Tárnák ( negyedik rész)

 

A facebook-fa

Helyszín: Szerbia, Kula város. Időpont: Kr. u. kb. 2024-ben.

Egy darabig tanakodtunk, hogy kiszálljunk-e, vagy sem. Végül behajtottam az utcába, és megálltam a néhai evangélikus parókia előtt. Készítettünk pár fotót a régi szép idők emlékére. A gyerek szólt, hogy szomjas. Jó. A sarkon van egy vegyesbolt. A Petre Desopsina és a Vlejka Vlahovica sarkán. Fant – így hívják. Nem tudom, mit jelent ez. Nagy ritkán még rákeresek a műholddal. Nosztalgiaként.

Míg anya vizet vásárol, mi a fa árnyékában várakozunk. A fa véleményem szerint kőris, de nem esküdnék meg rá. Csak úgy nevezik: facebook-fa. Ez a megnevezés felülírja a rendszertani besorolását. Senkit sem érdekel, hogy milyen fa, hanem hogy mi van rajta. Senkit nem érdekel, hogy ki ültette, milyen világ volt akkor, milyen nyelvet beszéltek, ki rendelte el a faültetést, és ki volt itt akkor a tulaj. Mindezeket a kérdéseket elsodorta az idő anélkül, hogy megválaszolta volna. A kérgét beborították a papírlapok. Hirdetéseket ragasztottak-rajzszegeztek rá. Rengeteget. Eltűnt kiscicákról, kiskutyákról, más házikedvencekről, a pótolhatatlan édesanyáról, édesapáról, korán meghalt gyermekről szóló megemlékezés dátumáról és helyszínéről, egyszóval mindenről, ami része szürke, kicsi, pótolhatatlannak hitt életünknek. De volt ott eladó szobabútorról is hirdetés, munkagépekről, kerékpárról. Mindez egy élő fán, papír alapon, díjmentesen és rejtett kezelési költségek nélkül, a huszonegyedik században, egy vegyesbolt előtt, Kelet-Európában.

A boltba igyekvő nyugdíjasokat nézem. Mielőtt bemennének a boltba, előbb körbejárják a fát, akár egy bálványt. Mintha azon töprengenének, hol a feje, hogy leborulhassanak előtte. Ugyanaz a személy, aki a boltba menet már egyszer körbejárta (görgetés), és semmi érdekeset nem talált a hirdetések között, még fordul egyet, amikor kijön vásárlás után, hátha valami elkerülte a figyelmét, és az egymásra ragasztott hirdetések alatt a szél majd meglebbent valami igazán szenzációsát, amit elmondhat a szomszédasszonynak (megosztás), aki majd kikerekedett szemmel hallgatja (hűha-élmény), őszinte csodálkozással bólogat (lájkolás), és aztán következik a közös kommentelés, hosszú órákon keresztül.

Mi csak nézelődünk. Nem tudom a kockabetűket olvasni, a gyerek meg még nem tud olvasni. Az információkat egy arc, egy szimbólum alapján értelmezzük. Egy pravoszláv kereszt, és alatta a kockabetűs szöveg talán gyászjelentés, emlékmise, az állatok egyszerűbbek, a portrék lehetnek bármik. Mi ez? – kérdi a gyerek, és türelmetlenül ráncigálja a kezem. Talán az elveszettek fája. Vagy az emlékezés fája – motyogom. Persze ő csak a gyermekbibliából a jó és a rossz tudásának a fáját ismeri és az élet fáját, no meg a kertünk fáit. Itt mindenki facebook-fának nevezi. Ezt érti, tudja, mi a facebook.

A fának volt valami megmagyarázhatatlan vonzereje. Akár az Éden fájának. Egyféle spirituális helyszínné vált. Lehet, hogy a fényképek tették azzá, vagy a hírek, amiket hordozott, bár ő maga nem befolyásolta azokat. Néha nyomasztó hírek voltak. Búcsúlevél. Eltűnt feleségről szóló hír. Ez utóbbi újságkivágás. Nem tudni, önszántából ment el, elmenekült, vagy más okból tűnt el. Ismétlem, spirituális helyszín ez egy evangélikus imaházzal szemben, amely már rég nem működik a rendeltetésének megfelelően. Ásító ablakai inkább szellemtanyára emlékeztettek, mintsem spirituális központra, vagy csak pontra, ami megszűnt központ lenni. A gyerek hosszasan ivott. Én hunyorogva figyeltem a hirdetéseket.

Készítünk egy szelfit a facebook-fával? – kérdeztem provokatívan. – Készítsünk – válaszolta a feleségem. Négy szelfit készítettem. Az egyiknél nevetünk, a másiknál komolyak vagyunk, a harmadiknál a gyerek lóg be félig, a negyediknél éppen hunyorogva nézek a képernyőre. Még nem tudtam, melyik lesz az igazi.

Beültünk az autóba, és folytattuk utazásunkat. Ez júniusban volt. Már-már feledésbe merültek ezek a verőfényes napok. Nem voltak eseménydúsak, sem látványosak vagy emlékezetesek, rendkívüliek, mint mondjuk egy Kajmán-szigeteki kirándulás, szabadság, aminek képeit az ember büszkén kiposztolja, megosztja, hogy lássa a világ, ő ezt is megengedheti magának.

A négy szelfiből, gondoltam, egy is elég lesz, a többit letörlöm, mert a tárhely kicsi. Különben is, minek annyi kép? Ki fogja megnézegetni? Ügyetlen kísérleteink egyike, hogy a múltat konzerváljuk, az életet tartósítsuk, ahelyett, hogy élnénk. Aztán megtartottam mindet.

Ráközelítettem a facebook-fára. A mosolyunk között jól rá lehetett zoomolni a háttérben levő hirdetésekre. Csak úgy kíváncsiságból nagyítottam rá, tudni akartam, milyen éles képet készít a kamera, el lehet-e olvasni a szöveget, kivehető-e az arc a fényképeken?

A képernyő lassan élesedett. Egyik apró részlet a másik után tűnt fel: egy gyűrött szélű papírlap, halvány szöveg, egy dátum. Aztán hirtelen, mint amikor valaki sűrű ködből lép elő – egy arc. Egy arc, amit túl jól ismertem. Olyan volt, mint egy ütés. Mintha egy fal zuhant volna rám. A szívem kihagyott egy ütemet. Éreztem, ahogy a tarkómig fut a vér. Aztán újra kinagyítottam. A szemeit néztem. Nem lehetett tévedés.

Odavittem a telefont a feleségemnek, és megkérdeztem: – Tudod, ki ez? – Nem. – A bányász.

Egymásra néztünk. A gyomrom görcsbe rándult. A levegő megült a tüdőmben. – Az lehetetlen – mondta ő is, szinte hangtalanul. – Ahogy mondod – válaszoltam rekedten. – Lehetetlen.

– De gondolj bele, a képet egy fán láttuk. Nem ismerős ez neked valahonnan? Mondjuk az Édenkertből? Ott is voltak fák. – Ugyan már! – Miért „ugyanmározol”? Mert az Ige testté lett, de a Sátán sohasem lett testté. Az idők végén azzá lesz. Nem? – Azt akarod mondani…? – Nem akarok én semmit mondani, drágám! Csak megoldásokat keresek, mert ez így, ahogy van, felfoghatatlan. És az embernek szüksége van arra, hogy mindent a helyére tegyen. A múltkor erről beszéltünk. Nem létezik Keriót nevű település. Ez belemagyarázás. – Megegyeztünk. – Pont ezt akarja. Összezavarni mindent. – Mégis mi mindent? – A jót a rosszal. A rosszat jónak láttatni, és fordítva. Azt érzékeltetni velünk, hogy bárhová is megyünk, mindig a nyomunkban lesz. Nem kötik fizikai korlátok. Vagy csak azt akarja láttatni, hogy ő az, aki irányít. Aki ennek a világnak az ura.

A papírlapokra gondoltam ismét. Egyáltalán lehet-e papírral, betűvel harcolni a feledés ellen? Olyan vállalkozásnak tűnt, mint a Moby Dickben az indulás előtt elhangzó prédikációban Jónás esete. Egy ember által készült eszközzel próbál eljutni egy olyan helyre, ahol Istennek már nincs hatalma. Igen, pontosan ezt csinálja ez a figura is. Kijelöl pontokat, mintha olyan helyek lennének, ahol Isten tehetetlen. Le van árnyékolva, mint egy Faraday-kalicka. És ő árnyékolja le. És még sikerül is neki.

Éppen mondani készültem valamit, amikor csengettek. Egymásra néztünk. Én azonnal tudtam, nem a postás lesz. Nem volt különösebben hangos, mégis minden más zaj elnémult tőle. Mintha nem is a csengő szólt volna, hanem maga a tér rándult volna össze egyetlen rezdülésre. Ő nem jött be. Nem úgy, ahogy várni lehetett.

De mégis ott volt. A fal szegletében, a szék támláján, a bögrém árnyékában, a kabátom ujján, a padlón elkenődött sárfoltban, a villanykapcsoló nyikkanásában, a rádióban félbeszakadt mondatban. Ott volt a csendben, a kihagyott lélegzetekben. A kérdéseim előtt, a gondolataim mögött. Nem mozdult. Mégis mozgott minden. És én nem tudtam eldönteni, mikor vettem levegőt utoljára.