Tél és harang

 

Igyál, ecsém! – vágta hátba Hentest Böllér.

Hentes nem bírta az italt. Azért ivott, hogy férfinak lássák. Többnek, mint ami önmagában. Egy húzásra ürítette ki a kétszer főzött szilvapálinkával töltött poharat. Égette a torkát. Ez is. Remélte, tisztábban lát majd tőle. Mint ott az asztal körül mind, akik hangoskodva készültek a télbúcsúztató ünnepségre.

Álarcok hevertek a földön. A jelmezek nagy része már rajtuk volt. A művelődési házban – vagy ahogy ők mondták, a kultúrban – lázas sürgés-forgás folyt. Estére nagy buli lesz. Eszem-iszom, tűz a falu központjában, ott, ahol a távolsági busz megfordul. Nem messze a templomtól.

Hentes tekintete a távoli, hófödte hegycsúcsokat fürkészte.
– Mikor lesz már vége ennek a télnek?

Kendra odalépett az asztalhoz, elvette az üres pálinkásüvegeket, és duzzogva elindult a kultúr felé.
– Mikor lesz már vége ennek? – motyogta, inkább magának.
– Galambom, hozol még valami innivalót nekünk? – kiáltott utána valaki.
– Ittatok már eleget! – fordult vissza a lány, zöld szemében szinte pattogtak a harag szikrái. Vörös haja lobogott a hideg szélben, ahogy a ropogó hóban csizmás lábán határozottan, majdnem katonásan lépdelt az épület felé.

– Na?! Mikor lesz az esküvőtök, Hentes?! – kérdezte az egyik az asztal túlfeléről, közben cigarettára gyújtott. – Vagy már nem beszéltek?

Hentes a lány után nézett.
– Kendra, Kendra… – sóhajtott. – De szép pár lennénk mi!

A faluban évek óta nem kereszteltek egy Jancsit, Pistát, Jóskát, Ilonát, Erzsébetet, Annát vagy Évát. Mindenki modern neveket választott gyermekének. Mint Kendra. Az ember ki sem tudja mondani. Vagy hogy lehet ezt becézni? És egyáltalán, miért is választották ezt? Nincsenek nekünk, magyaroknak szép neveink? Hentes tanúja volt egy alkalommal a tiszteletes kifakadásának a névválasztásokkal kapcsolatban. De azzal zárult a szintén hiábavaló monológ: végül is az a fontos, hogy ki viseli.

Kendra szép lány volt. Tűzrőlpattant, vörös hajú, zöld szemű. Mindenki szívesen meghalt volna érte. Egyetlen csókjáért. Ő azonban mindenkit elutasított. Talán várt valakire. Aki elviszi innen. Hentes is próbálkozott. De hiába.

Talán jobb is volna meghalni – gondolta Hentes. Mi értelme van ennek az életnek?

Újabb hátba vágás és nevetés.
– Figyelj csak, Hentes, már jön is a tubicád! Csókolóztatok már? – röhögött a szivaros, akinek a fején kopott kucsma ült féloldalasan.

Kendra két negyed literes üveggel jött.
– Nesztek, részeges disznók, igyatok! Ameddig meg nem döglötök mind!

– Hallgass, tubica, mert ha ilyen házsártos vagy, nem zavarjuk el a telet, és nem mész férjhez a nyáron! – kiáltott oda egy magas nyurga fiú, a busó szervezője. Lajika.

– Még hogy elzavarjátok a telet! Nem vagytok ti képesek semmire! – válaszolt vissza Kendra.

– Majd a férjed megtanít beszélni! – kurjantott egy másik.

– Nem megyek férjhez soha! – szisszent a lány, és lobogó, vörös haja, akár egy pályát vesztett üstökös csóvája, lobogott mögötte. – Elmegyek ebből az átkozott faluból. Nincs itt semmi!

– Haza kell mennem. Majd visszajövök, mire indulunk – állt fel Hentes. Egy kicsit megszédült a pálinkától. A jelmez melegítette, nehézkesen mozgott benne. Egy pillanatra átfutott az agyán, talán jobb lenne levenni, és majd később visszavenni. Aztán lehajolt az ördögszerű maszkért, a fejébe nyomta, és keserűen hazaindult.

A falu másik végében lakott. Negyedórát mehetett, amikor megzendült az ég. Télen égzengés?! – gondolta. Lehet, csak képzelődöm. Vagy katonai gyakorlat van a környéken, és ágyúszó volt, nem mennydörgés. Az ördögmaszkon keresztül amúgy sem látott olyan szélesen.

Hamar esni kezdett az eső. Hó kellene essen – gondolta. Mi történik? Megszaporázta lépteit. A katolikus templom közelebb volt. A másik végében állt az ő temploma, az evangélikusoké. Szinte futott már, amikor egy hatalmas dörrenést hallott maga mögött, és egy erőteljes villám belecsapott a kőrisfába. Mielőtt az ág leszakadt volna, Hentes befutott a templomba. Lihegve állt meg az előtérben.

Eszébe jutott az öreg pap, amikor Luther Mártonról mesélt. Hogy Luther egy viharban fogadalmat tett: ha megmenekül, szerzetes lesz. Vajon ő mit ígérhetne? Minek volna értelme?

Egy férfi igyekezett kifelé a templomból. Csapzott hajú, tekintete tétova. Meglátta Hentest, és megtorpant. Hentes meglepődött. Azt hitte, a templom üres. De valaki imádkozni volt bent, vagy talán szintén a vihar elől menekült be. A férfi nem tudta, mit kellene mondania, mikor meglátta Hentest az ördögjelmezben. Talán le kell borulni előtte? A szentekkel tisztában volt, tudta, mi a teendő, de az ördög megjelenésével nem tudott, mit kezdeni.

– Kedves Ördög úr… – kezdte halkan. – Én mindig is az ön oldalán álltam. Hát eljött értünk? Átkozott egy falu a miénk! Biztos voltam benne, hogy egyszer eljön értünk!

Hentes le akarta venni a maszkot, de az rátapadt az izzadtságtól és a félelemtől. A férfi közben elsietett.

Erőtlennek érezte magát. Pedig általában az emberek megerősödve jönnek ki a templomból. El kell zavarni a telet – gondolta kötelességtudóan. Nehezen vette a levegőt. A hó megázott, megroggyant. A villámsújtotta fa még gőzölgött, és kék füstöt árasztott magából. Az imádkozó ember alakja eltűnt az elmúlni nem akaró téli tájban.

Régen, amikor gyermekek voltunk, a tél elmúlt magától. De eljátszotta velünk, hogy el kell őt búcsúztatni, aztán legénykorunkban elzavarni, mintha mi lennénk az erősebbek. De már évek óta zavarjuk, és mindig itt van. Nincs más évszak ebben a faluban, csak tél. Folyamatos tél. Mintha jégkorszak telepedett volna a falura.

Talán ha tíz percet mehettek a nagy utcán, a katolikus templomhoz közel egy árokparton megálltak. Az emberek már gyülekeztek a kultúr környékén. A fekete fejkendős asszonyok mint varjak keringtek a járdán. A gyerekek sikongva szaladgáltak, egyik-másik hógolyót készített, és megdobta vele a társát. A gyerekek szeretik az el nem múló telet.

Böllér szólalt meg elsőnek:
– Te, az nem Hentes ott az árokban?

Lajika leereszkedett az árokba. Nem volt túl mély. Hentes arccal lefelé feküdt a jelmezében. Lajika megfordította. Levette a maszkot Hentes fejéről. A fiú mereven bámult az égre. Kék szeme volt. Arcán mintha mosoly lett volna.

A harang kondult egyet.