Böske néni zsákutcában lakott. Egy életen át. Csak egy bejárata van az utcának, akár az életnek – kezdtem egykor a beszélgetést a családlátogatás alkalmával. Mosolyogva bólogatott. Hogy ki tudj menni belőle, meg kell fordulni, meg kell térni, ahogy mondani szokás. Emlékszem, akkor kapros-ordás lángossal kínáltak. Eszembe jutott ez a régi kép, ahogy bandukoltunk fel az utcába Kittivel, mert a mama lángost sütött, és küldött, hogy hívjalak téged is, mert tudja, a tiszteletes úr szereti a lángost. (Telefonálhatott volna, de Böske néni a régi világ embere volt. Az óvilág ó embere.)
Ahogy betettük a kaput, a szomszédban felbégetett egy bárány. Már itt van egy jó ideje – mesélte Kitti –, de húsvétra levágják a kisbárányt. Gondoltam – feleltem, és leültem a padra. Böske néni a nyári konyhában sütötte a lángost. Csak integettem messziről, hogy itt vagyok. Ő is visszaintegetett. Visszatérve erre a kisbárányra, Kitti, ennek így kell lennie. Minek? Annak, hogy előre megveszik. A gyerekek megszeretik, játszanak vele, megszokják. De aztán levágják. Igen. Ez a lényeg. Látniuk kell a halálát. Sajnálniuk kell. Ez az üzenete: megszeretik, aztán pedig megölik. A bárány védtelen állat, nincsenek szarvai, karmai, páncélja, nem tudja magát megvédeni. De van neki valami, ami más állatoknak nincs. Micsoda? Pásztora. Aki vigyáz rá, aki a legerősebb. A pásztor akolba teszi, ha kell. Ott védve vannak az esőtől is. Van ajtaja, sőt ajtóőr is van, aki őrzi a bejáratot a tolvajtól és a farkastól. „Jőne bár a farkas, mit sem árt nekünk…” – így énekeltük vasárnap, jó pásztor vasárnapján. Aztán nyáron, ha szabadon legelnek, csak bekerítik őket, hagynak egy nyílást ajtó gyanánt, és a résbe befekszik a pásztor. Ő lesz az ajtó. Azt mondja Jézus: én vagyok az ajtó. Igen, így tanultuk az aranymondást. A testén keresztül lehet be- vagy kilépni. Mindannyian egy ajtón át jövünk a világba. Ez a születés. Jézus is megszületett erre a világra, ő is a születés ajtaján érkezett. Testté lett. Az Ige testté lett – mosolyogtam. De van valaki, aki itt van, de sosem született meg, sosem vet fel emberi testet, semmilyen alakot. Az ördög? Úgy bizony – mondtam. Ügyesen kitaláltad. Nem olvassuk a Bibliában, hogy a Sátán testté lett volna. Ő máshonnan jött be a világba. Tolvaj és rabló. Ki akarja rabolni az életünket. Azért jön, hogy öljön, lopjon és pusztítson. Láthatatlanul, mint a gáz, beszivárog a lakásokba, életekbe, és megmérgez mindent. Apukám azt mondja, minden vallás jó, csak a kárvallás nem. Meg hogy minek menni a templomba, otthon is lehet imádkozni. És szokott? Nem. Nem szokott. Miért nem fogod meg a kezét, és hozod el a templomba? Megfogtam. Azt felelte, ő már kinőtte ezeket a templomos dolgokat.
Kisült a lángos. Pont időben, mert itt nem tudtam, mi lenne a helyes folytatás. Leültünk az asztalhoz. Imádkoztunk, és elkezdtük kenni a forró, olajos lángost kapros ordával. Régebben zsírban sütöttem, de most, hogy mondjam, egyszerűbb olajban. Bólintottam. Én szeretem mindkettőt. Pedig lecsorgattam, mégis mintha nagyon olajos lenne… Az olaj fontos a Bibliában, Böske néni. Elnevettük magunkat. Nem tudtam menni vasárnap a templomba, tiszteletes úr… – kezdte Böske néni. Nem baj – mondtam két harapás között. Ismer annyira, hogy nem veszem sértésnek. Majd most kap két prédikációt. Kitti felkuncogott. Mondtam mama, hogy gyere. Gyógyszer is volt a régi világban, sebekre tették, mint a samaritánusos történetben, a hajósok a tengerbe öntötték, úgy gondolták, lecsendesítik a hullámokat. A kegyelem olaja le tudja csendesíteni a lelkünk nagy viharait, hullámveréseit. És lehet benne lángost sütni – tette hozzá Kitti, mintha a lényegre akarna térni. A zsoltáros is használja a képet. A huszonharmadikban olvassuk. Megkened fejemet olajjal. Biztos nem volt szalvétájuk – mondta Kitti. Eriggy, hozzál, te lány! A szakállamról csepegni kezdett az olaj, olyan biblikus-pátriárkás volt ez. Jót nevettünk rajta. Megérkezett a szalvéta is. Arra gondoltam, hogy azért kente meg a fejét olajjal, hogy megvédje a zsoltáríró egészségét. Mert azt mondtam, hogy régen gyógyszer is volt. Olaj, bor. Ezek voltak az alapvető gyógyszerek. És nem azt jelenti? Nem. Itt nem azért kente meg, hogy meggyógyuljon. Hanem miért? A juhok fejét gyakran megkenték olajjal. Főleg ha beszorult valahova, hogy kiszabadítsa a csapdákból, mert ilyenkor, ha beszorul a fejük, összevissza rángatják, bepánikolnak és elpusztulnak. A másik dolog, hogy a fülük, szemük érzékeny a rovarok támadásaira. Ha viszont a pásztor megkeni a bárány egész fejét olajjal, akkor már védve van a támadásoktól, megnyugszik. Amikor aggasztó gondolatok gyötrik az embert, és bepánikol, annyira nem látja a kiutat, hogy legszívesebben beleverné a fejét a falba. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut ez az igevers. Kérhetjük a pásztorunkat, hogy kenje meg a fejünket olajjal, adjon békességet, védettséget a gonosz gondolatok ellen is. A tiéd, pap bácsi, már meg van kenve, csillog-villog. Még vegyen, tiszteletes úr. Vettem. Nem számoljuk. Nem-nem. Kentünk még egy lángost, kaporral („keserű füvekkel”, ami az ó ember halálát jelképezi).
Volt egy gyógyszerész-misszionárius, aki az őserdőben szolgált. Az ott élő embereknek egyszerűen kellett elmondani az evangéliumot, a bibliai üzenetet. Egy alkalommal elmondott egy mesét. Az állatok egyik reggel arra ébredtek, hogy egy nagy fal veszi őket körbe. Összeültek tanácskozni, mit tegyenek. Voltak, akik azt mondták, jól van ez így is, berendezkedünk így, van enni-, innivaló. Mások azt mondták, át kell jutni a túlsó oldalra, ott bőséges legelők vannak, a ragadozóknak friss hús, szabadság. De nem tudtak átmenni. Az elefánt azt mondta: elég erős vagyok, majd kidöntöm a falat, és bemegyünk mindannyian. Meg is próbálta, de nem sikerült. A nyúl azt mondta, körbefutom. De neki sem sikerült a túlsó oldalra átjutni a saját erejéből. A majom azt mondta, átmászom. De a fal nagyon magas volt. A kígyó nagyon ravasz volt, mint tudjuk, azt mondta, kell lennie résnek a falon, majd átbújok rajta. De a bűn falán nem volt rés. Viszont van ajtó – mondta a misszionárius. Azt kell használni. Persze az ajtó előtt el is lehet menni. Az ajtó használata nem más, mint amikor hozok egy döntést. Régen, a középkorban a templomoknak csak egy bejárata volt. Ez is prédikált az embereknek: én vagyok az ajtó. Olyan volt, mint ez a zsákutca. Csak egyik oldalon lehet bejönni. Már csak a pásztor hangjára kellene hallgatni. És a hallgatást nem lehet kinőni. Hallásra életünk végéig szükségünk van. Sőt azt olvastam, a hallás még a halál után is működik húsz percig. A szíved megállt már, de Isten még hagy húsz perc haladékot, hogy meghalld a hívó szavát. A „hallás-ajtó” csukódik be utoljára az életben. Közben, ahogy magyaráztam, egy darab a lángosomból leesett a földre. Felvettem, és odavittem a tyúkokhoz. Szólongattam őket, hívogattam, de nem tudtak kijönni. Akartak, de nem tudtak. Ki kellett nyitnom az ajtót. A jó pásztor nem csak szólongat, kinyitja az ajtót, és kivezet. Csend telepedett ránk. A bárány felbégetett a szomszédban. Egy harang kondult a távolban. Megköszöntem a lángost, aztán elindultam kifele a zsákutcából. Böske néni kikísért az ajtóig. Ott megállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése