Ma nálad

 

Emlékszem.

Nemcsak arra a napra –

hanem arra, aki voltam.

Vámszedő.

Nevemhez tapadt a harag,

az elárult testvérek sóhaja,

az idegen pénz csörgése.

Nemzetem, hitem, múltam –

mindet eladtam egy számért, egy ezüstért,

egy hatalomért, amit sosem tudtam szeretni.

De éjszakánként,

amikor már nem számolt senki,

amikor az ezüst is hallgatott,

valami bennem szomjazni kezdett.

Nem vízre.

Nem aranyra.

Hanem hangra.

Egy hangra, amit még nem ismertem,

de már visszhangzott bennem.

Menekültem.

A pénzbe, a számításba, a napfény nélküli rendbe.

De ez a szomjúság –

nem hagyott nyugodni.

Mint egy madár a mellkasomban,

verdesett, kérdezett, űzött:

Mi van azon túl, amit birtokolsz?

Aztán jött az a név: Jézus.

És jött a tömeg – és eltakarták.

Kicsi voltam.

Túl alacsony, túl bűnös, túl kívülálló.

De valami mégis felhajtott arra a fára.

Valami, ami nagyobb volt,

mint az összes lemondásom.

Talán a szomjúságom volt az,

ami először hitt bennem.

Ott ültem.

És láttam Őt.

De még inkább:

Ő látott meg engem.

Nem én találtam rá –

Ő keresett engem.

Jerikónak sok utcája van,

sok ága a fának,

de Ő pontosan tudta, hol kell megállnia.

A Pálmák városába jött – értem.

És ott, azon a fán,

egy csendes párbaj kezdődött bennem.

Az ezüst hangja csörgött belül,

a megszokott biztonság zaja,

a számolható, az elrejthető, a biztos.

De valahol mélyen

egy másik hang is szólt –

szelíden, nem tolakodva.

Az Ige hangja.

Nem harsogott, nem követelt.

Csak ott volt – mint egy megbocsátó csend.

Mint egy tekintet, amely tud rólad mindent,

mégsem fordul el.

Mint egy szelíd szem, amely nem vádol,

csak hív.

Vergődtem.

A pénz csörgött bennem,

de a csend nem hagyta feledni:

van egy Hang,

ami nem a számításból,

hanem a szeretetből szól.

És akkor elhangzott az a mondat:

„Ma nálad.”

Ez a két szó egyszerre vert le a fáról

és emelt fel az égre.

Bennem két világ küzdött:

az ezüst és az Ige,

a birtok és a befogadás,

a félelem és a vágy,

a múlt, ami börtön volt –

és a jelen, ami kaput nyitott.

De a szelíd Hang nem vitatkozott.

Csak várt.

És én végre hallgattam rá.

Kinyitottam az ajtót.

Nem csak a házamét –

a szívemét is.

És Ő belépett.

Nem szólt a ház népe.

De a csendjükben ott volt a csoda:

az üdvösség ma nemcsak engem ért.

Hanem mindenkit, aki ott lakott bennem.

És most már tudom:

valami bennem megváltozott.

Nem az ezüst maradt meg,

nem a számok súlya,

nem az, amit birtokoltam –

hanem az, amivé lettem.

A város, ahol balzsamfák illatoznak,

most más illatot is hordoz –

valami csendesebbet, mélyebbet,

ami nem a fák kérgéből árad,

hanem a szívből.

Jó illattá váltam

a balzsamfák városában.

Nem magamtól.

Hanem attól a hangtól,

attól a jelenléttől,

attól a tekintettől,

és attól a két szótól,

amely mindent újjá tett:

Ma nálad.