A játék

     Kitti elmélyült a játékban. Észre sem vette, ahogy közeledem hozzá, majd csendben leülök mellé. A kőrisfának támasztottam a hátam és csak vártam, hátha észrevesz. Szia papbácsi. Üdvözölt anélkül, hogy feltekintett volna a táblagépről, melyen valami stratégiajátékot játszott. Mi a játék neve? Kérdeztem, de tekintetemet az égre emeltem, mintha valahova a messzi régmúltba fúrnám, oda, ahol a fák lombjai között az én gyermekkorom bújik meg. Elmosolyodtam. Farm. Mintha kutyaugatásra hasonlított volna ez az egyszótagú szó, kicsit össze is rezzentem, mert igen elkalandoztam közben saját emlékeimben, s a táblagép némára volt kapcsolva. Manapság így megy ez. Tudnak figyelni, ha közben telefonoznak. Nem hittem el, de azt mondják működik. Én nem tudok egyszerre több dolgot végezni. Hatékonyan. Egyet, de arra odafigyelek. Ők azt mondják megy ez mint a karikacsapás. Papbácsi, a te idődben volt már táblagép? Nem Kitti. Mi táblára rajzoltunk és néha még meg is szidtak az iskolában, mert elrajzoltuk, elfirkáltuk a krétát. Mesélsz a játékaidról? Miközben te leszegett fejjel tablettázol és még rám sem figyelsz? Bocsi. És, ha nem bocsátok meg? És bedurcizom és elmegyek és örökharag? Na, ehhez mit szólsz? Pont úgy beszélsz papbácsi, mint a barátnőm, Anna. Az is mindig besértődik. Én nem sértődöm be mindig, csak kérdeztem, hogy tetszene-e? Nem, nem tetszene. Még játékból sem? Nem, még játékból sem. Miért? Mert a sértődés nem játék. Mondta Kitti és kikapcsolta a táblagépet. Tudsz fára mászni? Igen papbácsi, tudok. Megkönnyebbültem. Végre valaki, aki tud fára mászni, nem csak lovagolni, vívni, karatézni. Akkor felmászunk? Intettem tekintetemmel a lombos kőrisfára. Igen! Jaj de izgi! Pár perc és fent voltunk. Kényelmesen elhelyezkedtünk egy - egy ágon. Jó itt fent. Szép a kilátás. És közelebb is vagyunk a jóistenhez. Egészítettem ki. Tényleg? Igen, legalább három méterrel. Kitti felkacagott. Akkor, aki repülővel utazik milyen közel van? Az szerintem egy kicsit be kell húzza a nyakát, nehogy beleverje a fejét a mennyország aljába. Vicces vagy papbácsi. Miket játszottál gyermekkorodban? Sárkányt eregettünk a focipályán. Az egyik srácnak, Antinak hívták, volt egy saját készítésű papírsárkánya. Nagyon magasra felvitte a szél. Milyen magasra? Talán ötven méter is megvolt. Hú, az sok? Gyerekkoromban nagyon magasnak tűnt. Akkor az ég végtelen volt és nem csíkozta össze ennyi repülő. Lehetett látni a nagy kék eget. Aztán mi lett a sárkánnyal? Képzeld, lezuhant. Csak úgy? Igen. Arra emlékszem, hogy csak úgy lezuhant. Bele egy jegenyefába. Megakadt a hegyén. Az milyen fa? Nagy, magas. Az égig ér? Nem, Kitti, a jegenyefák nem nőnek az égig. Mondtam már-már nevetve, hogy ennyire beleillett a párbeszédbe ez a bölcs mondás. Miért? Mert a növekedésnek is megvannak a maga szabályai, törvényei. És te ezeket érted? Nem. Nem is kell értenem, elég, ha elfogadom. És le tudtátok szedni a sárkályt? Nem. Azt hiszem, ott maradt. Azt hittük felmegy a legmagasabb égig, mert jó szelet kapott, aztán csak úgy lezuhant, talán elszakadt a papír és kiegyensúlyozatlan maradt és vége volt. A jegenyefára nem tudunk felmászni. Csak a villanyszerelőt láttam egy alkalommal a létrás kocsival. Amikor leszakadt egy vezeték. És szomorúak voltatok? Igen. Aznap igen. És másnap? Másnap Anti készített egy másik sárkányt. Klassz játék lehetett. Igen. Az volt. És még mit játszottatok? Fára másztunk, mint most teveled. Akkor volt még egy kedves játékunk. Tudod, autóbusszal jártunk óvodába. És mindig elgyönyörködtem a buszvezetőben, hogy az milyen magabiztos, milyen precízen tudja ezt a nagy járművet irányítani, fordulni vele. Sokáig el tudtam nézni a munkáját. Aztán egy nap, kaptunk egy igazi autókormányt. Öregapám egy vasrúdból készített hozzá kormánytengelyt és beástuk a végét a földbe. Egy kis széket tettünk mögé és máris buszvezetőkké váltunk. Egy kartonlapra ráírtuk a busz számát, a 31-est és már indultunk is képzeletben az óvodába. Szinte tökéletesen tudtuk a busz hangját utánozni, ahogy elindul, ahogy megáll, kinyitja az ajtókat. Ez a sziszmákolós rész volt talán a legizgalmasabb, és végül a megérkezés a „végállomás nem megy tovább” diadalmas felkiáltás. És mi tetszett neked ebben a játékban? Kérdezte Kitti, mert lány létére ez nem volt egyértelműen izgalmas játék. Szimulátor volt. Mintázta, utánozta a valóságot. Amikor elindultunk a valóság megváltozott, elképzeltük az utat ami az óvodáig visz. Megállóról-megállóra, utcáról utcára. Mindez monitor, kijelző nélkül. Újra és újra átéltük az utazás élményét, a busz remegését, és mi is kicsit igazi buszvezetőkké váltunk. Magabiztosakká. Akik felelősek az utasokért. Az elindulásért és a megérkezésért. Tudod, a busszal nem lehetett száguldani. Gyorsan menni, versenyezni. Mivel busz kormány volt, a játékunk, nem tudtunk autóversenyt játszani, vagy valami hasonló sportot. Próbáltuk, nem mondom, de nem tudtuk a valóságérzetet fenntartani sokáig, ígyhát a lomha busznál maradtunk. Az volt benne a jó, hogy megtanultunk lassan járni. Olyankor az ember több dologra oda tud figyelni. Manapság mindenki rohan, siet, száguld és nincs idő a másikra. Megtanultunk várni a pirosnál, vagy amikor esőt szimuláltunk, akkor megvárni azt, aki szalad a jármű után, mert lemaradt a tócsák kerülése miatt. Megtanultuk meglátni a másik nyomorát. Mozgássérültet felvettünk, kerekes székest, mankósat, örget, terhes anyukát. És mondok még valamit. Ez nem a kormánnyal kezdődött. Korábban. Az első autónk a konyhaasztal volt. Egy lila lábos volt a kormány, amire a vasalót tették, miközben vasaltak. Máskülönben buszkormánynak használtuk. Akkor a következő autó a Singer varrógép volt, ahova be lehetett ülni, a lendkerék volt a kormány és amikor elfordítottuk, a pedál, amin ültünk kissé megdőlt, így nagy ívű kanyarokat lehetett írni vele. Esős napokon a fáskamrában ültünk egy fásládában. Az ablak olyan magasságban volt, mint a buszban, amikor óvodába indultunk. És csak burrogni kellett és máris elindult képzeletben a fásláda. Jó lehetett. Igen. De fel kellett nőni. És az baj? Nem baj. Azt is megtanultuk, mi a különbség a képzelet és a valóság között. Mert bizony van, amikor az ember úgy él, úgy viselkedik, mint mi a játékban, gyermekkorunkban. Vagyis? Ezt nem értem. Hogy azt hiszi, mert burrog, mert forgatja a kormányt, mert úgy csinál, mintha vezetne, azt képzeli van haladás. Mert olyan hangokat ad ki, mint egy autó, vagy autóbusz. Mert pörög az élete, de nincs haladás, csak a haladás és utazás szimulációja. Amikor elindulunk, elkezdődik a nagy utazás az igazi végállomásra, nem érhetjük be, nem elégedhetünk meg szimulációkkal, a látszattal, képzelgésekkel. Mert nem játék. Sem Isten, sem az örökkévalóság, sem a hit. Eljött egy nap, amikor végleg felkeltünk a játék kormány mögül. Felnőttünk. Megtanultuk elengedni a játékokat. Megtanultunk látni. Hogy nem az a valóság, amit elképzelünk a játékban, hanem az, amit valósággal érzékelünk és látunk. És a legfontosabb. Nem akartunk a buszvezető helyébe ülni. Sokszor jó volt utasnak lenni. Csak utasnak. Papbácsi, tudsz sárkányt készíteni? Igen. Csinálunk egyet? Igen. És felmegy az égig? Még magasabbra is! Kézenfogva szaladtunk a réten hazáig.