? Furamód, csak a gazdasági válságra figyelünk fel, csak azt látjuk. Az érzelmi, lelki, spirituális, erkölcsi válságot valahogy másodrangúnak és kezelhetőnek tartjuk. Amíg nem vagyunk benne. Azt mondjuk: ilyen a világ, ilyen valakinek a vére. Talán ez utóbbin kicsit elmosolyodom, ne vedd rossz néven. Na igen, a történet. Még kicsit billegtetem magam a hintaszékben, mert igazából nincs akkora lendülete, hogy hintázásnak nevezzem. Nemrég valaki adott egy gyertyatartót. Szép, formatervezett, falra akasztható. Aztán rájöttem, hogy nincs hova kitegyem. Olyan házakat építünk, ahol hamarabb találunk helyet egy falra akasztható plazmatévének, mint egy gyertyatartónak. Még mindig a szekrényben hever, mert az egyetlen hely, ahova felakaszthatom, az óra helye volna, de akkor az órát hova teszem? Még nekem is, aki az örökkévalóságnak dolgozom, szükségem van az órára. Bár szoktam mondani viccesen az órás ismerősömnek, hogy halálunk után, kerüljünk bárhova, mi ketten biztos munkanélküliek leszünk, mert az örökkévalóságban nem lesz szükség sem órásokra, sem papokra. De, legalább akkor sörözhetünk majd. A történet persze ürügy.

Beszélek itt mindenféle hülyeségről. Szóval még a háború idején történt, hogy amikor a katonák egy faluban egy idős házaspárnál szálltak meg néhány napra, lehettek vagy öten-hatan, meséltek. Arról, hogy hogyan jutottak hitre. A háborúban, a lövészárokban, a fronton sokan hitre jutottak. Egy este mindenki elmesélte a maga történetét. Aztán a házigazdára került a sor, és az asszony könnyek között vallotta be: nekem nincs történetem. Egy másik fajta hitetlen asszony, mint az, akiről az elején beszéltem. Sokat nem foglalkoztam vele. Nem akartam jó tanácsokat adni neki, még így elméletben sem, legkevésbé kioktatni valamilyen formában, vagy valamilyen vallásos ideológiát lenyomni a torkán. Ami miatt még emlékszem rá, az az, hogy annak a hollófekete hajú nőnek volt története, ami ugyan kérdések láncolata volt, és megpróbálta elmondani, miért nincs neki története. Elmondani azt, ami nincs. Paradox módon sikerült neki.