A Cosmos ura

     Valahányszor elsétálok a főtéren a volt Gulliver cipőbolt előtt, kellemes borzongás vesz erőt rajtam. A boltíves kapu alatt bérházba vezet az út. A cipőbolt cégére maga Gulliver volt, ahogy hatalmas cipőjében magasodik a lilliputiak fölé. Gyerekként arra gondoltam, a boltíves kapu alatt lakik egy óriás, vagy valami meseszerű dolog van mögötte. És nem tévedtem. Az évek elteltek, a cégér megkopott. De a varázslat megmaradt. Mint Oz a nagy varázslóban volt ott egy különleges ember. Nándinak hívták. Tévészerelő volt. Azért beszélek róla múlt időben, mert már nem él az országban. Néha még halljuk egymást telefonon. Colosnak is szólították, hiszen magas ember volt. Amikor meghibásodtak a tévékészülékek, ami elég sűrűn előfordult, akkor őt hívtuk. Két nagy utazótáskával jelent meg az ajtóban, annyi alkatrésszel, műszerrel és egyéb kütyüvel, hogy annyival már egy űrsiklót meg lehetett volna szerelni. A tévék akkoriban lámpás készülékek voltak. Nekünk kívülállóknak rendkívül bonyolult szerkezeteknek látszottak, aminek megjavításához minimum félisten kellett hogy legyen az illető. Hol egyik lámpa, hol a másik, hol egyik transzformátor, hol a másik adta fel a szolgálatot, így a távolba nézés élménye megszűnt. És itt jött a képbe Nándi. Aki otthon annyi tévét felhalmozott a padlásán, hogy falat rakott belőle és aki a konyhában egy régi Cosmos tévé faborításán ült, míg mások hokkedlin. Igy olyan volt, enyhe szójátékkal, mintha a Kozmosz ura lett volna. Generációk nőnek fel, akik nem tanulják meg, mit jelent várni. Várakozni. Mi akkoriban vártuk a tévéműsor megkezdődését. Az adást. Ami bizonyos órától, bizonyos óráig tartott. Nem nonstop. Nagyon izgalmas és léleképítő tudott ám lenni ez a várakozás. Amikor ez a távolba látó készülék, a televízió meghibásodott, akkor a várakozás átminősült, perszonalizálódott, már a tévészerelőt vártuk. Aki mint egy mindenttudó, mindenhez értő szaki kinyitotta a készülék hátlapját, lenyitotta az alkatrész panelt és elkezdett méricskélni, forrasztgatni. Olykor még két szemüveget is feltett, hogy az apróbb alkatrészek értékeit helyesen olvassa le. Mi gyerekek tátott szájjal néztük és izgatottan vártuk, mikor jelenik meg a fekete-fehér kép a villódzó ernyőn. Nándi ezt mindig kihasználta és nagy pukkanást imitálva a szájával úgy tett, mintha a készülék lőtt volna. Aztán nagyot nevetett rajtunk, amikor megijedtünk. A várakozás átminősült. A jelenkor unalomnak érzi. Elpocsékolt, vagy elfecsérelt időnek. Technikai kifejezéssel élve: no signal-nak vagy stendby-nak. Amikor nem történik semmi. Aztán, volt egy másik régi kütyü, a lemezjátszó. Amin bakelit lemezeket lehetett hallgatni. A régi lemezt újra lehetett cserélni. Maga a kicserélés folyamata szinte szertartás volt. Volt egy fajta koreográfiája, ha lehet ezt így mondani. Varázslat. A magnetofon pedig az külön élmény. A látványosan nem egyforma sebességgel forgó tárcsák titokzatos élményt teremtettek. Egy alkalommal kölcsön kaptunk egy magnótekercset, és a magnetofon becsípte a szalagot. Ez igen kellemetlen dolog, főleg, ha nem a sajátod. De mentő ötletünk támadt, majd kivasaljuk. Mármint a géppel. A tekerőgombok elfordításával, azok váltakozásával, ide-oda tekertük a szalagot, hogy kisimuljon. Már majdnem sikerült, amikor a bizonyos „na még egyszer” próbálkozásnál becsípődött a szalag és elszakadt. Persze megragasztottuk, de lehangoló látvány volt az elszakadt magnószalag forgása a tárcsán. Erről a cseh magnóról a Tesláról, (aki egyébként horvát származású) jutott eszembe, hogy Nándi nagy rajongója a tudósnak, akinek nevét ez a zenegép viseli. Különösen a magasfeszültségű generátorok és az azzal kapcsolatos jelenségek érdeklik és engem is. Egy régi rádiónk is volt, aminek volt varázsszeme. És amikor kikapcsoltuk olyan lassan hunyt ki, mint amikor az emberből elszáll a lélek, vagy elveszti öntudatát. Álmodni tanított meg bennünket Nándi. Sőt mi is részesei, résztvevői voltunk ennek az álomnak. Az álom abból fakadt és maga az álmot körülvevő titokzatosság, hogy valahol a messzi távolban van egy adótorony. Onnan jön az adás. És nekünk az a szerencsénk, hogy van egy vevőkészülékünk, amivel ezt az adást felfoghatjuk és értelmezhetjük. Itt válik az én főtéri sétám teológiai elmélkedéssé. Hiszen csak az ember képes felfogni és értelmezni azokat a jelzéseket, üzeneteket, amik nem ebből a világból jönnek, hanem Isten világából. Csakhogy ezt a jelet megzavarja valami. (Az elmúlt rendszerben szándékosan zavarták a tévéadást, hogy ne halljunk magyar szót.) Meghibásodhat maga a felfogó rendszerünk, nevezzük léleknek. (Csak az embernek van pneümája az állatnak pszüchéje van. A magyarban mindkettőt léleknek fordítják.) Ilyenkor javításra szorul. De ahhoz pedig szakember kell. És a dolgok mögött megtalálhatjuk a szakembert, aki a lelkünket (pneümánkat) javíthatja, maga az, aki teremtette, alkotta, összerakta. A műsor már ebben az életben látható, hiszen az örömüzenet sugározva van a világban. Nándi személye és alakja, ahogy a Cosmos-on ül a valódi Kozmosz Urára emlékeztet. Megnyugvás tölti el a lelkemet, amikor arra gondolok, hogy Nándi számára nem léteztek megjavíthatatlan tévék, vagy már elektronikai felszerelések. Csak a megfelelő időt kellett rászánnia. Érdekes módon neki mindig volt ideje piszmogni, pepecselni olyan dolgokkal, készülékekkel, amik már a vastelepen kellettek volna legyenek, és a színesfém konténerben várakozni a beolvasztásra. Sosem lehet tudni...Mondta nagy komolysággal és rengeteg fantáziát, lehetőséget, reményt látott bennük. Ezt a látást loptuk el tőle. Ezt tanítani nem lehet. El kell lopni. Lelkünk finomhangolására is időt kell szánnunk. Ahogy egy készülék apró kalibrálására. Amikor tisztán jött az adás, akkor nagy volt az öröm. Mindenki mosolygott. Olyan hangulat volt, mint egy születésnapon. Sikerült helyreállítani a távolba látást. Nagy kincs, aki távolba tud látni. Nem csak nézni. Ismétlem, az évek elteltek. Amikor megcsörren a telefon és Nándi beleszól a kagylóba a megfáradt hangon mégis ugyanaz az álmodó, titokzatos, varázsló, álomgyáros, hallatszik, mint aki volt gyermekkoromban. A Cosmos ura.