Az imalánc

           Este hatkor bekapcsoltam a harangot. A járvány idején visszavezetődött a „vecsernyére húzás”, ahogy a régi öregek mondták egymásnak. Felkapcsoltam a fényeket is az oltáron és felléptem a lépcsőkön. Fennhangon mondtam az imákat, annak ellenére, hogy egyedül voltam. A betegek imájával kezdtem. „Könyörülő Istenem! Irgalmas Mennyei Atyám! A mélységből kiáltok hozzád. Nagy nyomorúságomban téged hívlak. Halld meg ó Uram az én kiáltásomat és könyörülj rajtam. Szabadíts meg szenvedésemtől. „Gyógyíts meg engem, Uram, hogy meggyógyuljak. Szabadíts meg, hogy megszabaduljak!” Te látod az én vergődésemet.”Blaaa-blaaa-blaaa...Megakadtam. Egy kicsit elbizonytalanodtam. Folytassam, vagy sem. Megfordultam. Az ördög az orgonista helyén terpeszkedett. A patái a kottatartón. Papocska-papocska...te olyan végtelenül naív vagy. Szívem szerint azt mondanám, már, ha lenne szívem, hogy szánalmasan naív és ostobán hiszékeny vagy. Mondd, te tényleg azt hiszed, hogy van ennek értelme? Nap-mint nap bejössz ide, felkapcsolod a harangot, mint valami ördögűző masinát, aztán bekapcsolod az oltárvilágítást, mintha a gonosz félne néhány harmincas égőtől, aztán fennhangon felolvasol néhány ötszáz évvel ezelőtt megfogalmazott imádságot és azt hiszed, mindez majd felszáll a mennybe és az öregúr, akit ti olyan nagyon tiszteltek, majd meghallgatja, megsímogatja a fejeteket és megsajnál. Azt várjátok, hogy holnapra majd az angyalok elvigyék a koronavírust és minden olyan szép és meghitt legyen, mint előtte. Aztán büszkén feszítenél a palástban, mondván, a mi érdemünk, kiimádkoztuk az ellenszert. Nevetségesek vagytok. Szerintem az imáid még a padlásig sem jutnak fel. Pedig itt szép nagy padlás van. Csalódottan tettem le az énekeskönyvet az oltárra. Egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha a hitemet tettem volna le. Nem tudom, meddig jutnak fel az imádságaim. Így igaz. Nem tudom azt sem, hogy meghallgatja-e Isten. De nem is az a fontos, hogy én mit hiszek. A fontos, és amire most is tekintek, azok az Ő ígéretei. Megígérte, hogy meghallgatja az imáinkat. Megtanított imádkozni. A többi nem az én dolgom. Én egy imádságot meghallgató istenhez imádkozom. Mese. Játszol a szavakkal. Zsonglőrködsz velük, de ez nem változtat a lényegen. Még a neved sem jut az eszembe, annyira jelentéktelen kis krumplihaj vagy. Sosem kerülsz be a bográcsba, a nagyok közé. Krumplihaj. Ismételtem a szót. Sértő volt. Rendkívül az. Az ördög tudja, hogy a hiúságunk a legérzékenyebb pontunk. Igazad van ebben. Válaszoltam. Nem vagyok más, csak egy kis krumplihaj. De mondok én neked valamit. Régen, a háború alatt és még a háború után is a nagy szegénységben, nem volt vetőkrupli. Olyankor vastagabban hámozták meg a krumplit, és azt vetették a földbe. Jó föld kellett, és lett termés. Hidd el. Nem valami díszes, de azért lett. Szóval a krumplihaj is, ha jó földbe kerül, akkor tud termést hozni. De megmondom én, miért nem jut eszedbe a nevem. Mert nem tudhatod. A nevem az Élet Könyvébe van beleírva. Oda, barátom te nem nézhetsz bele. Belenézhetsz a múltamba, a gondolataimba, még a jövőmet is láthatod bizonyos szinten, de a szívembe nem láthatsz bele. Az Élet Könyve örökre csukva marad előtted. Valójában nem is fontos a nevem. Mert van, Aki a nevemen szólítson, Aki azt mondta: enyém vagy. Van, Aki a nevemen kívül a hajszálaimat is nyilvántartja. A lényeg az, hogy kinek a nevében vagyok itt. Nem az én nevem a fontos, hanem Azé, Aki elküldött engem.

Ezek is csak szavak. Túl nagy szavak ilyen kis krumplihajhoz. És mondd, mire küldött el az öregúr téged? Itt az istenhátamögött? Arra, hogy őrizzem a várat? Milyen várat? Nem látok én itt várat, csak egy üres templomot. Most üres. Jójó. Máskor sem ütik le egymást, úgy akartam mondani. Ez vár. Ide be lehet jönni és vedelmet lehet találni. Mégis mitől véd meg ez az „Erős vár”? A világtól. A világiasságtól. Az önző, haszonelvű, nyerészkedő világnézettől. És egyedül meg tudod védeni ezt a várat? Kicsit nevetséges, amiket mondasz. Nem tudom megvédeni egyedül. Való igaz. Akkor? De valamire képes vagyok egyedül is. Fel tudom húzni a zászlót. Amíg a zászló leng, addig tudják, van élet a várban, vannak várvédők, van remény, van harcolni akarás, van győzelerme való kilátás. Nem látok zászlót. Lehet túl rossz a a szemem. Igaz is, ennyi ezer év óta nem csoda, hogy meggyengült a látásom. Pedig ott a zászló a templom hegyén, hogy mindenki lássa. Régebben volt még egy fémlobogó is benne egy évszámmal. A régi fényképeken még látszik. De a kereszt és a gömb, ami a világot jelképezi ma is ott van. A kereszt a mi királyi zászlónk. Ennek a lobogónak a vezénylete alatt állok itt. Addig, amíg kell. Parancsot kaptam. Nem arra, hogy számoljak, jelenlétet írjak. Hanem, hogy jelen legyek akkor, amikor kell, ott, ahol kell. Az ördög nagyot sóhajtott. Papocska, papocska, papocska. Leszállt az orgonáról és sétálni kezdett. Komolyan mondom neked, ha lenne szívem, megsajnálnálak. Figyelj ide rám! A csata már zajlik. Nyerésre állok. Nézd csak a tévéhíradókat. A világvárosokban villás targoncával pakolják teherautókra a halottakat és viszik az égetőbe. De ez nem azt bizonyítja, hogy te győztél. Válaszoltam. Kezem ökölbe szorult. Szemembe a tehetetlenség könnyei gyűltek. Szerettem volna felnézni a keresztre. Egy kis bíztatásért. Csak egy pillanatra! És a feltámadott Jézusra. De háttal álltam neki. Mint oly sokszor, a döntő pillanatokban. Az igazán fontos döntésekkor...Mindig háttal. Elmondom neked papocska, ha már itt vagyok, hogyan csináltam, hogy győzzek. Mondta az ördög. Nem volt csúfondáros. Sem harsány. Nagyon természetes hangnemben beszélt, mintha mindig is meghitt barátok, mondhatni bizalmas barátok lettünk volna. És ez szörnyű volt hallgatni a bizalmas, meghitt hangnemet, ami nem Istentől való volt. Amit mondtál, hogy targoncával pakolják a halottakat és tömegesen viszik az égetőbe, nem igazán érdekel. Ez olyan, mint egy háborúban az elesettek. Tudod mi gyönyörködtet? Ami miatt mondom, hogy megnyertem a csatát? Az, hogy rengeteg ember hal meg Isten nélkül, hit nélkül, és ami a legszebb, megtérés nélkül. Pedig ezekben a kórházakban, járványközpontokban is vannak hozzád hasonló naív prédikátorok akik, mint te köhögve-hörögve-harákolva, ekegve-mekegve mondják az élet igéjét. És nem térnek meg. Ilyenkor sem. Na, papocska ezt nevezem én győzelemnek. Megtérés nélkül, hit nélkül, bűnbánat nélkül meghalni. Igazam van? Nekem csupán az elszállításuk marad. Igazából semmit nem kell tennem. Az elszállítás, az már ilyen morbid dolog. Így van? Mondd ki kérlek! Úgy szeretem, amikor igazat adsz nekem! Nem mintha szükségem volna a dícséretedre, de azért jól esik eljátszadozni veled. Teljesen összetörtem. Tanácstalan voltam. A hallás szűnik meg utoljára az érzékek közül. Mondtam halkan. Igen. Válaszolt majdhogynem együttérzően az ördög. Bólogatott, mintha csak vígasztalni próbált volna. Tudom papocska. A szív megállt már, a légzés úgyszintén, s ti még ekkor is küszködtök, hogy térjen meg. Ő hallja. El tudod képzelni? Még percekig hall. És.....akkor sem. Akkor sem! Honnan tudod? A szívébe nem látsz! Az agyába még igen. Az utolsó gondolatait még hallhatom. Sajnálom barátocskám. De ez van. Megnyertem a csatát! De, ha te gondolod itt egymagadban harcolhatsz, a zászlóddal, vagy ahogy nevezed. Csak teljesen fölösleges. Harcolhatsz...viszhangzott a szó a lelkemben. Mit tegyek? Kitől kérjek most tanácsot? Ki tud nekem segíteni? Harcolni. Harcolni. Ismételgettem Aztán derengeni kezdett egy régi emlék. Régi professzorom (Isten bocsássa meg nekem, mennyit szidtuk...) hébert tanított. Egyik álmos reggeli héberórán valami harcról volt szó a szövegben. A harc szó, a lacham. Értik tiszteletes urak? Igen. Bólogattunk. Ennyi. Ez volt Isten válasza. Egy homályos emlék. De miért jutott ez most eszembe? Van egy másik szó is, ugyanezzel a három betűvel, csak más pontozással. A lechem. Kenyér. Harcolj a kenyérrel! A szó magában hordozza a választ. Az ellenszert. A harc ellenszere a kenyér. „Én vagyok az Életnek kenyere”. Harcolj az úrvacsorával. És győzni fogsz. Hallod? Le foglak győzni. Ugyanmár. Mégis, mivel? Az úrvacsorával. Jaj, ne már! Egy korty borral, meg azzal az ízetlen ostyával akarsz győzni? Igen. Így mobiltelefonon felmutava? Működik így is? Nem. Vagyis szerintem nem. De azért az élet kenyere az írott ige, minden otthonban megtalálható. Minden szív talán az is, aki eddig közömbös volt, vágyakozik az úrvacsorára. Talán milliónyi ablak nyílik Isten felé. Ezekre nézünk. Nem a becsukott ablakokra, az Isten felé ki nem nyílni akaró ablakokra. Vágyakozunk. És ez a szent vágyakozás, a sakramentális csend lesz a te halálod. Megfordultam. A keresztre néztem. A feltámadott Jézus kezében zászló lobogott. Jóleső érzés volt ránézni a győzelmi lobogóra. Bezártam a templomot. Szofia aggódva kérdezte. Volt valami gond? Kicsit hosszabban harangoztál. Semmi gond nincs. Minden rendben lesz. Észre sem vettem, hogy jövő időt használok.