A sápadt arcú király balladája

 

Surrannak az éjben az áruló leplek,

Végzetes holdfény hull a Gecsemáné kertre,

Katonák lihegnek, vérszomjtól izzadtan,

Tanítványok alszanak borgőztől fáradtan.

Ímhol a Mester, a sápadt arcú király,

Imáját mondja buzgón, szólítja az apját.

Pilátus arca sápadt, fakó és unott,

Ismét egy király kell, és ismét egy új halott.

Íme a Mester, a sápadt arcú király,

Az ő szeme oly szelíd, nem fél, ő megbocsát.

Kezét a helytartó fáradtan megmosta,

Hiszen ez kellett nektek. Tudta és megmondta.

Kereszten függ már az, kit elítéltetek,

Kinek bordái közé lándzsát merítenek.

Szemét lehunyta a sápadt arcú király,

Elfedte az eget a sűrű sötét homály.

Testét levették és kősírba helyezték,

Kenet és fehér lepel fedte el a testét.

Sűrű homály van reggel, hűvös és nyirkos,

Asszonyok mennek megtörten a kősírhoz.

De íme eltűnt a sápadt arcú király,

Mit előre megmondott, az most valóra vált.

Úgy fénylik és ragyog most minden odakinn,

A feltámadt Mester vár és hívón feléd int.