Az anyanyelv

    Szeptember volt. A nap ferdén sütött. Ez a verőfény mindig az iskolakezdést juttatta eszembe, s bár rég elhagytam az iskolapadot, mégis valami furcsa szomorúság vett erőt rajtam, hogy vége a nyárnak, a gyermekkornak, valaminek, ami már sohasem jön vissza. Na, azért ebben nem voltam annyira biztos, mert léptekre lettem figyelmes. Léptekre és nevetésre. Kitti egy elnyűtt iskolatáskával a hátán futott felém. Messziről integetett, hogy álljak meg. Hová szaladsz ilyen vidáman? Iskolába. Lihegte, amikor odaért. Még van az iskolakezdésig pár nap. Egyébként hányadikba is mész? Már negyedikes leszek. Húzta ki büszkén magát a kis emberpalánta. És melyik iskolába mész? Tettem az ostobát. Az „annyanyelvű” magyar iskolába. A „ny” betűt úgy megnyomta, mintha odaragadt volna a nyelve a szájpadlásához. És te papbácsi merre mész? Iskolába. Feleltem. Melyikbe? Az „annyanyelvű” iskolába. De még van pár nap az iskolakezdésig. Te mondtad. Abba az iskolába, amelyikbe megyek már rég nem szól a csengő. Lesütött szemmel állt. Akkor tudom melyikbe mész, a régi magyar iskolába. Mehetek veled? Hát... nem is tudom... Nem félsz a régi épületektől? Én nem félek semmitől papbácsi. Negyedikes leszek. A negyedikesek már nem szoktak félni semmitől. Igazad van. El is felejtettem. Kinyújtottam a kezem és elindultunk kézenfogva a régi magyar iskolába. Egyébként csak iskolásdit játszottam papbácsi. Gondoltam, de most a játékból azért igaziba fogunk átmenni. Már alig várom! A mama mesélte, hogy ő még ide járt iskolába, meg a tata is, aztán lett az új épület. Igen, tudom a történetét, gondoltam és szótlanul folytattuk utunkat, amíg megérkeztünk az épület elé. Mi van oda írva? Ott fent? Igen. Nem nagyon látom, meg nem is nagyon tudom elolvasni. Segítesz? Igen. Mutattam betűről betűre a megrongált imitt-amott eltűnt betűket, amiket a homlokzatra írtak. „Itten formáltatik a gyermeki elme, hogy beleoltassék az Isten félelme. Építtetett 1861”. Hallgattunk. A mély csend ránk telepedett, s ebben a csendben mintha a falak megszólaltak volna. Durva kifejezések röpködtek, amikor az épületet elvették a kommunisták, tönkretették, s kis híján még a templomból is gabonaraktárat akartak csinálni. De a felirat megmaradt. Jöttek - mentek a mindenféle istentelen rendszerek, s az Isten neve megmaradt a mészréteg alatt (még csak nem is megbújva, csak a háttérben inkább) a különféle lobogók és jelszavak és himnuszok és pártok alatt. Menjünk be. Mondtam. Mi az, hogy formáltatik, meg hogy oltassék? Formálódik. Mondtam. Akkor, amikor itt tanítottak ebben az iskolában még olyan világ volt, hogy a tankönyvekben az állt, hogy a világot Isten teremtette. Meg a miatyánkkal kezdték a tanítást. Formálódott az ember. Oltani az olyan, mint amikor oltják be a gyümölcsfát, meg a rózsákat. A vadba oltják a nemeset. A gyermekek, akik ide jártak ugyanolyan rosszak, csintalanok voltak mint te meg én. Ők sem szerettek tanulni. De ebbe a vad, engedetlen, akaratos szívbe a tanítók a tiszta hitet beleoltották, hogy legyen az életed szép, teremjen gyümölcsöt, jó ember legyen belőled. Aki tudja mit akar, honnan jött és hová megy. Kik építették ezt az iskolát? Olyanok, akik hittek abban, ami ott fent van írva. Azért is írták oda. Belevésték a vakolatba, hogy ne lehessen kitörölni. Tudod, Amerikát is a telepesek és a felfedezők építették és tették azzá ami. Itt is felfedezők voltak, de mások. A felfedezők, és telepesek, otthont teremtettek, bárhol is legyenek. Mi is itt kevesen vagyunk. Százan is alig. Mintha telepesek volnánk, vagy felfedezők. De látod tudtunk itt otthont teremteni. Nekem azt mondták az iskolában, hogy el fogunk fogyni. Meg úgyis az övéké lesz a falu. Meg az egész ország, meg a világ is. Meg hogy nekünk nincs is hazánk. Butaságot beszéltek. Könnyes szemmel mentünk be az iskolaépületbe. Nem is tudom mitől lett könnyes a szemem, attól, amit Kitti mondott, hogy még mindig ez a lemez van, vagy attól, amit láttam. Semmiben sem hasonlított iskolára az épület. A tégláig lepucolt falak, tető, ami pár évvel ezelőtt lett felújítva, valami önkéntes alapon külföldi segítséggel, de azon kívül pusztulás. Megpróbáltam a tantermet elképzelni. Itt volt a tanterem? Itt. Itt tanultak a gyerekek? Igen. Neked mi a kedvenc tantárgyad Kitti? Ének - zene, rajz, torna, magaviselet és kézi munka. Sorolta. És neked papbácsi? Nekem is ezek voltak, csak más sorrendben. És a legeslegkedvencebb? A rajz. Mondta Kitti. Itt is tanultak rajzolni? Igen, minden bizonnyal. Annak örülök, hogy szeretsz rajzolni, mert akkor rajzolhatsz nekünk egy jobb világot. Szükségünk van rá. Itt voltak a cserépkályhák. Mutattam a kéménylyukakra. De már a kályhák nem voltak. Régen avval tüzeltek? Igen avval melegítettek. Még én is voltam tűzfelelős. Az mi? Nagyon fontos dolog. Az iskolában mindig voltak tűzfelelősök, akiknek az volt a feladatuk és felelősségük, hogy ébren tartsák a kályhákban a tüzet. Sorra jártuk a tantermeket és megnéztük, hogy ég-e a tűz, ha nem akkor tettünk még rá. Nagyon fontos volt ébren tartani a tüzet, nehogy kialudjon. És ha mégis kialudt? Akkor megbűüntettek? Igen. Hogyan. Pofon az járt biztos, meg szidás, meg akkor meghoszabították a tűzfelelősséget még egy nappal, vagy akár egy héttel is. És most? Most már nem vagy az? De. Azt hiszem most is az vagyok, tűzfelelős. Vinni kell a lángot, a parazsat, a tüzet, de most a lelkekbe, a szívekbe, mert nagy hidegek vannak és még lesznek is. És mi akartál lenni amikor iskolába jártál? Tűzoltó? Inkább tűz ébresztő. Valami olyasmi, ami meleget ébreszt és éleszt a világban. És te is „annyanyelvű” iskolába jártál? Igen, anyanyelvű iskolába jártam én is. És milyen volt? Egy kicsivel nagyobb ennél, de bennünket magyarokat egy kisebb épületbe tettek, ahol a tanító lakott valamikor. A nagy épületben mások voltak. Értem. Majd elviszel egyszer? Elviszlek. És az szép? Szebb egy kicsivel. Belekarcoltuk a nevünket a téglákba. Tudod bordó dísztéglával van beborítva. Minek karcoltátok be a neveteket? Hogy itt jártunk iskolába és hogy itt olyan emlékeket és tudást gyűjtöttünk, amit sehol máshol. No, meg barátokat. És ma is anyanyelven tanítanak. Talán még van egy osztálynyi gyerek. És a többiek? És itt a többiek? Kérdeztem vissza. Szótlanul néztük a falat, hátha választ kapunk a kérdésre, hogy a többiekkel mi van. Olvastam egy novellát nyáron. Az volt a címe, hogy az anyanyelv. Egy kínai nő írta. Arról szólt, hogy egy nem túl távoli jövőben mi történhet. A nőnek volt egy egyetemista lánya. Amerikában tanult. De nagyon sokba került az egyetem, a kollégium és neki nem volt elég pénze. Elment hát egy intézménybe és áruba bocsátotta az anyanyelvét. Egy szerkezettel kitörölték az agyából az anyanyelvét és azt eladták egy bevándorlónak. Azt kérdezte, hogy akkor elfelejti teljesen? Igen, mondták neki a szakemberek, de újra megtanulhatja. Eladta végül az anyanyelvét és hazament Kínába a családjához. De nem tudott beszélgetni a saját édesanyjával sem, egy másik dialektust, nyelvjárást kellett használjon és a lányát sem értette meg, aki ünnepekre érkezett haza. Szomorú történet papbácsi. Az. Azért üres ez az épület, mert sokan eladták az anyanyelvüket. Pedig még csak nem is kellett hozzá valami szuper technológia. Ajtó nélküli épület volt. Bárki bemehetett. Mindenkié és senkié volt. Az őszi nap ferdén besütött a tanterembe. Mintha meg akarná eleveníteni az egykori tűzfelelősök arcát, a jövőt rajzolók arcát és az anyanyelven éneklők arcát. A szél szemetet sodort az udvaron. Megálltunk egy pillanatra. Ezek itt életet keresnek, de csak hamisítványokat találnak. Mondtam. És Kitti nem kérdezett vissza, hogy kik ezek az „ezek”. Elhitetik veled, hogy neked csak ez jutott. Hogy nincs különbség jó és rossz között, csak a szemét van. Szemét az autópálya szélén, hogy te is hajszold a szemetet, ami a mocskos szélben lebeg, ők pedig megpróbálnak maguk közé csábítani, hogy belőled is szemét legyen, hogy kihasználjanak, birtokoljanak és eldobjanak. Úgy emlékszem, hogy ezeket az utolsó mondatokat magamnak mondtam, vagy az iskolaépületnek. Menjünk. Ne menjünk még papbácsi! Szeretek itt lenni. Játszunk iskolásat. Jó. Bementünk a néhai tanterembe. Kitti kinyitotta a táskát. Elővett egy vadonatúj rajztömböt és egy csomag ceruzát. Hallod papbácsi, becsengettek. Kezdődik az első óra. Rajzóra. De, előbb mondjuk el a miatyánkat. Úgy, mint régen és azután rajzolok neked egy szebb világot.