Anyám emlékezete

 

Anyák napjára

Olvasni akarok,

de közben eszembe jut anyám…

a könyv kinyílik,

de bennem megáll —

nem a betűk beszélnek,

hanem ő, aki már nem szól, csak hall.

A szemem megakad,

nem haladok.

Nem a történet visz,

hanem az, hogy ott vagyok

egy lap mögött, ahol már nincs szó,

csak csend — és benne az arcod.

Nem mindig értettem,

csak tartottam.

Mint egy könyvet,

amit nem kell olvasni,

csak tenni a mellkasra —

mint valamit, ami visszahoz egy vasárnapot.

Járni tanítottál,

botladozva is hittél.

Beszélni tanítottál —

nemcsak szavakat,

hanem hitet és türelmet,

amit mindig vittél.

Töröltél könnyet,

nem kérdeztél miért.

Gyógyítottál sebet —

bőrön s belül,

ahol a félelem él.

Ott álltál a boltban,

mint egy napra nyitott ajtó.

Mértél és mosolyogtál,

és este is adtál:

kenyeret, nyugalmat, halk biztatást —

jó volt látni, hogy voltál.

Mindig csak adtál.

Nem kértél tapsot,

nem vársz visszhangot —

csak ott voltál,

mint a fény, ha jön a nap,

és mi nem kérdezzük, miért ragyog.

A csendből tanultam,

mit jelent otthon lenni,

időben élni,

nem félni —

és nem kell hozzá más,

csak tudni, hogy volt kiért figyelni.

Most, hogy szólok,

nem tudom, mit mondjak.

A könyv fölé hajolok —

nem olvasni,

csak hogy közelebb legyek hozzád.

És ha már nem vagy,

csak a sír jelez,

akkor is lehajolok —

mint aki egy könyvet becsuk,

de az utolsó szót

még ott érzi belül, egész estig.

A szeretet nem veszít —

csak őriz.

És most, hogy emlékezem,

letészek melléd

egy csokor margarétát:

egyszerűt.

Fehéret.

A nevedért.

Érted.