A pokol a középkor hiedelemvilágában

Előszó

Egy utazásra hívom az olvasót. Úticélunk a pokol. Megpróbálunk tisztán látni a pokoltól való félelem kérdéskörében. Az emberiség történelmén végigvonul a félelem, amely különböző formákat ölthet. A paradicsomi félélem nélküli állapotot felváltotta a félelemmel teljes élet, melynek okozója a bűn. Mint tünet vonul végig a bűntől beteg emberiség történelmén. Az ismeretlentől való félelem pedig mindig is a legnagyobb félelmek közé tartozott. A halál utáni állapot ismeretlen előttünk. Keveset tudunk róla, mégis mindannyian félelemmel gondolunk rá. A mikor és a hol, a tér és az idő által meghatározott kérdések minden időben megfogalmazódtak az emberben. A közösségi félelem tárgya volt a pokoltól való félelem is. De vajon létezik-e a pokol? Erre a titokzatos, ugyanakkor rendkívül összetett kérdésre keresem a választ ezzel a tanulmánnyal. Vajon mennyi tudhatunk meg a végső dolgokról?

A pokol hiedelméről nincs szintetikus álláspont, tanulmány, ami hosszmetszetében tárgyalná a kérdést. Ezen rövid tanulmány is határterület a szisztematika, egyháztörténet és néprajz között. A modern teológia (ha ugyan beszélhetünk arról, hogy modern) a poklot inkább szimbólumként tárgyalja, holott erre nincs indítékunk. Miért kellene a poklot szimbólikusan értelmezni és a menyországot valóságként? Az ördög és a pokol a maga negativitásával, obszcenitásával ugyanolyan valószerű, mint a menyország. A néphit sohasem élte meg egyiket valósághűen, a másikat szimbólikusan. A pokol hiedelmének kérdését a néphit szemszögéből kívánja vizsgálat tárgyává tenni a jelen tanulmány, nem annyira a rendszeres teológia szemszögéből, a teljesség igénye nélkül. Noha a római katolikus hitvilágot közelíti meg, nem akar annak kritikája, sem elfogadtatója lenni.

I. A Pokol Dantéig

Szentírási alapvetés

Minden dolognak, eszmének, hiedelemnek kell, legyen egy eredete, születési pillanata. Amikor azonban a pokol hiedelmének születését vizsgáljuk, keressük, azt kell megállapítanunk, hogy a pokolnak nincs időileg meghatározott születési pillanata, ideje. Elmondhatjuk egyfelől, hogy régi, mint a világ, vagy azt, hogy olyan régóta létezik, amióta gonoszság van a világon. Mert csak a gonoszság megtapasztalása során jut el az ember oda, hogy elképzelje, képet alkosson, felfedezze azt, hogy az erkölcsi vétségeket meg kell büntetni. A pokol születése tehát nem a világgal egyidős, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Eleinte egy olyan helyet jelölt, ahol jók és gonoszok egyformán, kivétel nélkül léteztek. Az a forma, ahogyan, amiben kifejezésre jutott a történelem folyamán változatos, és ezt a változást a kultúra, a földrajzi fekvés, a vallásos kultusz mozgatja. Ezeknek a változatosságoknak ellenére egy közös vonást mégis kiemelhetünk, és ez pedig a félelem. Az ember ösztönösen fél a túlvilágtól, az ismeretlentől, attól, ahol még nem járt és ebből kifolyólag a félelem hatására hamarabb képzelte el a poklot, mint a mennyet.

Pokol az Ószövetségben - Az ősi héberek Seol - ja

A zsidóknak a Kr.e. II. századig nem volt egységes elképzelésük a túlvilágról. Ami volt az elég felszínes, elnagyolt formában maradt fenn. Szerintük a lelkek, az u.n árnyékvilágban léteznek, aminek neve: Seol. A név eredete bizonytalan. Egyik etimológia szerint egy babilóniai városnak Subaru neve (a Tammuz kultusz központja) rejlik benne, egy másik értelmezés szerint, a Seol szó a kérdezni, kívánni szóval függ össze; az a hely, ahol a kívánni való egyre több, de soha nem nyújt kielégülést. Jelenti azt a helyet, ahol nem dicsérik Istent.¹ Ez a csend, a hallgatás helye, távol a kultusztól, távol Istentől, az istentelenek helye. A holtak hazájában nem történik ítélet, vagy valamiféle büntetés, ez a gondolat csak jóval később a hellenisztikus korban jelenik meg. A Seol egy föld alatti hely. Az ószövetségi világképet figyelembe véve megállapíthatunk egy mennyei világot, ahol Isten trónol, egy földi világot, és egy föld alatti világot, vagyis az alvilágot. A föld alatti hely utal arra, hogy olyan térségről van szó, ahová alá kell szállni. Jób szerint a vizek alatt (Jób 26, 5) helyezkedik el. A Seol a föld negatív ellenpólusa, minden mozgásnak a vége. Míg a kozmosz az ég felső határát jelzi, addig a Seol, annak alsó határát (Ám. 9, 2; Zsolt 139, 8). A babiloni alvilághoz hasonlóan egy masszív ajtó zárja el ennek bejáratát, ahonnan nem jöhet ki senki. A halálnak vannak kapui (Zsolt. 9, 14; 1o7, 18;

Jób. 38, 17), útjai (Jer. 21, 8; Péld. 14, 12, 16, 25), kamrái (Péld. 7, 27). Hasonlóképpen a Seolnak is vannak bejáratai kapui (Zsolt 9, 14 Ézs. 38, 1o) mélységei. Fogva tart, akár egy háló, vagy csapda, vagy börtön. A Szentírás számos helyen beszél úgy a Seolról mint börtönről. Főleg, amikor a Seol köteleiről beszél (2Sám. 22, 6; Zsolt18, 6) vagy a Seolból való szabadulásról (Zsolt 49, 16; Hós. 13, 14). Ézs. 5, 14- ben a Seol szinte valóságos élőlény. A Seol vár és telhetetlen.²

A halottak a Seolba kerülnek. Itt árnyként élnek tovább, távol Istentől és a kultusztól. A Seolban a halottak nem éreznek emberi módon. Csupán önmagukban, önmagukért szenvednek saját pusztulásukon. Senki sem száll alá könnyű szívvel, ahogy Jób mondja. A végleges letargia, örökkévaló kóma ez az öntudatlanság. Ugyanez a sors vár a gonoszokra és a jókra egyaránt. Jóllehet az Ószövetség általában beszél a Seolról, mint minden halott sötét, reménytelen és vigasztalan állapotáról, ebben az általános tanításban helyet kap az a gondolat is, hogy noha minden halott a Seolba kerül, a halál után különbözik a jók és a gonoszok állapota.³ Ez a megállapítás azonban egy hosszú folyamat eredménye. Első szakaszában a büntetés kollektív, ha egy vétkezik, akkor az egész nép bűnhődik. A büntetés színtere a földi élet. Formáját tekintve lehet idegen uralom, deportálás, pestis, éhínség, vadállatok. A próféták korában a VIII. századtól kezdődően a büntetések kezdenek individualizálódni, de a büntetés színtere továbbra is a földi élet marad, akár a babiloniaknál. A büntetendő vétkek szintén a környező népekhez hasonlatosak: kultikus bűnök, bálványimádás, rituális bűnök, tabuk áthágása, a szent meggyalázása, tisztátalanság, szociális bűnök. Amikor a törvény isteni eredetet kap, a papok szerepe megnő a törvénykezésben. A társadalmi fejlődés, ami a környező országokban végbement nem kerülte el a zsidóságot sem. Az egyiptomi fogság nem sokat hagyott meg az eredeti Seolból. A Deuteronómium, Józsué könyve, a Királyok könyve, az első próféták Ámos, Hóseás és egyes Zsoltárok, amelyek ebben a periódusban keletkeztek, úgy ábrázolják a Seolt, ahogy azt fentebb említettük. Mégis egyes bibliai passzusok arra utalnak, hogy van remény a feltámadásra.(Ézs. 26, 19) Mások az eljövendő örök büntetést hangsúlyozzák ki, ahol a férgek és a tűz eleme meghatározó. (Ézs. 66. 15-16; 66, 24). A tűz ezekben a megfogalmazásokban materiális. A pusztítás, rombolás eszköze, de ugyanakkor a bosszú, a győztes eszköze, amivel felégeti az ellenség városait, termőföldjeit. Jelenti azonban Isten haragját, amivel megégeti a bűnösöket. Senki sem menekülhet ettől a tűztől. A tűz mintegy 271 helyen fordul elő a Szentírásban és a pokolképzet formálói, kialakítói ezt az elemet beépítették, mint a Sátán birodalmának elengedhetetlen velejáróját. Mindezekkel együtt a VI. századig a tűz puszta kép. A pokol nedves, sötét hely marad minden halott számára. Ezékiel gazdagítja ezt a monoton elképzelést két újabb elemmel: egyéni számadással és a feltámadással. Ezek közül a második kevésbé körülhatárolt. Az individuális számadás megtöri a holtak uniformizálódását. Amíg nincs a halál után ítélkezés, addig a büntetés evilági marad. A gonosz idő előtt meghal, szenvedések, betegségek érik, nem marad utóda. Jóel próféta már beszél a jók és gonoszok elkülönítéséről. A perzsa, majd a hellenista uralom megpezsdíti a pokoltudat formálódását, megkezdődik az egyiptomi, perzsa, görög elemek beszivárgása, beépítése. Nagy szerepet játszanak a különböző szekták, filozófiai irányzatok, amelyek a hellenista központban, Alexandriában terjedtek el. Ebben a korszakban íródott a Prédikátor könyve a Kr.e. II. században. A hellenista hatás nyomait fedezhetjük fel benne. A héber gondolkodás nem siet, hogy felfedezze a poklot még a II. ik században sem. A Kr.e. 16o-ban íródott Dániel könyve ismét az ítélkezés kérdésére reflektál. IV. Antiochus aki betiltja a zsidó kultuszt és erőszakos hellenizálódásba kezd, leveri az ellenállók csapatait. A csatározásokban elesett hősi halált halt mártírok kapnak-e jutalmat az eljövendő életben?⁴ Dániel könyve is különbséget tesz a jók és gonoszok között a halálukban is. Nem tudósít azonban a gonoszok büntetésének mikéntjéről. A makkabeus korban íródott Salamon bölcsessége azonban elmondja, hogy a jók örökké élni fognak, míg a gonoszok testileg, lelkileg meghalnak, megsemmisülnek. Beszélhetünk tehát a Seol különböző helyeiről, ahol különböző halottak vannak. A Zsolt 49, 15 szinte festői módon tárja elénk a jók és gonoszak állapota közötti különbséget, "mint juhok a Seolra vitetnek, a halál legelteti őket, és az igazak uralkodnak rajtuk reggel, alakjukat elemészti a Seol távol a lakásuktól. "A Seol, vagy a halál állapotában az ember, noha lekerül az élet térképéről, távol szakad a kultusztól, mégsem kerül ki Isten hatalma alól. Isten hatalma kiterjed a Seolra is (Ám. 9, 2; Zsolt 139, 8; Jób 26, 6), ő jelen van a Seolban is.(Zsolt 139, 8). A holtak országa eltakaratlan előtte (Jób 26, 6).

A fogság után a Seolon kívül az eszkatológikus bűnhődés helyének gondolata is felmerül, ahol Izraelnek Jahvehoz hűtlen fiait és az összes bűnösöket örök tűz fogja gyötörni. Ez a gehenna. A héber gé hinnon vagy Benn Hinnon szóból ered, ami annyit tesz: a völgy. Itt mutattak be Moloknak áldozatot (gyermekeket) és itt fekszenek a temetetlen halottak, Jeruzsálem tömegsírja volt. Az öldöklés völgyének is nevezik. A gehennának és a Seolnak kezdetben egymástól független fogalma késöbb egybeolvadt. Először a sötétség motívuma kerül át a Seolból a gehennába, végül (a Kr. u. 1. századi szövegekben) a Seol legalsó része lett a gehenna és ezzel az eszkatológikus bűnhődés helyéből az a hely lett, ahol a halottak a feltámadásig bűnhődnek. Itt lángok nélkül égő tűz gyötri a bűnösöket. A Talmud szerint ebből a völgyből nyílik a pokol kapuja.⁵

A tények feltárása után jogos a kérdés, hol van a Seol? Földrajzi hely-e vagy sem, lokalizálható, vagy pedig a teremtési téren kívüli? Örök-e a Seol vagy időleges? A hiedelem szerint a jeruzsálemi templom sziklája aTöhóm, az alvilág, (babilóniai szinonímája apsu) száját zárta le. „A világ alatti régiók bizonyos értelemben hasonlítanak a lakott területet körülvevő kopár és ismeretlen tájakra”⁶. A meghalt ember sajátos állapotba kerül. Az Ószövetség számos szinonímát használ ennek kifejezésére: atyák sírja, halál, Seol, abbadon, halottak birodalma, gödör, ciszterna. Ezek közül az állapotkifejezők közül a Seol és a Mavet halál kifejezések hangsúlyosabbak, mert azon túl, hogy a halál utáni állapotot fejezik ki, földrajzi térséget is jelölnek.⁷ Ha a Seolt állapotként fogjuk fel, akkor ennek az állapotnak a helye azonos a temetkezési hellyel. Ha földrajzilag határozzuk meg, akkor topográfiailag a teremtettségi téren kívülre az isteni térben jelölhetjük meg. Ezekről azonban részleteket nem tudunk. Csak annyi információnk van, amennyit Isten az ő Igéjében kijelentett. Az Ószövetségnek nincs részletes átfogó tanítása a feltámadásról. Közvetetten fejezi ki azt, hogy a Seol nem örök, hanem időleges. Elmondja, hogy Istennek hatalma van onnan bárkit kiszabadítani.

Mielőtt a pokol fogalmának újszövetségi értelmezésére rátérnénk, tisztáznunk kell néhány antropológiai kérdést. Az Ószövetség nem ismeri a későbbi filozófiai- antropológiai fogalmakat, s ezzel együtt az ember test- lélek, vagy test- lélek- szellem felépítését, szétválasztását. A NEFES vagy a RUACH sehol sem jelent lelket. Az Ószövetség nem tud arról, hogy az embernek lenne lelke. A NEFES és RUACH emberrel kapcsolatos jelentése: életerő, isteni eredetű életerő, ami nem az ember tulajdona, alkotórésze. A teremtett ember NÖSÁMÁH-t kap Istentől. A NÖSAMAH lélegzetet, az élet megnyilvánulását jelenti. Ezáltal válik élőlénnyé és nem élő lélekké. A NEFES jelenti nemcsak a halott ember lelkét, hanem magát a halottat, vagyis a holttestet. A NEFES-röl a NÖSÁMÁH hatására létrejött életről az Írás nem azt mondja, hogy ez azonos a lélekkel (Pszüché) s, ez az ember belsejében van, hanem azt, hogy a NEFES a vérben van. Az Ószövetség kihangsúlyozza, hogy az ember nem halhatatlan, nincs az embernek semmi olyan isteni alkotórésze, amely elkerülné a halált. Az Ószövetség tehát elveti a lélek halhatatlanságában való hitet. Izrael fiai nem tartották a lelket felsőbbrendűnek a testnél, sőt úgy vélték, hogy a lélek nem létezhet a test nélkül, ezért nem lehet a teremtéstől függetlenül létező valóság.⁸

Pokol az Újszövetségben

Az evangéliumok szóhasználatában már nem a Seol görög átírását a Hádész szerepel, hanem a gehenna. Jézus átvette korának szóhasználatát; a bűnösök eszkatológikus bűnhődésének színhelyét gehennának nevezte. A szó egyben konkrét helyre is utal, a zsidó felfogásban elátkozott helynek számított Hinnon völgyére, ahol állandó jelleggel füstölögtek Baál és Moloch áldozatai. A fogságból való visszatérés után nyilvános szemétlerakó hellyé vált, ahol holttesteket is égettek. Vannak részek az Újszövetségben, amelyek szó szerint nem említik a gehennát, de egyértelműen utalnak rá (Mt. 13, 42, 5o; 18, 8; 24, 51; 25, 41); Keresztelő János is ezt a helyet tartotta szeme előtt (Lk. 3, 17). A Seolra vonatkozó elképzelések hatottak a gehenna fogalmára. Itt a gehenna már az a hely, ahova a bűnösök közvetlenül a haláluk után kerülnek, és ahol a feltámadásig tartó közbülső időben bűnhődnek. A gehenna a bűnösök és a bukott angyalok eszkatológikus bűnhődésének helye⁹ (Mt25, 41; Jel19, 21; 2o, 1o; 21, 8). Az istenellenes erők helye. Márk evangélista a 9, 47-48 ban utal erre a helyre. Lukácsnál a gazdag és Lázár példázatában találunk utalást a gyehennára. A halottakkal való párbeszéd motívuma ismerős úgy az egyiptomi, mint a zsidó gondolkodásban. Mindkét felfogásban a dialógus célja a megtérésre való felhívás, nem egy fogalom bizonyítása. Viszont a példázatból megtudjuk azt, hogy a halott lelkek öntudatuknál vannak, gondolkodnak, következtetéseket vonnak le és beszélnek, vagyis a lélek nincs tudattalan alvásban, sőt azt is el lehetne mondani, hogy éberségük erősebb lehet, mint a testben élt életük ébersége. A példázatbeli gazdag ember beszédéből kitűnik, hogy bizonyos fokú kijózanodás következett be gondolkodásában, a tényeket helyesebben ítélik meg, Isten akaratát élesebben látják, mint az élők. Ezt a fajta tisztánlátást az ítélő Isten jelenléte idézi elő. A lelkiismeret, mint meg nem haló féreg rágja a kárhozottak tudatát. Ebben a sötét eseménytelen világban, tulajdonképpeni emlékezés nincs, mert nincs történelem sem, csupán az elhibázott múltnak ítélet alatt való szemlélése. Máté evangélista a 8, 12 ben külső sötétségként ábrázolja az eszkatológikus bűnhődés helyét, amit sírás és fogcsikorgatás jellemez. Az emberi beszéd szélsőséges megnyilvánulási formái. A sírás nem nevezhető beszédnek, akár csak a fogcsikorgatás, ami inkább állati magatartásra utal. A könyörgések, bűnbánatok megszűnnek, szavak helyett fájdalmas nyögések és a harag táplálta fogcsikorgatás lesz. E fülsiketítő pokoli lárma Isten hallótávolságán kívül van. Tudtunkra adja ez a vers azt is, hogy a kárhozat helyén megmarad a félelem és a harag, ellentétben az „új teremtéssel”, ahol nem lesz „kiáltás”. Beszél ugyanakkor a pokol kapuiról (Mt. 16, 18) és ő az, aki a végítéletet hosszasan taglalja, melyben megtörténik a jók és gonoszak különválasztása (Mt. 25, 46). Megfigyelhetjük, hogy Máté átveszi Dániel könyvének ítéletre vonatkozó elképzelését, anélkül, hogy valamilyen új elemmel gazdagítaná. János evangélistánál pedig a tűz jut fontos szerephez. A Jelenések könyve apokaliptikus képekben tudósít a halál utáni állapotról. A Jel. 19, 2o a második halálról, a tűz taváról ír, majd folytatódik a Jel. 21, 8- ban a vadállatoktól gyötört bűnösök képével, ahol elhangzik az a megállapítás, hogy a szenvedés örökkön örökké tart. A Jel. 14, 1o-11 beszél a Sátánról, a fenevadról. Ez fontos szerepet játszik ebben az apokaliptikus képrendszerben, mert ő ennek a helynek az ura. Megfigyelhető egy dualista felfogás, ami az esszénusokra utal; a jó-rossz, világosság-sötétség párosításában. Ez a gondolkodás centrális helyet foglal el Jánosnál. A Jelenések könyve, ami Kr.u. 95-ben íródott és nyert végső formát lezárja a Szentírás kanonikus könyveinek sorát. Jézus igehirdetésében nem fejtette ki a témát, tanításában a pokol részletkérdés marad. A csoda- elbeszélésekben sem történik utalás a pokolra, hanem inkább a megbocsátásra terelődik a hangsúly. Még Júdás árulása sem vált ki Jézusból fenyegetést, vagy említést a halála utáni állapotáról. Júdás halála utáni állapotáról hallgat a Szentírás. Az Ap. csel és az apostolok levelei gyakran említik a bűnösök örök bűnhődését,(Rm 6, 23 bűnhődés és halál vár rájuk; Fil. 3, 19; 2Tesz 1, 9: pusztulás és örök kárhozat lesz osztályrészük; 1Kor 6, 9: nem jutnak be Isten országába) a büntetés módját és helyét közelebbről nem határozzák meg. Amikor az Újszövetség a pokolról beszél, használja a hádész és az abüszosz kifejezéseket is. A pogány görögből átvett hádész (aides) kifejezés jelentése nem látható, földi, emberi szemnek láthatatlan, tapasztalhatatlan. Az átok és a sötétség földjét jelöli. Ezek a ritkábban előforduló szavak is alvilágot jelölnek. Olyan helyet, ahová le kell szállni, abüszosz, ami a vizek szintje alatt van a héber töhóm átirata.¹⁰ A lemerült káosz állapotára utal. Az Újszövetségben a fenevad lakóhelye (Jel 11, 7), ide zárják be a Sátánt is ezer esztendőre (Jel 2o, 3). Beszél arról, hogy a pokolnak vissza kell adni halottait (Mt27, 52; Jel. 2o, 13). A halál és az élet áthidalhatatlan szférája a Krisztusban megszűnik.

A pokol Dantéig

A pokol teoretizálása, tanba való foglalása későbbi folyamat. Az ezt megelőző alakulási, formálódási fázis főleg a népi kegyességnek tulajdonítható. A pokol képzete, hiedelme a krisztusi tanra épül, noha a Szentírás szűkszavúan beszél az utolsó ítéletről. Ezt a szűkszavúságot igyekszik a népi hiedelemvilág, vallásosság pótolni, kiegészíteni. A nem kanonizált, apokrif iratok már a kezdetekkor, a kereszténység születésekor ezt a kiszélesített, kiegészített vallásosságot szolgálták. A népi vallásosság épp ezt az apokrif apokalipszisekben ábrázolt, de a Szentírásban elhallgatott részletekre volt kíváncsi. A festői ábrázolásokra volt fogékonyabb. A pokol hiedelme tehát sohasem volt a kereszténység magántulajdona, spontán alakulásnak volt kitéve az első századoktól elkezdve.

A zsidóság apokaliptikus irodalma is előszeretettel foglalkozik a témával. Énok apokalipszise részletekben maradt fenn. Ezt követően Baruch apokalipszisében is szó van az utolsó ítéletről és a Seolról. Esdrás negyedik könyve pedig a látomásirodalom egyik darabja, melyben az eljövendő büntetést helyezi kilátásba. A zsidó világban a pokol gondolata a Kr.u. I-II. századra alakult ki és kezdett körvonalazódni. A Talmud hét emeletet állapít meg az alvilágban, melyben a tűz uralkodik, de emellett a sötétség, a skorpiók, a hideg is hozzájárul a gyötrelmek előidézéséhez. A Tízparancsolat Midrása és Jerahmed krónikája eképpen nevezi meg a pokol szintjeit: Első alvilág-Tebel-Az emberi faj. Második alvilág-Zija-Szárazság, sivárság. Harmadik alvilág-Neshia-Feledékenység. Negyedik alvilág-Gia-Tűz. Ötödik alvilág-Arka- Fény és sötétség. Hatodik alvilág- Adamah- Démonok és szellemek. Hetedik alvilág- Eretz hatachtomah- Teljes sötétség.¹¹ A Jeruzsálemi Talmud egyik erre vonatkozó részében ír egy Mária nevű asszonyról, aki a mellbimbóitól van felakasztva, és úgy gyötrődik.¹² Ez a kép a középkori pokolábrázolásokban visszatér és, a gyötrelmek valóságos palettájává fejlődik. Ezek a poklok, emeletes alvilágok még nem végleges állomások. Ezeken mindenkinek végig kell mennie, hogy a Paradicsomba jusson.

A zsidóság mellett az első századokban megjelennek a különböző keleti hatásra kialakult pokol képzetek is: gnosztikusok, ebioniták, sétisták, manicheusok. Mindezek a szekták, tévtanok a maguk extravaganciájukkal hangsúlyozzák ki azt a bizonytalanságot, nyugtalanságot, ami a kereszténységen belül volt. A nagy vallások is tanácstalanok abban a kérdésben, miért van a gonosz a világban, ki teremtette, mi az eredete.

A kereszténységen belül az első pokolról szóló tudósítások Péter apokalipszisében találhatók. 125-15o között szerkesztették. Nagy becsben volt az ősegyházban, Alexandriai Kelemen is kanonikusnak tartotta, a Muratori kánon úgyszintén, de a Karthágói zsinat 397-ben kizárta a kánonból. 191o-ben előkerült egy etióp fordítása. Az első konkrét tudósítás a pokol gyötrelmeiről, a mazdaizmus, pitagoreizmus, orfizmus, judaizmus hatásait viselve magán.¹³ Eredetisége abban áll, hogy osztályozza a bűnöket. Az első ebben az osztályozásban, a kínok leírásában, ami a későbbiekben valóságos műfaj lesz. Krisztus pokolraszállásáról a kanonikus iratok nem beszélnek, meg sem említik, Pál apostol néhány utalása is elég elnagyolt erre vonatkozóan. Csupán az apokrif iratok említik. Ezeknek képanyagát a kereszténység kölcsönzi, és félkanonikus jelleggel ruházza fel, mert a középkori freskókon kiábrázolják őket. A Sátán ezekben az iratokban nem a világ fejedelmeként jelenik meg, mint a középkor hiedelemvilágában, hanem mint a legnagyobb áldozat, legyőzött, aki nem kínoz, hanem maga is szenved. Pál apokalipszise (24o-25o) hihetetlen népszerűségnek örvend a középkorban. A festészet és irodalom egyaránt inspirálódik belőle. Átveszi a zsidó hiedelemvilágból azt, hogy a pokolban az ünnepnapon megszűnnek a gyötrelmek, mintegy betartása a szombatnapnak, ami az egész világra érvényes, még az alvilágra is.

Ezekkel a képi, konkrét ábrázolásokkal párhuzamosan kezdődött el egy olyan folyamat, amit a pokol hiedelmének absztraktizálódásának nevezünk. A konkrét leírások az elvont irányába tolódnak el. Elméletibb lesz, részletkérdésekre keresik a válaszokat. Ennek elindítói voltak az apologéták. Ők nem arra keresik a választ, hogy „mi fog történni a pokolban?”, hanem arra, hogy „örökké tart-e a pokol gyötrelme?”. Az apologéták közül Tertullianus a legkiemelkedőbb, aki a következő álláspontot képviselte: A halál után a lelkek a Hadészbe kerülnek. A kínokkal teli pokol kapui még nem nyílnak meg ekkor, de a lelkek elkülönítése megtörtént már. A mártírok lelke a Paradicsomba kerül (ez a hely a mennyek országától különbözik, oda majd az ítélet után kerülnek), míg az istentelenek, a bűnösök lelke a pokolba, egy ú.n előzetes pokolba jut.¹⁴ Tertullianus elmélete hosszú időn keresztül meghatározó volt. Ezeket a kezdeti elképzeléseket áthatotta a parúziavárás, a világ végének minél hamarabbi bekövetkezése. Ezek a váradalmak a III. század közepére lecsendesedtek. A népi képzeletvilág ellenőrizetlenül termeli ki magából a sok esetben összefüggéstelen, kaotikus képzeteket. Ireneus szerint az egyszerű embereknek szüksége van a megfélemlítésre, mert a félelem megóv a bűntől, a műveltebb réteg pedig a tanból vezeti le magának a megfelelő erkölcsi magatartást. Ezt a véleményt Origenész is vallotta. A hiedelem kialakulására nagy hatással volt a Római Birodalom jogi gondolkodása, ítéletvégrehajtó módszere, és a római jog. A Birodalom területén élő egyházatyák pokol-elképzelése is idomult ehhez a szigorú felfogáshoz, nem véletlen tehát, hogy olyan kemény poklot képzeltek el, ahol valóságos tűz lobog, és örök büntetés van.¹⁵ Már ebben a viszonylag korai szakaszban megkezdődik a teológiai pokol-képzet és a népi pokol közti elhatárolódás. A teológusok igyekeznek egy hivatalos álláspontot kidolgozni. A tan védelme ebben a korszakban amúgy is fontos volt.

Ebben a törekvésben Augustinusnak nagy szerep jutott. Gondolkodása előremutat a középkorra. A Nyugatrómai birodalom bukásával a klasszikus gondolkodás, a görög filozófia háttérbe szorul. Az "Isten városáról" című munkájában kifejti a pokolról vallott nézeteit. A parúzia késése változtat az eddigi állásponton. A népi felfogás nyomást gyakorol a teológiára is, így alakul ki az azonnali pokol képzete, vagyis az ítélet előtt már a pokolba kerül a bűnös lelke. Ehhez Augustinus hozzáadja azt az elképzelését, hogy a pokol nem egy metafora, jelkép, hanem fizikai valóság, aminek helye van, és az a föld alatt van. A pokol lokalizálásának kérdése már ebben a fázisban elkezdődik. A hivatalos egyházi vélemény a VI. Században alakul majd csak ki. Ebben az időszakban fogalmazódnak meg az első írott hitvallások is. Ezek létrejötte után viszont már hivatalos véleményekről kell beszélnünk, nem egyéni vélekedésekről.

Ezek a hivatalos megfogalmazások uralják az egyházat a XIII. századig, III. Ince pápáig. Időközben a prédikátorok, szerzetesek, vizionáriusok továbbra is folytatják az „egyéni vélemények, tapasztalatok” népszerűsítését. Az egyházatyák diadalmas korának elmúltával véget ér a klasszikus hitviták kora, a spekulációk kora, és átminősül, degradálódik értékét veszti a vitatkozás a pokolról. Vitathatatlan az a visszahúzó erő, ami kulturálisan megfékezte Európát, a barbár betörés, ami a XI. századtól elkezdődik. Ezzel a túlvilág kiszélesedik, színesebbé válik, a túlvilági utazások gyakoribbak lesznek és ezáltal hitelességükből, méltóságukból is veszítenek. Az ott látottak-tapasztaltak régióktól, kulturális színvonaltól függően változnak, de nagyrészt ugyanazokat a sajátos elemeket variálják. Ebben a közegben érthetővé válik a pokoltól való félelem kihangsúlyozása. A megfélemlítés eszközévé válik. Civilizáló hatalommá, mert a barbárok nem sok mindentől félnek. Megkezdődik a pokol „barbarizálódása”. Erőszakos elemekkel telítődik. A Karoling, meroving korszak amúgy is erőszakos, kegyetlen periódus volt (VI-X század). A prédikációk megtelnek a pokol kínjainak ecsetelésével, fenyegetőzéssel, megfélemlítéssel. Megsokasodnak a szellemekről, ördögi jelenésekről szóló beszámolók, a csodás elbeszélések. Ezzel együtt megkezdődik a vallásos gondolkodás mitológizálása. A szentek, démonok megférnek a homéroszi hősökkel, mindezek felett egy inkább Olümposzi, mint keresztény Atya-Isten uralkodik. A látható és láthatatlan világ annyira átjárhatóvá válik, hogy a határt képtelenség meghúzni közöttük. A pokolról folytatott vita tovább izzik a hamu alatt. Ellentét van az egyházatyák véleménye és az egyház hivatalos tana között. Az egyházatyák szerint csak az utolsó ítélet után kezdődik a pokol, Nagy Gergely pápa szerint viszont a halál pillanatában. Ettől kezdve ez utóbbi lesz a hivatalosan elfogadott álláspont. Továbbá nem csak a pogányok kerülnek, kerülhetnek a pokolba, hanem a keresztények is, amennyiben halálos bűnt követtek el, vagy istentelenül élnek. Változás áll be a vallásos gondolkodásban a VI-X. század között. Addig egyféle biztonságérzet volt megállapítható, hogy minden keresztény üdvözülni fog, mert megváltott, de ezt a nyugodt periódust felváltja a bizonytalanság érzése. Ez a bizonytalanság érzés a pokoltól való félelemmel fog társulni. Mindenki igyekszik a halottait valamilyen mártír sírjának közelébe temetni, hogy oltalmat találjon a gehenna tüzétől. Ez az oltalomkeresés jellemzi a barbár periódus keresztény lelkiségét, mely kiábrázolásra kerül a szarkofágokon, Tunisztól Angliáig.

1Herbert Haag: Bibliai lexikon

2Molnár János: „Van-e fény a halál árnyékának völgyében?” Református Kalendárium 2ooo

3Keresztény Bibliai Lexikon

4 Georges Minois: Istoria infernurilor. 62. old

5 Herber Haag: Bibliai lexikon

6 Mircea Eliade: A szent és a profán. 36. old.Európa kiadó.1987

7 Molnár János: „Van-e fény a halál árnyékának völgyében?” Református Kalendárium 2ooo

8 u.o.

9 Herbert Haag: Bibliai lexikon

10 Balázs Károly: Újszövetségi szómutató szótár

11 David Rohl: legendás civilizációk79.old.

12

Georges Minois: Istoria infernurilor. 73. old

13 u.o.

14 Georges Minois: Istoria infernurilor. 86. old

15 u.o. 1oo. old

II. Dante pokla

A pokoljárások

A XII. századtól kezdődően a pokol lesz a keresztény hiedelemvilág legismertebb helye. A festők többnyire a pokol bejáratát örökítik meg. Vajon a mélység nem szorul kiábrázolásra? A pokol valóságos intézménnyé válik. Eddig a hiedelem kialakulását, fejlődését hol a folklór, hol a teológiai spekulációk befolyásolták. Intézményesülésével, ismertségével ugyanakkor elkerülhetetlenné vált banalizálódása is.

A pokoljárások irodalmi feldolgozása már az ókorban megkezdődött. Horatius óta a férfias erények közé sorolták a hajózást és a pokolra szállást, az alvilágba való alászállást. Az alászállás kedvelt téma volt a görögöknél is, hiszen Homeros sem késlekedett leküldeni Odüsszeuszt¹ az alvilágba. Plutarchos műveiben is találunk ilyen beszámolót. Vergilius Aeneasa szintén megjárja az alvilágot, nem véletlenül választja Dante vezetőjéül a már gyakorlott, tapasztalt pokoljárót, Vergiliust. Az ókori hagyományt átvette a középkor, és saját céljainak szolgálatába állította. Az alvilági leszállás, descensió dicsősége nem megy feledésbe a középkorban sem. Lovagi erénnyé alakul át. A pogány pokol, Hadész természetszerűleg átalakul a keresztény túlvilággá, egy differenciált túlvilággá, ahol a pokol, purgatórium és mennyország hierarchikusan viszonyul egymáshoz. A pokoljárók két kategóriáját különböztethetjük meg: a klerikusokat és laikusokat. A klerikusok nem kísérthetik Istent, ezért ők lélekben ragadtatnak el a túlvilágra. Ők a vizionáriusok, akik Isten kegyelméből kifolyólag térhetnek vissza ebbe a földi világba. A vizionáriusok feljegyzései külön műfajjá, irodalommá fejlődött, melyben megfogalmazták milyen jövő vár azokra, akik erkölcseiken nem hajlandók változtatni. Feljegyzéseiket az egyháziak gyűjtötték össze és magyarázták. A másik csoport viszont a főrangúak csoportjából kikerült világi emberek voltak. Ők fizikai értelemben, testi valóságukban merészkedtek leszállni a rémes sötétségbe. Mi motiválta, mi késztette ezeket a világi embereket az alászállásra? Az egyik ok, pusztán földi hírnevük gyarapítása, a bennük lobogó virtus bizonyítása. A másik ok pedig, információkat hozni a királynak, vagy megbízójának, valamint saját lelki üdvéért vezekelni. A kor ideáljai közé tartozott a lovagi eszmény. Az ily módon megszületett művek a középkori lovagtörténetek műfajává váltak, távola legendáktól és közel a mondákhoz.

Hol lehetett a pokolba, vagy az alvilágba leszállni? Csodákat látni minden nevezetesebb búcsújáró helyen lehetett, de leszállni a pokolba annál kevésbé. A kevesek egyike a Szent Patrik barlang, vagy purgatórium. Szent Patrik az írek apostola volt az V. Században. Prédikációiban a pokoltól való félelmet domborította ki. A pokol gyötrelmeivel, kínjaival való fenyegetés a későbbiekben is nagy szerephez jut a megtérés szorgalmazásában. A tortúrák kiszínezése, leírása egyben megtisztítanak és megóvnak a bűntől. A hagyomány szerint maga Jézus mutatta meg Szent Patriknak a helyet, ahol alá kell szállni. Kihangsúlyozta azt is, hogy aki egy nap egy éjszaka ott tartózkodik, annak bűnei meg lesznek bocsátva. Szent Patrik falat építtetett a gödör fölé, majd annak őrzésére kanonokokat bíz meg. A pokol és purgatórium itt rokon fogalmak. Ami megkülönbözteti őket, az az egyházi tanítás. A pokol szenvedései örökké tartanak, a purgatóriumé időlegesek. Földrajzilag Ulster tartomány Donegal nevű grófságának déli csúcsán, az Angyalok Szigetén volt ez, Szent Patrik kápolnájának közelében. A kápolnaépülettől északkeletre helyezkedett el a két bejáratú kőboltozatú barlang.² Egykori leírás szerint a nagyobbik bejárat tizenegy tenyérnyi hosszú, négy tenyér magas és négytenyérnyi széles volt. Ez a szűk barlangnyílás, aknaszerű mélyedésbe vezetett, majd vízszintesen kitágult, labirintusba ment át. Az ide leereszkedőket gőzök és gázok különös transzállapotba juttatták és az előzetesen beléjük táplált rémmeséket, újraélték és ők maguk is, elhitték, valóságként beszéltek élményeikről. Ahhoz, hogy valaki eljusson az alászállásig, a bejáratig, szigorú előírásoknak kellett alávetnie magát. Őszintén meg kellett gyónjon, és feloldozást kellett kapjon Szent Patrik egyházának egy erre kijelölt gyóntatótól, akit erre a pápa felhatalmazott, hogy az ilyen zarándokokat meggyóntassa. Ha megkapta a feloldozást és megtartotta a vezeklést bűneiért, tizenöt napig böjtölnie kellett, meghatározott korpás kenyéren és vízen. Amikor ebben a böjtben letelt a tizenöt nap, akkor öt napon át reggel és este halotti zsolozsmát mondanak érte, úgy, mintha meghalt volna. Szent Patrik egyházának közepén elhelyezik a fekete lepellel letakart ravatalt s arra a purgatóriumba készülő zarándokot, akár egy halottat. Ugyanúgy ott áll a pap, a szerpap, az alszerpap és az acolitus, mint ahogyan a halottak mellett szokás. Miután mindent így előkészítettek, a keresztet, a füstölőt meg a szenteltvizet, hangos énekszóval kezdődik a zsolozsma. Ennek eléneklése után, mindjárt azután rekviemet mondanak érte, és ahogy reggel mondták, úgy kell mondani és tenni este is a mise kivételével. Ha elmondták a misét, feloldozzák a zarándokot, és mintha sírba tennék, meghúzzák a harangokat, mint a halottért szokás. Ugyanúgy harangoznak, éneklik a gyászmisét és a halotti zsolozsmát a következő négy napon. Ezután bevezették a purgatórium bejáratához. Itt elhangzott az utolsó figyelmeztetés a jövendő veszélyekre nézve.

A pokoljárók sorsa szintén változatos volt. Azok, akik eleget tettek a böjtnek, azok voltak a szerencsésebbek, mert testük legyengült, hamar elfáradtak, s viszonylag közel a bejárathoz estek öntudatlan állapotba, még mielőtt eltévedtek volna a sziklalabirintusban. Így könnyen rátaláltak a kijáratra, vagy megtalálták őket másnap a szerzetesek. Azonban, akik erős fizikummal rendelkeztek, vagy kijátszották az előírásokat, a kigőzölgésektől elkábulva messzebb jutottak a barlangrendszerben

ezért többször be is záratták és soha ki nem találtak onnan. Több százan pusztultak el ebben a kéngázos labirintusban és éppen Patrik purgatóriumát. Ezen esetek közül az 1479 – es rendelet, melyet VI. Sándor pápa adott ki az volt, hogy nem az igazi, tehát véget kell vetni a búcsújárásoknak. A népi vallásosság azonban mást diktált. Heves tiltakozás volt a válasz, mire ismét megnyitották. 1632 ben az angol világi és egyházi hatóságok egymással karöltve léptek fel a bezárás érdekében. A bejáratot lerombolták és Szent Patrik lábnyomát őrző követ, a közeli tóba hajították. A barlang száját pedig befalazták. Ezt követően hamarosan visszatértek a szerzetesek, akik a felszámolási akció miatt megszöktek és megnyitották a purgatóriumot és ismét olyan lett, mint régen. A XIX. sz végén már csak szép emlék és kirándulóhely volt az Angyalok szigete. Ez a mágikus hely a középkorban érte virágkorát. A világ minden tájáról özönlöttek a vitézek, kalandorok, hogy maguknak nevet szerezzenek, hőstetteiket gyarapítsák.

Híres pokoljáróként emlegetik Owein angol lovagot (1153) Sire de Beajeure (1352) Eugenius O Brian de Anglia (1353) Nicolaus de Beccariis de Ferrara (1358) Ludovicus Francus (1358) lovagokat.

Owein, akinek nagy szüksége volt a bűnei bocsánatára, megtartván az előkészület szigorú szabályait alászállt a pokolba. Számos démon próbálja elcsábítani az eredeti úti céljától, elterelni, de ő nem is tudna ellenállni nekik, ha nem hívná segítségül Jézus nevét. Elkezdődik tehát az utazás. Sötétség, félelmetes tájak és lángok, tüzek kísérik útját. Egy sötét sivatagon halad és, ahol metsző hideg szél fúj, majd egy végtelen mezön kell, áthaladjon, ahol meztelen férfiak és nők vannak a földre szegezve. Egy másik helyen kígyók, sárkányok undorító tüzes békák ugrálnak a bűnösökre. Máshol tüzes horgokon, kampókon függnek az engedetlenek, különböző testrészeiktől függesztve, ugyanakkor korbácsolják is őket. Borzalmas látvány a mellüktől felfüggesztett nők képe és azoké a férfiaké, akik legnemesebb szervüktől vannak kampókkal felakasztva, nem kevésbé azoké, akiket elevenen sütnek meg, vagy főznek meg, tüzes kerékre akasztva forgatják, vagy éppen olvadt fémbe mártják. Egyesek hegyen állnak, ahol jeges hideg szél süvít, majd innen egy tűzfolyóba vettetnek le a démonoktól. A Sátán lakhelyét, privát területét nem tekintheti meg Owein zarándok. Eljut viszont egy pallóhoz, ami a tűzfolyó fölött ível át. A démonok horgokkal, szigonyokkal próbálják behúzni az átkelőket. Néhány püspök elmagyarázza Oweinnek, hogy minden bűnös üdvözül, miután levezekelte bűneit, leszámítva azokat, akik a mélyebb pokolban vannak. Ezek után a lovag visszatér a felszínre.³ Cisztercita szerzetesként fejezi be életét, üdvösségének biztos tudatában. A kor szerzetesi ideáljának megfelelően tehetnénk hozzá, hiszen ebben a korban válik eszménnyé a szerzetesi, aszkétikus életmód.

A magyar pokoljárók közül Krizsafán György és Tar Lőrinc a legkiemelkedőbbek. Ők szintén Szent Patrik purgatóriumába szállnak alá. Pokoljárásuknak irodalmi értéke is van. Krizsafán György magyar származású lovag volt. 1329 – ben született. Fia annak a Krizsafán nevű nemesnek, aki fiával

együtt Györggyel együtt 135o után részt vett Lajos király nápolyi hadjáratában. Bátor katona volt. Emellett vérengző természetéről is híres volt. Egyes tudósítások szerint huszonnégy éves korára több mint kétszázötven gyilkosság terhelte lelkét. Ennek a nyomasztó terhe indította Rómába, zarándoklatra, hogy a pápa feloldozza. Ezt azonban nem érezte elegendőnek, nagyobb zarándoklatra indulva Spanyolországban felkereste Szent Jakab sírját, és végül Szent Patrik purgatóriumához ment, ahol látomásokban nyert megnyugvást háborgó lelkiismerete. Pokolban tett utazását nem saját kezűleg jegyezte le, hanem egy provence- i származású Ágostonos szerzetes foglalta írásba huszonkilenc fejezetben. Az első tíz látomás csakugyan György lovagé lehetett, de a tizenegytől huszonharmadikig terjedők valószínűleg Owein lovagé, akit már fent említettünk. A beszámoló mozgalmasságát akadályozza az, hogy az ismeretlen szerzetes, szeret közbeszólni, annak érdekében, hogy a költői túlzásokat teológiailag is alátámassza. Néhány képzetlen (klerikus) olvasó téveszmékbe bonyolódjon. A György víziók egyetemes eszmetörténeti jelentősége tehát az, hogy háttér gyanánt a magyar közgondolkodás elvilágiasodását is beleilleszti a humanizmus felé vezető, ugyanakkor egyháztól eltávolodó filozófiai áramlatok fő sodrába. Ez a találkozás az európaiság és a magyarság között nem jött volna létre a György- víziók nélkül.

Tar Lőrinc életéről keveset tudunk. A család ősi fészke a Heves megyei Tar helység volt. Ma is megtalálható az egykori lovagcsalád palotájának alapkövei, freskómardványok, egy kibetűzhetetlen felirat töredéke a többszörösen átépített templom szentélyében. A Tar nemzetség szoros kapcsolatban állt a Rátholdi és Pásztói családokkal. Címerük is közös volt. Tar Lőrinc a királyi udvarban nevelkedett, hűségesen szolgálta Erzsébet és Mária királynékat. Zsigmond trónrákerülésekor, hü embere maradt neki is. Latinos műveltségre tett szert. Tudott latinul írni, olvasni. Tar 14o5 – ben pincemester, 14o5 – 14o6 ban pohárnokmester. 14o5 – 15o7 ben honti és nógrádi ispán, 14o7 – től 14o9–ig pohárnok és asztalnok, 14o8 – ban fősáfár. 14o8 –ban Zsigmond királytól ajánlólevelet kap, hogy hosszabb utat tehessen nevezetes helyeken, szerte a világban. A hadi dolgok szépsége vezette, a hadtudományokban, hadgyakorlatban való előmenetel volt utazásainak célja. 14o9 – ben fényes kísérettel indult el. 1411 – ben érkezett vissza. Sietett Zsigmond királynak elmondani mindazt, amit a túlvilágon látott. A beszámoló rémületbe ejtette a királyt. Tizenhárom szepesi város elzálogosítása árán kápolnát építtetett Budán Szent Zsigmond tiszteletére, hogy megmeneküljön a kárhozattól. Az önként vállalt hősi tett, a királyhűség, a királlyal szembeni nagyúri büszkeség a kor ideáljává vált. A lovagideál is. Az élmények és kalandozások egykori emléke egy latin nyelvű Memoriale lett. A szóbeli közlést egy Yonge nevű dublini királyi jegyző foglalta írásba. Az eredeti feljegyzés nem maradt fenn, hanem csak egy másolat, amit Henricus Cronebrake canterbury- i szerzetes készített 1464 – ben. Ma a Britisch Múzeumban található „Royal M. S. 1o. B. IX” jelzet alatt. Tar Lőrinc sajátkezű feljegyzése a korabeli oklevélátírások gyakorlatának köszönhetően bekerült ebbe a gyűjteménybe. A már említett Yonge fogalmazásában. Tar megfogalmazza útjának indítékát.” Én úgy tudtam hallomás és olvasás útján, hogyha valaki a katolikus vallás tanaiban kételkedik s elmegy Szent Patrik purgatóriumába, minden kétsége megszűnik. Márpedig én kételkedtem abban, hogy a lélek létezik. Most azonban már hiszem, hogy csakugyan van lélek. De még az is ösztönzött, hogy felvégi királyomnak elmondhassam, láttam ám a sokat emlegetett purgatóriumot. S végül, sok embertől hallottam, hogy az írországi szentek mennyi mindenféle csodát műveltek, miért is személyesen akartam ezekről meggyőződni.”⁴ György vitéz és Tar Lőrinc vízióinak irodalomtörténeti, eszmetörténeti értéke van. A hitbeli kételyek többé-kevésbé nyílt, hangoztatása. A középkori egyház szakadatlan harcot vívott a tévelygésekkel. Ezek az eszmeáramlatok Magyarországot sem kerülték el. Az arisztoteliánus skolasztika trónfosztottá vált, helyét a humanista újplatonizmus vette át. A György és Tar Lőrinc víziók szorosan kapcsolódnak ezekhez a társadalom és egyházkritikus mozgalmakhoz.

A pokoljárók élményei nyomán felvirágzott a látomásirodalom. A pokoltudat kialakulása, mint már említettük két fő irányban haladt. Az egyik a teológiai, szigorúan tantételeken alapuló képzet, a másik a népi vallásosság. Mindkettő szétválaszthatatlan egységet alkot, ugyanannak a fogalomnak két oldaláról van szó. A teológiai, úgynevezett skolasztikus pokol a teológusok szorgalmazására alakult valóságos teológiai remekművé. Aquinói Tamás Summa Teologiae- ban bámulatos precizitással felépített teológiai építmény. A népi vallásosság viszont más forrásokból merített, mint a teológusok. A Szentírás a reformációig nem volt sem, anyanyelvre fordítva sem a hívek kezébe adva. A nép a prédikációkból inspirálódott, egyfelől, ami már eleve egy szubjektíven értelmezett, átdolgozott, kiszínesített kép volt a pokolról, valamint ehhez hozzáadta azokat a látomásokat, álmokat, amelyeket laikus emberek láttak. Érzékeljük, hogy az egyház nem sajátíthatta ki a látomásokat, és a látomásirodalmat sem egyedül a szerzetesek művelték. A mondák, népköltészet, legendák, népmesék hordozták ezeket a képzeteket, hiedelmeket. A teológiai pokol pedig a szerzetesi irodalomban csapódott le. A XII. század ban a Szent Patrik barlang purgatóriumi feljegyzései kezdtek irodalmi elemekkel gazdagodni. Frater Henricus Salteriensis (1189) Owein lovag történetét írta meg. Szorgalmazta, hogy minél több ilyen jellegű irat kerüljön nyilvánosságra. Valóságos kézikönyvet szerkesztett a szükséges tudnivalókról, a felkészülés reguláiról, kielégítve ezzel az utókor kíváncsiságát. Magyarországon még a XVII. Század végén még szükségesnek vélik lefordítani ezt a kézikönyvet. A beszámolók irodalmi elemekkel gazdagodva őstípussá váltak és ezekből a későbbi szerzők sokat kölcsönöztek. A XV – XVIII. században a zarándoklatokat a pápa megtiltotta, de sikertelenül. A néphitben annyira mélyen gyökerezett, hogy képtelenség volt egy pápai dekrétummal semmissé tenni. Annyira hiték, hogy ott a pokol lejárata, hogy 1931 – ben egy hatalmas templomot is építettek oda. A népi hiedelem pokol elképzelése itt győzedelmeskedett a teológusok merev tanba foglalt poklán. Kevés az, aki a középkorban szkeptikusan viszonyult Szent Patrik purgatóriumához.

Angliának a VIII. században íródott az első története. Ezt Jarrow monostorának egykori diakónusa Beda Venerabilis írta meg. Beszámolójában el – elkalandozott és néha tüllvilági látomásokat is eljegyzett, melyek előremutatnak Dantéra. Egyik látomása egy Drycthelm nevű, northumbriai emberről szól. Többnapi betegeskedés után estére meghalt, de pirkadatkor felébredt, váratlanul feltámadt. Felesége mellette virrasztott, és neki mesélte el azt, hogy valóban a holtak közül támadt fel és most új életet kezd majd. Elmondja, hogy egy tündöklő arcú vezetője volt a halál után. Északkelet irányba indultak el, amíg elérkeztek egy mély, széles végtelen völgybe. Balra tűz lángolt, jobbra pedig jégeső és hó kavargott. A szüntelen vihar ide – oda dobálta a bűnösöket. Azt hitte ez a pokol, de a vezetője felvilágosította, hogy ez még nem az. Sötét helyen haladtak tovább. Váratlanul egy mély szakadék mellett találta magát. A kísérője eltűnt mellőle. A szakadékból tűz tört fel, tükörré vált, ahol számtalan lélek gyötrődött. Jajgatásukat hallotta, és ördögök kacagását. A zűrzavaros ricsajt a tűzből előjövő fekete lelkek, szellemek képe gazdagítja. A kísérője csillag formájában megjelenik és kiszabadítja a rémült pokoljárót. Utazását a mennybe is folytatja, majd ez után elmondja feleségének, hogy nehezére esett visszatérni a hústestbe, de nem szólhatott a fényes ruhájú vezetőnek, nem, mert tiltakozni.⁵ Lehetséges, hogy valamilyen szájhagyományból kerültek ezek a részletek a krónikás tollára; az azonban nem kétséges, hogy megvan bennük a személyességnek és a varázslatosságnak az az elegye, ami annyira jellemző Dantéra, s amelynek semmi köze sincs az allegorikus irodalom hagyományához.

Dante pokla megpróbál szintézis lenni a népi és a teológiai pokol között. Az Isteni Színjáték Gilgames, Odüsszeusz, Aeneas, és Tungdal után elcsépelt témát vesz ismét fel. Ezek után a beszámolók után már minden ismerős az alvilágban. Lehet – e még valami újat mondani róla, felfedezni, hozzátenni? A büntetés skálája már nagyrészt ismert. Dante műve mégis más. Összegzi korának pokolról alkotott teológiai és népi felfogásait. A Dante előtti poklokat tekintve olyan érzésünk van, mintha rendezetlen lenne. Káosz jellemzi. Rendszertelenség, következetlenség van bennük, mint a hirtelen felvillanó rémálmokban. Dante a konkrétságot a racionalitással ötvözi. Az elődök topográfiailag homályos tudósításokat adtak. A képzeletbeli tájakon a völgyek, hegyek, tavak, folyók mindenféle rendszer és logika nélkül követik egymást. Értelmetlen tortúrákat és gyakran egymásnak ellentmondó epizódokat mutatnak be. Az infernális faunában keverednek a mesebeli sárkányok, démonok a vadállatokkal, madarakkal. A büntetések nem mindig arányosak a bűnnel, melyért vezekelni kell viszont osztályozza, rendszerbe foglalja elődei összedobált képeit, fogalmait, tortúráit. Az általa elképzelt pokol geometrikusan ábrázolható. Koncentrikus körök alkotják a lefelé egyre szűkülő szinteket. Van bejárata és van egy kijárat is. A pokolnak van, égy végső pontja, mélypontja, közepe. Ugyanakkor van tornáca is, külső része és alantasabb, mélyebb térsége, melyet elválaszt egy városfal. Bejáratát, árjáró helyeit mitologikus figurák őrzik. A pokoljáró különböző „járműveken ”kell, utazzon egyik szintről a másikra. Megteheti ezt bárkán, kentauron, óriás tenyerén, vagy egy szörnyeteg hátán. A folyók tavak, források tudatosan vannak elhelyezve a pokol térképén. Elmondhatjuk, hogy Dante egy Aquinói Tamás vizionárius formában. A középkori világkép három emelete Danténál meghatározottan elkülönül. A purgatórium autonómiára tett szert a látomásban és a teológiai gondolkodásban is egyaránt. A végleges elkülönülés megtörtént. Így a pokol a végleg elveszettek magánterülete maradt. Nem véletlenül áll a pokol bejáratánál a felirat:” Te ki ide belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” A bejárat Danténál nincs topográfiailag megjelölve, sokkal allegorikusabban fogalmaz. Nem egy zarándokhely, hanem egy bárki által meglelhető hely. Szinte véletlenül találja meg Dante is. A külső pokol Dis városán kívül található. Dis, más néven Plútó, az alvilág ura. A városon kívül van a kárörvendők és baromiságban élők köre. A különböző körök, alkörökre, gyűrűkre oszlanak, híven tükrözve ezzel a középkori precizitást, vagy teljességre törekvést. Az eretnekek, hitetlenek, erőszakosak követik egymást hierarchikus sorrendben, zsarnokok, káromlók, természetellenes kéjelgők, uzsorások folytatják a hosszas felsorolást. A nyolcadik körben vannak a csalók, a kilencedikben az árulók, akik a bennük bízókat csalják meg. A föld középpontjában (szintén jellemző topográfiai meghatározás, lokalizálás) van Lucifer. Szüntelenül marja Júdást, a legnagyobb árulót. A büntetések, tortúrák részletes egyen egyenkénti elemzésére nincs alkalmunk egy ilyen terjedelmű tanulmányba, de néhány konklúziót levonhatunk ezekre vonatkozóan. De feltevődik a kérdés, hogyan született meg a mű, milyen források ihlették Dantét, hogy pokolról alkotott szintézisét megalkossa? A már említet hagyományokból, kell kiindulnunk, hiszen nem ő volt az első pokoljáró. A Drycthelm, Tungdal és Szent Patrik hagyományokra kellett alapozzon, valamint olvasnia kellett Brunetto Latini munkáját, az Aranylegendáriumot. Hogy olvasta – e Dante Beda Venerabilis Historia ecclesiastica-ját nem tudjuk? Valószínűleg nem. A kialakulatlan Angliáról írt történelmi mű nem valószínű, hogy felkeltette volna Dante érdeklődését. Ahhoz, hogy valaki elismerje egy középkori író, tudós munkáját, nem feltétlenül kellett elolvasni. Hiszen a homéroszi műveket sem kellet elolvasni, hogy értéknek tekintsék. A népies vonást kiemeli az is, hogy Dante műve olaszul íródott, vagyis „vulgáris nyelven” és ezzel tág olvasóközönségre tett szert nemcsak a teológusok körében. Teológiailag bizonyára Aquinoi Tamás Summa teologiae- ja szolgálta az alapot. Sok elemet átvett a teológusoktól, gondoljunk csak a számszimbolikára, ugyanis a pokol énekeinek száma 33, vagyis Krisztus életkora, a megfeszítéskor megtoldva egy előszóval. A tölcsérforma, nem csupán egy újabb topográfiai részletkérdés, vagy a kézzelfoghatóság, hitelesség bizonyításának eszköze, hanem szimbolizálni akarja a bűn egyre mélyebbre való hatolását az emberi természetbe. A középkori ember mindent képekben akart látni. Éppen ezért, a pokol nem az elvont gondolkodás témája. Nincsenek absztrakt elképzelések róla, csak konkrétumok, képek, melyeket a képzőművészek visznek tovább. Képekben fejeződik ki az a másvilág, ami az ember szeme előtt rejtett. De az ember nemcsak a világot akarja felfedezni, nem elégszik meg a tudománnyal, a nagy földrajzi felfedezésekkel, hanem a rejtett dolgokat is napvilágra akarja hozni, a természeten túli világ is érdekli, azt is fel akarja térképezni, keresztmetszetet alkotni róla. Ennek kísérletét tanulmányozzuk. Ez a vállalkozás a fogalomalkotással kezdődik. A fogalomalkotás egyben képalkotás is. Kidolgozott topográfiája van a pokolnak, egy mesterséges föld, világ, amit fel kell fedezni. Hegyek, völgyek folyók, vagyis tájak vannak. A festőnek csak az ecsetet kellett a kezébe vennie, az utasítások adva voltak. De nem elégedtek meg csupán a táj élettelen ábrázolásával. A benépesítés fázisában beszélhetünk egy u.n pokoli bioszféráról. Ezt a gyötrődő bűnösök alkotják, másrészt a kínzók, és pokoli alkalmazottak. A mesteri képszerű lírásokkal Dante az egyszerű ember népi vallásosságának tett eleget. A látni akarásnak, a hallani akarásnak. A bűn elválaszthatatlan velejárója a büntetés. Hogyan bűnhődnek a pokolban, mi vár ránk ott? Mit éreznek a kárhozottak? Hallanak – e valamit? Beszélnek egymással? Ezekre a kérdésekre, noha naiv kérdések, válaszol a Színjáték. A bűnösök nem isteni ítélet miatt kerültek pokolra, hanem egy választás, szabad döntés következményeként. A gyötrelmek összefüggésben vannak az életükben elkövetett bűnnel. A bűnösök állhatatosak voltak a bűnben, nem akartak megjavulni életükben, ezért büntetésük ugyanilyen állhatatos lesz, vagyis örök. Például a zsugoriak sziklákat dobálnak egymásra, mert földi életükben nem tudták megítélni mi a valódi érték, itt a halál utáni állapotban már senki sem tudja megítélni. A dühösök, haragosok egymást tépik fogukkal, mert életükben kegyetlenek voltak egymással. A tolvajok elvesztik személyiségüket, puszta árnyékok lesznek, amelyeket kígyók harapnak, marnak. Alaktalanságuk jelképezi, hogy földi életükben nem nézték, ki kicsoda, nem tettek különbséget az enyém és tiéd között. Itt nem tudnak egymás között sem különbséget tenni alaktalanságukból kifolyólag. A IX. Kör bejáratánál levő óriások, majdnem a pokol közepében allegorikus szereppel bírnak. A keresztény gőg jelképei. Ők fejezik ki a lélek vak erőit, az egyéni és közösségi, társadalmi gőgöt.

A tűz és fagy képei hangsúlyozottabb formákban jelennek meg. A tűz csak az alsóbb pokolban jelenik meg, azok számára, akik rosszindulatból vétkeztek. Az utolsó négy körben vannak ezek. A fagy csak az utolsó körben jelenik meg, a Cocytus riasztó képében. A hideg önzés és gonoszság megfagyaszt mindent maga körül. Ez a kör hideg és néma. Mozdulatlanság, a bűn végső stádiuma. Itt a borzongás csúcspontja. Amikor Dante látja a jégbefagyott koponyák ezreit, elborzad. A pokol azért ilyen borzalmat keltő, mert itt semmi sem lehet szép, nincs lehetőség a bűnbánatra sem. Dante fél, retteg a pokoltól, de ez a rettegés nem a gyávaságból ered, hanem neki rettegnie kell, hogy mi elhiggyük a poklot. Higgyünk, és rettegjünk. Ez a mozdulatlan, mégis élő hallgatásra ítélt állapot még a lángoknál is félelmetesebb. Drycthelm látomása a jeges – tüzes pokolról, már utal a pokolbeli hidegre. Míg ott egy szokványos büntetés volt, itt a legnagyobb büntetés. A XVII. Században lefolyt boszorkányperek vallomása alapján tudjuk azt, hogy a boszorkányok a sátánnal, az ördöggel testi kapcsolatba kerültek. Vallomásukban elmondták, hogy a sátán teste hideg.

Dante vízióját olvashatjuk egyaránt teológus és irodalmi szemmel. Felépítésében, előadásában különbözik a teológusok munkáitól, gondolunk itt Szent Ágoston Vallomásaira, ami korábbi keletkezésű, mint a Színjáték. A teológusok csodás retorikája miatt nem kerültek közel ezek a művek az egyszerű emberekhez, nem vehették fel a versenyt Dante jó értelemben vett vulgárisságával. Mégsem tekinthetjük látomásnak. A mű olyan terjedelmes, hogy látomásnak hosszú lenne. A látomás egyik jellegzetessége, hogy rövid. Inkább tudatos látomásnak kell tekintenünk, ahol keveredik a pogány pokol a keresztény pokollal, a népi a teológiaival. Noha Dante a Színjáték egyik szereplője, mégsem hihetjük, hogy mindaz, amit leírt személyes élmény. A verses forma kötöttséget ad. Nem élhette át az egészet versben. Mintha az összes pokol szintézise akarna lenni. Átveszi ő is a pogány poklok topográfiai képét. Az Acheron, Styx, Phlegeton folyók nála is megtalálhatók. Ezek a pokol u.n térelválasztó elemei. Szintén térelválasztó elem Dis vára, ami a felső poklot elválasztja az alsótól. Nem más ez, mint vörös mecsetekből álló vasfallal körülvett város. Magába zárja az alsó poklot. A bűnösök között Dante ellenségei mellett több pápát is találunk. Ezek kortársai voltak. V. Celestin, VII. Bonifác, aki személyes ellensége volt, III. Miklóst a simóniások bugyrában találjuk, VIII. Bonifác, V. Kelemen folytatják a sort. A mitikus hősök elkeverednek a keresztényekkel, szintézist alkotnak. Színes a pokol szövete, akár Arachné vászna. Ugyanakkor nem élettől idegen képzelet üres fantáziája, hanem az élet felfokozott, sűrített, mélyített változata. A kínok felsorolása ellenére a pokol mégsem borzalmas hely. Ott csak borzalmas dolgok történnek. Nem más, mint egy börtön, egy eszkatológikus börtön, ahol jöhetnek látogatók, a pokoljárók, ahol beszélgethetnek, értesülhetnek az „otthoniakról”.Az ős kastélyhoz érve maga Vergilius is elsápad, akinek lakóhelye a pokol. Az istennélküliség építménye tárul az utazó elé. Egy középkori kastély, benne ókori lakosokkal. A pogányok és muzulmánok nagy szellemei találhatók itt:Arisztotelész, Platon, Szaladdin szultán és mindazok, akik keresztség híján nem üdvözólhettek. Dante megszólítja őket, de tőlük egyetlen szót sem hall. Ebben a kastélyban, ahol ezek a kiváló elmék foglyok, érezhető az, ami a poklot megkülönbözteti az unalmas, egyhangú kínzókamrától: a lidércesség. Talán ezt Dante elsőként teremti meg az irodalomban.

Az ötödik énektől kezdődően jön rá Dante, hogy szót válthat a holt lelkekkel, véleményt mondhat róluk, de nem ítélkezhet felettük. Az ítélet nem az ő hatásköre, hanem a Bíróé, akinek nevét a pokolban nem mondhatja ki, hanem ”a világegyetem Királyáról " beszél. A túlvilági dialógusok során Dante kettős magatartását figyelhetjük meg. Teológusként elítéli a bűnt és a bűnöst, érzelmileg azonban nem ítél és nem ment fel senkit. Megértő, de nem bocsát meg. A moralista és az érző lélek egyesül benne. Ez a feloldhatatlan paradoxon jellemzi Dantét, mint pokoljárót. A túlvilági alakok megmagasítják ezt a világot, fantasztikummal elegyítik, de ez a fantasztikum az élet anyagából van szőve. Annyi szó esik az élőkről, mint a halottakról, ebben a túlvilágban. A halottak különös látással bírnak, ami továbbra is az élethez köti őket. A földi élet nem közömbös, nem ismeretlen előttük. A pokol, mint a megváltás felé irányuló harc veszteseinek helye marad továbbra is. Ők lemondhatnak Isten meglátásának öröméről A győzteseké a mennyország. Valóságos társadalom ez a világ. Ahol vannak uralkodók (Dis, a sátán, Lucifer), vannak bírók, illetve adminisztrátorok (Minos, aki a vétkeket mérlegelve kiszabja a büntetés helyét, módját). Ezen kívül vannak révészek, akik szintén ennek az alvilági társadalomnak az alkalmazottai, valamint végrehajtó szervek az ördögök. Dante bámulatos aprólékossággal osztotta be feladatukat, megállapította az angyali karokat és ördögi légiókat, mint szervezeti formákat.

Dante világa a poklok klasszikus történetének csúcsa. Ugyanakkor klasszikus példája is annak banalizálódásának. Egy hosszú fejlődés, érlelés eredménye ez. A gonosz, a bűn katedrálisává épült fel, mint az alvilág mesterműve. AXIII. század jellemzi a pokol apoteózisát, de megszabja annak határait is. Ez elmondható a teológiai vetületéről is. A népi hiedelem pokla mindig a teológiai előtt járt. Mivel kevésbé az észre alapozott, inkább az érzelmekre, víziókra és kollektív igényekre, elterjedtebb lett. Éppen ezért a teológusok becsmérelik a népi felfogást, sőt nem is szeretnek tudomást venni annak létezéséről, ritkán tesznek említést róla. Valószínűleg maga Dante sem képzelte azt, hogy a halál után láthatóvá válik az a pokol, amit ő megalkotott. Nem akart reális poklot alkotni, valósághűt, ezt ő maga jelentette ki a latinul írt, Can Grandéhoz írt híres episztolájában. Megfogalmazza, hogy a Színjáték témája a lélek sorsa a halál után, de emellett egy allegorikus jelentése is van. Az első részben a bűnnel foglalkozik, a másodikban, a bűntől való szabadulással, az erényhez vezető úttal és végül a tökéletes állapottal. Végigjárja allegorikusan az emberiség három létformáját, allegorikusan kiábrázolva.

A pokoljárások felépítése bizonyos sajátosságokat hordoz. Megfigyelhető, hogy a bevezető rész, az a kidolgozottabb, és ezzel együtt a tulajdonképpeni alászállás. A második rész aprólékosan kidolgozott, értelmezett, festőien képszerű fejezetei az efféle beszámolóknak. Viszont a befejezés, majdnem minden esetben elnagyolt, kidolgozatlan, része a pokoljárásnak, hirtelen visszatérés a földi világba, melynek módja, hogyanja nincs részletezve. Akár egy álomból történő felébredés. Ezért jogos a kérdés: vajon a pokolban voltak-e a pokoljárók? Visszatérhet-e valaki is az örök szenvedés helyéről?

1 Az Odüsszeia 11.énekét nevezik Néküia-nak a görög néküsz, holltest szóból, annyit jelent alvilágjárás.Homérosz: Odüsszeia Szépirodalmi Könyvkiadó 1963

2 Tar Lőrinc pokoljárása. 13. old

3Georges Minois: Istoria infernurilor. 156. old

4 Tar Lőrinc pokoljárása. 24. old

5 Jorge Luis Borges: Az ős kastély. 216. old

Ördög és Sátán a középkor hiedelemvilágában

Kurt Seligman szerint az egész vallás Isten és az ördög. Az ördög eredetéről és vele együtt a gonosz eredetéről eltérő vélemények láttak napvilágot. Az ókori vallások tanítása szerint az Isten részét képezi. Az ószövetségi apokrifek viszont határozatlanul beszélnek a gonosz princípiumáról. A Szentírás kígyónak nevezi (1. Móz.3,1, 2Kor. 11.3), vagy oroszlánnak (1Pt.5,8 Zsolt.22, 14), de ismeretes a sárkány megnevezés ( Jel.12,9, 2o,2 Ézs.27, 1) és az erős fegyveres (Lk.11, 21, Ef.6, 11-12) is. Tulajdonságaira utalnak a vádoló (Jel. 12, 1o, Róm.8, 33) és a világosság angyala (2Kor.11,14) kifejezések. A gonosz eredetének kérdése évszázadokig tabu volt. Bármilyen is az örödg geneológiája, ki megállapíthatjuk, hogy az igazi „klasszikus” értelemben vett örödg a kereszténység létrejöttével született meg.
A Sátán individualista lény, aki megzavarja a menny parancsolatait és ennek a tevékenységnek a következménye az erkölcsi hanyatlás. Ha a luciferi képet vesszük alapul, aminek jelentése fényhozó (Goethe Faustjában Mefistopheles néven ismeretes, melynek jelentése méfic ófel, vagyis sötétség oszlató), feltehetjük a kérdést, hogy a tudás hírnöke lehet- e tudatlan?
Nem jelentéktelen mitológiai figura. Lehet- e, mégis szintézisben látni a jóval? Zoroaszter elhitette velünk. A gonosz, a gnózis álláspontja szerint, szükséges, mert csak örök antagonizmus révén létezhet a világegyetem. Az ördög képét, az u.n. „ördögi drámák”- ban dolgozták fel, és így került a népi hiedelemvilágba. Alakja bármi lehet, állandóan változik az ember agyában. Ezzel ellentétben Isten képe valamelyest állandóbb, statikusabb, ha a jóságos öregember képre gondolunk. Természetesen mindkettő csak annak jelent valamit, aki hisz benne. A Sátán eljön a hívőkhöz, akiket a bűntudattal kísért. De ugyanúgy, ahogy a vizionáriusok, vagy álomlátók esetében beszélnek angyali jelenésről, ismeretes az ördögi jelenés fogalma is. Az ördög a népi hiedelemvilágba a XIII. Században erősödött meg. Hatással volt rá Aquinói Tamás Summa Teologiae-ja, vagy Heisterbachi Cesarius "Párbeszédek a csodákról" című munkák. Ugyanakkor Szent Gergely Dialógusaiban is találkozunk velük. A népi hiedelemvilág a sátán külsejét is igyekezett megrajzolni. Valami valótlan van az arcában. Mintha a gonosz a természet ellen lenne, és ezt ki akarták ábrázolni. Ezek a kiábrázolások a katedrálisok korában nem okoztak nehézséget. A hívő ember minden képzeletét felülmúló formákban látta ezeket a freskókon, domborműveken, bejáratok fölött, mennyezeten, vízköpőkön és oszlopfőkön. Ez utóbbiaknak az volt a jelentésük, hogy a gonosz a sátán teher alatt van, legyőzetett, többé már nem szabadulhat. A középkori ikonográfiában, a templomokban az ördögábrázolás változatos formát öltött. A képeken az ördög fáradhatatlannak tűnik.
Valahányszor a démoni hatalmak szóba kerülnek , a nemiség mindig kiemelkedő szerepet játszott. A szexuális szféra a démonok kedvelt, ha nem a legfőbb tartozéka a középkori gondolkodás értelmében. Ezért a kísértés eszköze sok esetben a profán muzsika és a nő. Ez utóbbi a kísértés legdiabólilusabb eszköze.¹ A nemiség az ő birodalma, hiszen a neve is mutatja –femina- fidesből és a minusból van összetéve, ami csekélyebb hitűt jelent.
Az ördög megjelenési formája változatos, hiszen Isten majma, aki mindent lemásol, minden formát, amivel a Teremtő az embert felruházta. A népi hiedelemben az ördögnek nincs feneke, helyette egy másik fej van. A vidéki ember ördögképe a hagyományos, patás, farkas, háromszarvú szőrös, kecskeszakállas lény, aminek fekete bőre utal, hogy az alvilágból jött. Ezek a meghatározott, jellegzetes tartozékok arra valók, hogy mindenki felismerje. Eredeti formája nem ilyen volt, a legtöbb torzulást éppen az embereknek köszönheti, nem a természetéből következik. Isten parancsa, vagy inkább büntetése rajta az, hogy amit az emberek neki tulajdonítanak, azokat el kell, hordozza, meg kell őriznie. A szarvakat például az asszonyok adták neki, a dajkák, akik meg akarták rémiszteni a gyerekeket. Augustinus találóan fogalmaz, amikor azt mondja, az ördög megláncolt kutya, ami ugat, de nem harap. Az ördögök egyik népi változata nem gonosz szándékkal látogatja meg az embereket. Ördögi segítőtársakról is tud a kultúrtörténet. Ezek a lények a föld belsejében laknak, következésképpen a földi ügyekben tapasztaltabbak, járatosak a hídépítésben. Vidám kedélyű segítőkész ördögök, akiket be lehet csapni, egyezkedni, alkudozni lehet. Ellentétben a teológia zord, egyértelműen gonosz alvilági figuráival. A kultúrtörténészek szerint az ördög egy régi görög istenség beolvadása a kereszténységbe. Pán isten, aki a nyájak gondviselője volt, és akit a pásztorok barátjuknak hittek, szintén kecskeszarvakat viselt, kecskepatákat és a róla elnevezett hétcsövű sípot tart a kezében. Sohasem volt kedves, idillikus, mitologikus alak, akinek a művészek ábrázolják a reneszánsz óta. Pán jellegzetességeit összekeverte a szatírok, faunok tulajdonságaival. A hellenizmusban Dionüszosz napisten kísérőjeként ábrázolták, később a Sátán az ördög ábrázolásában ott találjuk többek között Pánt, Dionüszosz egykori kísérőjét is. Véli Dáné Tibor. A népi lelkiségre nagy hatással voltak az ördögűzések, a boszorkányság, boszorkányégetések és az ezeket kísérő hiedelmek. Valóságos ördögtan alakult ki ezeknek a hiedelmek nyomán, egyesek osztályozták az ördögöket, névsorokat állapítottak meg, feladataik szerint csoportosították őket, stb. Ezek a nemes feladatok azonban továbbra is a teológusok feladata és privilégiuma maradt. A nagy földrajzi felfedezések szintén hatással voltak az ördögről alkotott képre, ugyanis keletről beáramló áruk között szellemi, kultúrtörténeti portékák is helyet kaptak. A denevérszárnyú, női melleket viselő ördögök Kínából érkeztek a köztudatba, hasonlóképpen a pikkelyes, hártyás szárnyú sárkányok, és egyszemű óriások, melyek a lovagok kedvenc ellenfeleikké váltak.² A földrajzi felfedezők számára tenger kihívást jelentett. Jelentette azonban Isten haragjának eszközét is. Az ember eltörpül a tenger mellett, ami a hiedelmek szerint szörnyeket rejteget. Ezért a tenger negatív szimbólummá vált a középkor gondolkodásában. A boldogság és az élet ellentéte lett. A szirének, Scylla, Leviatán, Lorelei, mind fenyegető vízi lények, akik megfélemlítik a tengerészeket. Maguk a tengerészek is számkivetett emberek voltak, ugyanis rossz keresztényeknek tartották őket, bűnösöknek és morálisan lazáknak, akik féktelenek és paráznák³. A tenger a Sátán privilégiuma volt, a pokoli erők az istenellenes erők színtere. Ezért a tengert exorcizálni kellett bizonyos esetekben. A nyomda elterjedésével a képek egyre inkább szétszóródtak, beleivódtak a köztudatba, de a képekkel együtt az ördögtől, sátántól való félelem is elterjed. Megszülettek a kozmográfiák, a felfedezők elbeszélései, melyek továbbra is a mitikus világképet tartották érvényben. A tengeren túl csodálatos országok vannak, amelyek néha riasztóak (mágneshegy, a tenger forr az egyenlítőnél, halálos áramlatok, stb.), máskor exotikusak, ahol exotikus lények élnek. Németországban a szentek legendáit felváltotta az okkult irodalom, a varázslással és démonológiával foglalkozó könyvek, melyek a közerkölcsre és a népi vallásosságra romboló hatással voltak. Nagyfokú bizalmatlanság alakult ki ezeken a helyeken éppen a rontás, átok és ráolvasások miatt, nem lehetett tudni ki a boszorkány, javasasszony. A sátán és ördögképzetek szintén két úton terjedtek. A teológusok útján, valamint a népi vallásosság útján. Míg a teológusok ördögtanokat és névsorokat állítottak össze, addig a népi vallásosság kedves, játékos nevekkel, becenevekkel látta el ezeket a nem egyértelműen gonosz lényeket, mint például Robin, Greppin, Alp, vagy elf a német változatban. Ez utóbbi a görög ephialtesz és ennek latin incubus átiratának német megfelelője. Rémálmot, lidércnyomást keltő ördögöt jelöl, aki lenyomja az alvót. Ezen kívül különböző színük volt: piros, zöld, sárga. Ezekről a népmondákban olvashatunk, ahol a lidércnyomásnak, rémálmoknak szintén ördögi eredetet tulajdonítottak, nem pusztán babonaságból. A román néphiedelemben érdekes ördög elnevezést találunk, amely szláv közvetítéssel kapott helyett a nyelvben. Az Iskárióti Júdás nevéből, az áruló magatartást megörökítő szláv Iskariotskij a román nyelvben Scaraotchi⁴ formában honosodott meg.

A XVI. század prédikációinak, katekizmusainak didaktikai célja volt. A nagytömegek mentalitásának megváltoztatása, megtanítani őket az Isten és a Sátán közti különbségtételre, a démonok és szentek közti különbségtételre. Elterjedtek a mezőgazdasági szertartások a gonosz távoltartására, valamint a jó termés reményében tüzeket gyújtottak.⁵ A protestánsok ezeket a praktikákat pogánynak minősítették. Az ördögök és vízi szörnyek mellet a farkas is félelmet gerjesztő mitologikus lény volt a középkor hiedelemvilágában. Az éhínség jele volt, ha megjelent. Titokzatos lény, mert erdőben él, az ember és a nyáj ellensége. A vallásháborúk végén, az éhínség idején valóságos farkasinváziók voltak. Egyes korabeli hiedelmek szerint nincs is farkas, csak a varázslók változnak farkassá. Kialakul a farkasemberről való hiedelem. Démoni állat, sátáni figura. Ha már a félelmet keltő állatoknál, lényeknél tartunk, nem elhanyagolandó az éji kanca sem. Ezt maga Shakespeare használja egyik költeményében: „I met the night mare”, találkoztam az éji kancával. A rémálom kifejezése, szószerinti értelme: the nightmare, azaz éji kanca. A Lear királyban (III.4) a rémálom kilenc kiscsikójáról olvasunk. Az etimológusok szerint niht mare vagy niht maere azaz „éji ördög”volna az erediti szótő. Ha a szó szász mitológiai eredetét fogadjuk el, akkor az utóbbi feltevés a helytállóbb, mert ezen a vidéken kapcsolták össze a rémálmot az ördöggel.

A korabeli gondolkodásra jellemző volt, hogy a tapasztalati világ és a szellemvilág között átjárhatóság volt, a határ nehezen meghúzható. Hasonlóképpen az élet és a halál sem volt végérvényesen elválasztva egymástól, közötte átmeneti lények voltak. Félig anyag, félig szellem lények. Egy részük ártalmatlan, ezek a manók. Mások ártók, akik megölik a bányászokat. Európa szerte volt szellemhit. Animisztikus világ ez, ahol az elhagyatott házakban szellemek laktak. A legműveltebb rétegtől az egyszerű emberig mindenki hitt ebben. Az egyház álláspontja szerint a lélek csak fokozatosan hagyja el a testet. Ebben a korban jelenik meg a tetemre hívás gyakorlata a szembesítés egyik vállfaja. A német jogban a halottaknak is voltak jogaik. A halottak fölötti világi ítélet nem volt ritkaság, nem egy eretneket, boszorkányt halála után exhumáltak és csontjait megégették. Mindez miért? Mert hittek a halottak erejében. A visszajáró lelkek, kísértetek, szellemek benépesítették a hiedelemvilágot. A szellem a valódi formája a testetlen lénynek vallották egyesek. Mások szerint a kísértetek csak az elmeháborodottaknak és a melankóliában szenvedőknek jelennek meg. A protestáns felfogás elvetette a szellemekben való hitet. Tagadták a purgatórium létét és a lélek visszajárását is. Csak két hely van a lélek számára: a pokol és a Paradicsom. Ezzel szemben a katolikus felfogás szerint Isten megengedheti a holt lelkeknek a megjelenést. A szellemek és kísértetek tanítják az egyházat, hogy megfelelő imákat mondjon a purgatóriumban szenvedő lelkekért. Az egyházatyák korában is divat volt a szentek megjelenésében hinni. A felvilágosult felfogás szerint a halál után nincs visszatérés senkinek, egy végleges szakítás történt a földiekkel. Britanniában hittek a halottak társadalmában. Vajon a vastag sírkövek azért voltak divatban, hogy a halottat megakadályozzák? Az antik Görögországban a fantomokat vendégül látták, három napig volt joguk a városban tartózkodniuk. Ugyanez volt érvényben a Római Birodalomban, ahol a holtak lelkeit Mánok-nak nevezték. Tiszteletükre évente hátom ünnepséget rendeztek, ilyenkor a mánok visszatérhettek az élők világába kísérteni. Fejedelmük, úrnőjük Mania, akit Preszephonéval kapcsolnak össze⁶.Kikből lehettek kísértetek? A spontán abortuszban meghaltakból, abortuszban meghaltakból, kereszteletlen gyerekekből, szülésben meghalt asszonyból, szülés után a gyermekágyi ima előtt meghaltakból, jegyesekből, akik a lakodalom előtt haltak meg, házasokból, akik a lakodalom napján haltak meg, öngyilkosokból, akasztottakból, vízbefúltakból, az erőszakos halál áldozataiból, véli egy korabeli kimutatás. Azok, akiket mező szélen, útszélen, vagy tóparton temettek el szintén kísértetek lettek. A kereszténység átvette, és magába olvasztotta ezt a hiedelmet. Így válik a purgatórium a szellemek és a kísértetek tartájává. A gonosz az ördög közelebb van, mint gondolnánk. De ebben a gonosz által körbevett világban sem szűnik meg az ember Isten gyermeke lenni. Egyszerre ostromlott a gonosztól, kísértve van a sátántól, és egyszerre megváltott lény.

1 Jaques Le Goff: Civilizatia occidentului medieval. 325. old

2 Jean Delumeau: Frica in occident.127. old

3 V.ö.Jónás könyve 1,6; 1,11; 1,14

4 Dan horia Maziliu: O istorie a blestemului 375.old

5 Eksztázis, álom, látomás. (tanulmányok)

6 Nevill Drury: A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikona

A haláltánc

Nincs még egy olyan korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál víziójával, mint a késői középkor. Mondja Hiuzinga. A földi élet dicsőségének lebecsmérlése is hozzátartozik a középkor lelkiségéhez. A világ megvetéséről szóló elmélkedések már régen felidézték az elporladás minden borzalmát, de a képzőművészetben csak a XIV. Században bontakozik ki ez a motívum. A motívumot az egyházi irodalomból a népi irodalom is átvette. A XVI. Században is sok sírt találunk, ahol meztelen holttest csúf képe jelenik meg; összeszorított kéz, merev láb, kitátott száj, belekben hemzsegő férgek. A kor képzelete kedvelte ezeket a szörnyűségeket. Túlságosan nagy dolgot, fontosságot tulajdonít a halál földi oldalának. A prédikátorok elítélik a világi szépséget, éppen mulatóságuk miatt. Az undoron alapuló lemondás pedig nem keresztény bölcsességből ered.
A középkor végén a halál egész képe ebben a szóban foglalható össze: macabre. Az érzés, amit kifejez, pontosan egyezik a középkor utolsó századaiban felbukkanó halál koncepcióval. Ez a bizarr szó a XIV. Században jelent meg a francia nyelvben Macabre formában, mint tulajdonnév, bármi is volt az etimológiája. A macabre látomás igen mély lélektani rétegekből, a félelem mélységeiből tör elő, de a vallásos szellem nyomban az erkölcsi buzdítás eszközévé mérsékli. A haláltánc eszméje összefüggő képzetek egész csoportjának középpontja. Guyot Marchant párizsi nyomdász díszítette a Haláltánc (Danse Macabre) első 1485-ben megjelent kiadását. 1424 óta a párizsi Aprószentek temetőjében rengeteg ilyen freskó volt.¹ Marchant lenyomatai utánzatok, nem pontos másolatok. A, La Chaise-Dieu-i templom falfestménye, mely befejezetlen volta ellenére is kifejezi azt a kísérteties hatást, amit a szemlélőben keltett. A táncoló, aki Marchant könyvében negyvenszer tér vissza, hogy az élőket magával vigye, eredetileg nem a halált ábrázolta, hanem egy holttestet: ilyenné válik az ember. A könyvben a táncos neve Halott Ember vagy Halott Asszony. Tehát halott tánca, nem a Halálé. Gedeon Huet kutatásai nyomán valószínű, hogy az eredeti téma a sírjukból feljövő halottak körtánca. Ezt a témát újította fel Goethe a maga Haláltánc-ában (Totentanz). A fáradhatatlan táncos maga az élő ember, eljövendő alakjában, saját személyének félelmetes kísértete. Csak a század vége felé alakul át a nagy táncos hús nélküli, kiaszott holttestből csontvázzá, ahogy Holbein ábrázolja. Ettől kezdve az egyes halottakat a megszemélyesített halál jelképezi. A haláltánc egyrészt arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulandók, másrészt a társadalmi egyenlőséget hirdeti a középkor felfogása szerint, a halálban a különböző rangú és hivatású halandók egyformák. Eleinte csak férfiakat ábrázolnak, de a kiadványok sikere arra ösztönözte Guyot, hogy elkészítse a nők haláltáncát is. Csakhogy nem tudtak negyvenféle női méltóságot és foglalkozást felsorolni. A királynő, apácafejedelem-asszony, apáca, kofa, dajka és néhány más nőalak után kénytelenek voltak átmenni a női élet különféle állapotaira: megjelent a szűz, a szerető, a menyasszony, a menyecske, a terhes nő, stb.² Amikor a női élet mulandóságán siránkoztak, tulajdonképpen a gyönyör rövidségét panaszolják és a memento mori komor hangjával, összeolvad a szépség mulandósága feletti szomorkodás. Chastellain hosszú lélegzetű költeményében A halál viadalában valamennyi említett motívumot összegyűjtötte: szerepel benne az oszlásnak indult holttest képe, siránkozik a föld nagyjainak elmúlása felett, leír egy haláltáncot, és végül szó van az elmúlás művészetéről.
A párizsi Aprószentek temetője volt a legkedveltebb temetkezési hely Párizsban. A halálfélelem felidézése itt mesterfokon történt. Azt tartotta a néphit, hogy ebben a temetőben a holttest kilenc nap alatt csontig porlad. A koponyákat és csontokat csontkamrákban halmozták fel, amelyek három oldalról övezték a temetőt. Az árkádok alatt a haláltánc képei sorakoztak. Jobb helyet nem is lehetett volna találni a vigyorgó halál majomszerű alakjának, aki pápát, császárt, szerzetest és bolondot egyaránt elhurcolt. A csontkamrák előtt boltokat nyitottak. A barátok az árkádok alá jártak prédikálni és innen indultak a körmenetek. A középkorban minden erővel arra törekedtek, hogy a halállal összefüggő dolgokat látható képben kiábrázolják. A macabre víziókból hiányzik a gyöngédség és a vigasztalás érzelme, az elégikus hang.
A korszak egyházi és világi irodalma számára csak a két szélsőség létezett: panaszolták, milyen rövid a földi dicsőség és örvendeztek a lélek üdvösségén. Mindaz, ami közte van –részvét, lemondás, vigasztalás- nem jutott szóhoz. A csontvázak és férgek egymásra halmozott képeibe belefásul az őszinte érzelem. A lelki csüggedés és a félelem az indítóoka a járványoknak. Mondják a XVI-XVIII század orvosai. A járvány okait a lélekben és a magatartásban keresik, nem puszta külső okokban. A melankólia megöli az optimizmust. Ezért szakkönyvek látnak napvilágot arról, hogy miként kell viselkedni pestis, járvány idején. Legyünk vidámak. Milyen keretek között? Egyfelől ott a züllés és az erkölcstelenség, mert egy réteg csak a carpe diem elvét vallotta. Ezt a féktelenséget sem az Istentől való félelem, sem emberi törvények nem tudták megakadályozni. A másik oldalt ott a kollektív csüggedés, melynek az lett az eredménye, hogy az emberek már nem féltek egymástól, nem zárkóztak be. A járvány idején más magatartási struktúrák alakultak ki, egyféle szükségállapotok. A családi kötelékek meglazultak, széthullottak, a pestis sújtotta vidékekről, a papok is elmenekültek, a lakosság nagy része utolsó kenet és szentségek nélkül halt meg. A halál deszocializálódik a folyamatos félelem hatására. Így jelenik meg a pestissel a haláltánc motívuma.

III. A protestáns pokol

Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a katolikus egyház foglalkozott a pokol kérdésével. Szükségszerűsége abból fakadt, hogy az embereket meg kell félemlíteni, az erkölcsi javulás és a megtérés érdekében. A protestáns egyházak is alapoztak erre a megfélemlítésre, és adoptálták ezt a módszert igehirdetéseikben. A Luther korabeli egyházban igenis fontos szerepe volt a pokolnak. Magyarázható ez azzal, hogy frissen kiszakadt egyház, aminek tanai még nincsenek letisztulva, vagy lehet ezt a lelki- spirituális krízis javára írni, ami ebben a periódusban volt. A kérdés azonban összetett. Jean Delumeau Luther- szindrómának, vagy Luther-esetekről beszél ezzel kapcsolatosan, összegezve mindazt, amit a történészek ebben az ügyben elmondtak. Szerinte a reformátor életét végigkísérte az ördögtől való félelem el egészen a kényszerképzetekig. Impulzív ember volt. Mivel magyarázható ez a magatartás? A pszichoanalitikusok a nevelésre fogják, amelyben nagy súlyt kapott a primitív gondolkodás. Az ördögtől, démontól való félelem tehát a nevelésben is megvolt már. Az ördög az apa képének projekciója lehetett, gyerekkori riválisáé vallják egyes pszichoanalitikusok. Maga Luther is nyilatkozta, hogy azért is ment el szerzetesnek, hogy szabaduljon az otthon rideg magatartásától, ami a szülői házat jellemezte. Továbbmennek a pszichoanalitikusok, és megállapítják, hogy öröklött hajlama volt az alkoholra, anyja iránti természetellenes szerelemre, a melankóliára, valamint egy sor szexuális kényszerképzete volt, amelyek intenzív intellektuális tevékenységben szublimálódtak.³ A pszichoanalízis szemszögéből ezek lennének azok az okok, melyek Luther fellépését motiválták, azt, hogy eljutott a szent iratok megváltó voltának protestációjáig. Paul Reites nem retten meg attól, hogy Lutherben egy depressziós- mániákust lásson és a megállapítások után, elemezze, értelmezze teológiai művét. Az Ágostai Hitvallás 17- ik cikke kimondja, hogy: „Krisztus a világ végén megjelenik majd, hogy ítéletet tartson. A halottakat mind feltámasztja. Az istenfélőknek és választottaknak örök életet és soha el nem múló boldogságot ád. Az istenteleneket és az ördögöket pedig arra kárhoztatja, hogy vég nélkül gyötrődjenek. Elítélik az anabaptistákat, akik azt tartják, hogy az elkárhozott emberek és az ördögök büntetése egyszer véget ér. Elítélnek másokat is, akik most olyan zsidós nézeteket terjesztenek, hogy a halottak feltámadása előtt- az istentelenek teljes leigázásával- az istenfélők szerzik meg a világuralmat”. Egy lutheránus katekizmus 1530-1540-böl átveszi a katolikus pokolképzetet, alkalmazza ezt a prédikációban is. A katekizmus erre vonatkozó feleletében szó van a betegségekről, pestisről, háborúról, tűzről, jégverésről, mint Isten büntetőeszközéről, valamint a mélységbe való vettetésről. Itt a fenyegetés még erőteljesebb, mert a protestánsok tagadják a purgatóriumot, a pokol és a mennyország közötti kompromisszumot. Kálvin még tovább megy predestináció tanában. Szerinte egyesek már eleve kárhozatra vannak elrendelve. Kálvin tudatában van saját kijelentésének abszurditásának, de ez nem gátolja meg, hogy továbbra is fenntartsa.⁴ Augustinusnál véli felfedezni az eleve elrendelés tanát, amit átvesz tőle. A kegyelem fontossá válik szükséges és elégséges. A dortrechti zsinat (1618-1629) szintén állást foglal ebben a kérdésben. A XVII-ik század teológusai elvetik a szabad akarat tanát és az emberből puszta eszközt faragnak Isten kezében. Ezt az eszközt Isten saját akaratából vagy üdvözít, vagy kárhozatra rendel. Ebből kifolyólag a pokol az emberiség nagy részének befogadója lesz. A baptista John Bunyian is egész életében a pokol képzetével gyötörtetett, melyek részleteit részletesen megoszt olvasóival. 1658- ban írott művében részletezi a pokol kínjait, megemlítve a tüzes fogókat, olvasztott fémet. Valószínűleg az angol közönségnek tetszettek az olyan könyvek, melyek borzongást és félelmet keltettek bennük. R. Baxter prédikátor is a végítéletről szóló igehirdetésében elmondja, hogy közel az ítéletnap. W. Perkins továbbmegy és kijelenti, hogy a mennyországba vezető út átvisz a poklon, vagyis a félelmen és az örök büntetésen. A puritán John Wesley is metodista lévén, nem késlekedik a pokol gyötrelmeit ecsetelni. Angliának John Milton ad egy allegorikus eposzt, mely hatással volt a pokol hiedelmének formálódásában. 1667- ben publikálja az Elveszett Paradicsom- ot. Ebben a műben elmondja, hogy az idők kezdetén a Sátán és angyalai a pokolba űzettek. Ez a pokol azonban nem a föld középpontjában van, mint Dante pokla, mert akkor még a föld kietlen, puszta, sötétséggel körülvett állapotban volt, melynek felszínén tűz égett. Egy égő tóba zuhan a Sátán. Itt kiteljesedhet hatalma. Hataloméhsége miatt vetettetett ki a mennyből. Inkább úr a pokolban, mint szolga a mennyben, fogalmazza meg. Hatalomra szomjas, lázadó lény. Ezek után az Úr megteremti a világot, a földet, az embereket. A Sátán azonban felfedezőútra indul, hogy az új teremtést felkutassa. Káosz segítségével átkel a szakadékon, ami elválasztja a mennyet a pokoltól. A bűn és a halál ott marad, hogy őrködjön a pokol kapujánál. Következik a kísértés és az eredendő bűn pillanata, melynek következtében a bűn és a halál is szabad bejárásra tesz szert a világba. A bűn és a halál hidat épít a Sátán nyomán a Káosz felett, ami összeköti a földet a pokollal. Milton stílusa Dantéhoz hasonlít. Milton művében a pokol nem a föld alatt helyezkedik el, hanem egy híd köti össze elválaszthatatlanul. Húsz évvel később egy másik protestáns Jurieu próbálja racionális érvekkel bebizonyítani a pokol létét. Szerinte minden nemzet, minden vallás szükségét érzi annak, hogy képekben kiábrázolja az örök büntetés helyét. Egy logikai szükségszerűség a pokol. Jól ellenőrzött, meghatározott korlátokkal, felügyelt pokolról beszél. Ugyanakkor nem a mi világunk körül létező valóság, mégis emberi logikával kormányozott, vallja Jurieu. A XVII-XVIII. Században a Sátán birodalma egyaránt a protestáns és katolikus igehirdetők eszközévé válik, hogy megfélemlítsék a híveket. A testre szabott pokoltól való félelem vitathatatlanul a reform kis kerekévé vált. A középkor végén a teológusok végtelen számú bűnössel megrakott pokolról beszélnek. A világ kiszélesedik a nagy földrajzi felfedezések folytán, és ezzel megnő a pokol befogadó képessége. Viták kerekednek a pogányok halál utáni sorsáról, de a népi hiedelemvilág is sok új elemmel gazdagítja a pokolképét.

1 Johan Huizinga: A középkor alkonya 111. old

2 Johan Huizinga: A középkor alkonya.112. old

3 Georges Minois: Istoria infernurilor. 245. old

4 Georges Minois: Istoria infernurilor.246. old

Egy protestáns pokoljáró

A protestantizmussal egyfajta kritikai hozzáállás is megszületett. Ez azonban nem szüntette meg sem a népi hiedelmeket, babonákat, varázslásokat, pogány kultusz maradványokat és a pokoljárásokat sem. Ez utóbbi elég meglepően hangzik ugyan, de tudjuk az előzőekből azt, hogy az egyház nem sajátíthatta ki sem a látomásokat, sem az álmokat, jelenéseket és így a vizionáriusok is tovább folytatták tevékenységüket. Kétségkívül változások álltak be ezen a területen is. A pokoltudat sok más hiedelemmel együtt alkalmazkodott a kor társadalmi berendezkedéséhez, a társadalom igényeihez, filozófiájához, a társadalom rétegződéséhez. El egészen addig, hogy a barokk korban külön pokolképzete volt az előkelő osztálynak és külön az egyszerű embereknek. Mindkét társadalmi osztály a maga képanyagával és igényeinek megfelelően rendezte be az alvilágot. Előrefutunk most az időben, és elszakadva a középkor hiedelemvilágától vizsgálat tárgyává tesszük egy későbbi, felvilágosodás korabeli pokoljáró beszámolóját annak érdekében, hogy kihangsúlyozzuk a középkori pokoljárások hatását a későbbiekre nézve. A középkor eme meghatározó felfedező szellemisége később sem hanyatlott le. Meghatározó marad évszázadokra, olykor burkolt, rejtett formában.

Emmanuel Swdenborg 1688- ban született Stockholmban és Londonban halt meg 1772- ben. Élete három szakaszra osztható. Mindháromra jellemző az intenzív tevékenység. Az első korszakban olyan ember áll előttünk, aki a tanulásnak szenteli életét. Swedenborg apja lutheránus pap volt. Fiát is ebben a szellemben nevelte. Ennek a nevelésnek a sarokköve a hit általi megigazulás volt, amit az ifjú Swedenborg nem fogadott el. Az ő rendszerében a tettek által történő megváltásról van szó, ám ezek a tettek, természetesen nem misék, vagy egyéb ceremóniák, hanem valódi tettek, olyanok, amelyekben az egész ember benne van, tehát a szelleme és az értelme is. Swedenborg papként indul, majd a tudományok terén jeleskedett, több tudományos munkát írt, ezen kívül ismeretségben állt korának tudósaival. Gyakorlati beállítottságú ember volt. XII. Károly hadmérnöke volt. A hős és a későbbi látnok szoros kapcsolatban állt egymással. Akár a középkor eszményeiben. Átköltözött Londonba. Ötvenöt éves korában bekövetkezett látomása élete fordulópontját jelentette. Ez a látomás Londonban történt, amit álmok előztek meg. Magát a látomást egyesek idegrohamnak tartják, noha jellemző rá a luciditás és az az elhanyagolhatatlan tény, hogy soha nincs olyan érzésünk, mintha egy örült feljegyzéseit olvasnánk. Mindig rendkívül világosan ír, amikor elméletét kifejti. Egy ismeretlen férfi követte London utcáin, majd utánament a házba és azt mondta, hogy ő Jézus, hogy az egyház hanyatlik – mint a zsidó egyház Jézus Krisztus megfeszítése idején – s, hogy neki kell az egyházat megújítania, és egy harmadik egyházat, Jeruzsálem egyházát megteremtenie. Azt mondta, hogy Jézus reábízta az egyház megújítását és, hogy megengedte neki, hogy átjárjon a túlvilágra, a szellemek világába, annak számtalan mennyországába és poklába.¹ Hogy tanulmányoznia kell a Szentírást. Mielőtt bármit írt volna, két évig héberül tanult, mert eredetiben akarta a szövegeket olvasni. Aztán visszatért a Szentírás tanulmányozásához, mert úgy vélte, megtalálta benne elméletének alapját. Mi valami ködös módon gondolkodunk a túlvilágról, Swedenborg szerint pontosan az ellenkezőjéről van szó. A túlvilágon az érzékelés sokkal élénkebb. Például több szín van. Szerinte a másvilág sokkal élőbb, mint ez. Több a forma, minden konkrétabb, tapinthatóbb, mint ezen a világon. Olyannyira, hogy az általa látomásban bejárt menny és pokol mellett ez a világ mintha árnyékvilág volna. A szabad akarat, ami Danténál megszűnt a halál pillanatában, itt a túlvilágra is kiterjed. Swedenborg angyalokat és démonokat lát. Véleménye szerint ezeket a lényeket nem Isten alkotta. Az angyalok olyan emberek, akik angyalokká magasztosultak, a démonok pedig olyan emberek, akik démonokká alacsonyodtak le. Isten senkit nem ítél a pokolra. Ö azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön. A Swedenborg által a túlvilágra kiterjesztett szabad akarat folytán az ember saját magát kárhoztatja a pokolra, vagy kiérdemelheti, hogy a mennybe jusson. Az ember eldönti, hogy angyal akar lenni, vagy démon, és az egyik esetben a pokolra jut. Ez a birodalom völgyek és szakadékok vidéke. A szakadékok vezethetnek lefelé, és akkor a pokolba visznek, vagy felfelé és akkor a mennybe. És az ember keres, beszélget és azokat követi, akiknek a társasága vonzó számára. Ha démoni a temperamentuma, akkor a démonok társaságát kedveli. Ha angyali a természete, akkor az angyalokét. Az ember társalog az angyalokkal és a démonokkal s természetéből kifolyólag az egyik, vagy másik jobban vonzza. Azok, akik a pokolra kárhoztatják magukat, mert Isten nem ítélkezik senki fölött, azok a démonokhoz vonzódtak. A pokolnak Swedenborg szerint különböző aspektusai vannak. Emberileg nézve a pokol mocsaras vidék, ahol olyan városok vannak, amelyeket mintha tűzvész rombolt volna le, ám a kárhozottak jól érzik magukat. A maguk módján boldogok, azaz tele vannak gyűlölettel és ennek a birodalomnak nincsen uralkodója, lakói állandóan konspirálnak egymás ellen. Ez az aljas politika, az összeesküvés világa. Ez a pokol. A menny mindezek ellentéte. Swedenborg hozzáteszi, hogy a pokolnak démon alakja van, a mennynek angyal alakja. A démon egy változékony személy, minthogy a pokol egész világa nem más, mint összeesküvések világa, olyan személyeké, akik gyűlölik egymást, s akik arra egyesülnek, hogy másokat megtámadjanak. Swedenborg aztán különböző emberekkel társalog. Mindez azért engedtetett meg számára, hogy megalapítsa az új egyházat. Swedenborg misztikus. Nem ír metaforákban, mint Dante. Az ő műve egy utazó műve, aki ismeretlen országokat jár be és nyugodtan, aprólékosan leírja őket. Swedenborg könyveit több nyelvre lefordították, de nem követte az a vallási megújulás, amire számított. Új egyházat akart, valami olyat, amit a protestantizmus jelentet a katolikus egyház számára. A látomások megváltoztatták életét. Ha csakugyan őrült lett volna, nem valószínű, hogy ilyen következménye lett volna. Elődei, akik megjárták a poklot, szintén életmódot változtattak a visszatérés után, nem egyszer szerzetesi életet választottak, vagyonukat szétosztották, stb. Swedenborg abbahagyta tudományos munkásságát. Azzal foglalkozott, hogy a mennyeket és a poklokat látogatta, az angyalokkal és Jézussal társalgott, majd minderről beszámolt nekünk higgadt, világos metaforákat és túlzásokat nélkülöző prózában. Abszurdum lenne azt állítani, hogy egy őrült naplója. Egy örült nem képes ilyen világosan fogalmazni. Utazását, mint oly sok pokoljáróét valami motiválta. Nem a dicsőségvágy, hőstettek gyarapítása, hanem egy feladat teljesítése. A feladat egy új egyház alapítása. Az emberek életének megváltoztatása. Nem annyira a megfélemlítés eszközével, hiszen beszámolói nem tartalmaznak hátborzongató rémmeséket, hanem a tárgyilagosság eszközével. Útját nem az motiválta, hogy saját bűneiért vezekeljen, mint a középkori pokoljárók, hanem az előbb említett cél teljesítése. Nem is gazdag megbízójának akar értesüléseket hozni a túlvilágból, hanem értesüléseit saját kezűleg írásba foglalva terjeszti az emberek között. A középkori pokoljárók megbízói gazdag mecénások, királyok sok esetben, míg Swedenborgnál maga Jézus küldi. Nem saját elhatározásától vezérelve megy el egy zarándokhelyre, hanem egy látomás hatására. Nem igényli a pokol lejáratának lokalizálását. Topográfiai meghatározásai nem vetekednek Dantéval. Nincsenek a folyók, hegyek, völgyek nevekkel megjelölve, az angyalok névsorát sem közli. Viszont ő is beszél démonokról és ördögökről. Az ítélet Danténál egy bizottság dolga, Swedenborgnál a szabad akarat eredménye. Pokoljárása nem fizikai értelemben vett alászállás, nem szükségeltetnek előzetes próbatételeket, hanem lélekben történik, mint a vallásos vizionáriusok esetében. Ö is beszélget, akár csak Dante a túlvilági lelkekkel. Sok közös motívumot találhatunk, ami azt bizonyítja, hogy még mindig igény van a pokoljárásra, még mindig kíváncsi az ember mi van a halál után, a teremtési téren kívül. Mire számíthat az eljövendő életben? Ha életről, állapotról beszélünk, akkor viszont feltételeznünk kell egy időt és egy helyet. A pokoljárások rámutatnak arra az egyetemes igényre, amit a mikor és a hol kérdésében fogalmazhatunk meg. Mikor jön el a mennyek országa, Jézus, az utolsó ítélet, a világ vége? Hol fog mindez végbemenni, hová kerülünk majd a halál után? Ezek a kérdések hosszú évszázadokon át nyugtalanították az embert, és mint valami búvópatak fel- felbukkan mai modern korunkban is.

Összegzés

Lehet-e valamiféle konklúziót, végkövetkeztetést levonni egy eszme történetének áttanulmányozása után? Annyit elmondhatunk, hogy a halál utáni állapot, vagy a hol, hogyan és mikor kérdése mindvégig megoldatlan maradt. A különféle elméletek is ezt bizonyítják, hogy semmi biztosat nem tudunk. Ezek a hipotézisek megpróbálnak belelátni Isten gondolataiba, úgy próbálnak gondolkodni, mint Isten. Pedig, ha a Szentírás szűkszavúságára gondolunk a végső időkre vonatkozóan, akkor itt szükség van az értelem alázatára. A teológus hiába is próbálkozik Isten rejtett dolgait kifürkészni. Ami nem a mi dolgunk ne törekedjünk megtudni. A kereszténységnek két nagy dogmatikája van. Az egyik Aquinói Tamás Summa Teologiae-ja, a másik Karl Barth Keresztény Dogmatikája. Mindkettő kihagyja a végső dolgokról szóló dogmatikai fejezetet. Vajon miért? Aquinói Tamás esetében mondhatnánk, hogy nem volt ideje befejezni, Barth esetében viszont nem. Milyen keveset tudunk a végső dolgokról. Ez a párhuzam is ezt próbálja bizonyítani. Ott, ahol a tudomány, a teológia megállásra kényszerül, ott a hiedelmek, népi magyarázatok születnek. Hiszen az ember válaszokat akar a végső dolgokra, mert eredendően misztikus lény. Még akkor is, ha nem teológus. Szeretne azokról a dolgokról is értesüléseket szerezni, amelyek nem rá tartoznak, nincsenek kinyilatkoztatva, mert az ember eredendően misztikus lény. Többet akar tudni, mint amennyit Isten kijelentett neki. A népi vallásosság a tapasztalatra építve alkotta meg azokat a feleleteket, amelyeket a teológusok a hitismeretre támaszkodva fogalmaztak meg. A kérdés továbbra is megoldatlan marad, mégis mindannyian szembesülünk vele. Néha háttérbe szorul az évszázadok során, a kor gondolkodásából kifolyólag, de mégis mint valami búvópatak fel-felbukkan a történelem, eszmetörténet során. A hívő ember magatartása a bizalom, az Istenbe vetett hit kell, legyen, hogy bárhol is van a világban, bármikor a történelemben, mindig Isten gyermeke marad, és Isten kezében van.

Utazásunk végére értünk. Annak ellenére, hogy talán nem sikerült kielégítő magyarázatot adni a pokol létére, vagy nem létére a kérdés elgondolkodtat. Ez az utazásunk a teológia, dogmatörténet, népi hiedelemvilág, kultúrtörténet, irodalom tájain egy fontos kérdésre terelte figyelmünket. Ha sikerült az emberi, földi dolgokról, bár kicsit is Isen titokzatos világára, és az Ő kijelentett Igéjére terelni a figyelmet, akkor nem volt hiábavaló dolog ez a szerény tanulmány megírása.

1 Jorge Luis Borges: Az ős kastély. 89. old

(Lelkészképesítő szakvizsgadolgozat 2ooo. Felelős tanár: Dr.Tonk Sándor)

Felhasznált irodalom

1. Herbert Haag: Bibliai Lexikon. (Apostoli Szentszék könyvkiadója. Budapest 1989)

2. Keresztény Bibliai Lexikon. (Kálvin János kiadó. Budapest 1993)

3. Balázs Károly: Újszövetségi Szómutató Szótár.(Logos kiadó 1998)

4. Johan Huizinga: A középkor alkonya.(Európa kiadó 1996)

5. Jaques Le Goff: Civilizatia occidentului medieval.(Editura stiintifica. Bucuresti 197o)

6. Jaques Le Goff: Nasterea Purgatoriului.(Editura Meridiane. Bucuresti 1995)

7. Jean Delumeau: Frica in occident. (Editura Meridiane. Bucuresti 1986)

8. Jean Delumeau: Pacatul si frica.(Editura Polirom. Iasi 1998)

9. Georges Minois: Istoria infernurilor.(Editura Humanitas. Bucuresti 1998)

1o.Jorge Luis Borges: Az ős kastély.(Európa kiadó. Budapest 1999)

11.Dáné Tibor: Három emeletes túlvilág.(Ifjúsági könyvkiadó. Bukarest 1964)

12.Kurt Seligman: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban.(Gondolat kiadó. Budapest 1987)

13.Tar Lőrinc pokoljárása.(Szépirodalmi könyvkiadó 1985)

14.Dante Alighieri: Isteni színjáték.(Kriterion könyvkiadó. Bukarest 1985)

15.Eksztázis, álom, látomás. (Balassi Kiadó. Budapest. University Press Pécs 1998)

16.Molnár János: Van-e fény a halál árnyékának völgyében? (Tanulmány a Református kalendárium 2ooo. számából)

17.Az Evangélikus Egyház hitvallási iratai.(Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály. Budapest 1957)

18.David Rohl: Legendás civilizációk.(Gold Book kft. 1998)

19.Dan Horia Maziliu: O istorie a blestemului. ( Editura Polirom. Bucuresti.2oo1)

2o.Mircea Eliade: A szent és a profán. (Európa könyvkiadó. 1987)

21.Homérosz: Odüsszeia. (Szépirodalmi Könyvkiadó. 1963)

22.Nevill Drury: A miszticizmus és az ezoterikus tanok lexikona.(Ferenczy Könyvkiadó.Budapest.1994)