Mezítlábas álmok szárnyán

 

                              Oroszhegy Károly riportja (Vörös Lobogó 1981 július 5)

Már második napja farkasszemet az írógépbe csavart papírral, győzködve magam, hogy,,írd csak le bátran: eszményi munkás", minduntalan eszembe jut, mit mondott magáról.,,Szakmunkás vagyok és átlagember. Semmi több. Nem is tudom, miért pont rólam akarsz írni..." Átlagember. De jó is lenne, ha ilyen volna az átlag!Ha azt a szót hallom, szakmunkás, rögtön ő jut az szembe, meg az, hogy Marx és Engels ilyen alapállású munkást álmodhattak meg egykoron, amikor leírták a felhívást: ,,Világ proletárjai, egyesüljetek!" Nagyot nevel, amikor meghallja, hogy eszményi munkásnak tartom, sőt, vegytiszta példánynak, és siet megnyugtatni, hogy ilyen ,,eszményi munkás", mint amilyennek őt vélem, rengeteg van, például a vagongyári kollégái között is, s manapság már nem lenne szabad rácsodálkozni azokra a kétkezi dolgozókra jött az oldalvágás is, akik otthon érzik magukat a könyv világában... Meg aztán a kultúra, s azon belül az anyanyelvi művelődés, már rég nem csupán lehetőség, hanem kötelesség is, mondhatni, általános feladat, a feladatokat pedig, mint lombnak a színét s embernek a sorsát, mindannyiunknak vállalnunk kell.

   Eszembe jut egyszer kérdeztem tőle: Te, Pityu, mit gondolsz, mire kell leginkább törekednie ma, 1981-ben, egy magyar nemzetiségű dolgozó- nak? A válasz már rég megfogalmazódhatott benne: Úgy dolgozni, olyan jól és eredményesen, hogy nélkülözhetetlen tagja légy a közösségnek, s ugyanakkor szüntelenül ápolni- gondozni a nemzetiségi hagyományainkat. Van egy mondásom, ha akarod, elvem, amely szerint élek: Én nem tehetek arról, hogy magyarnak születtem, de büszkén vállalom! Persze, nem kérkedve, nem lobogtatva magyarságom. Mint ahogyan az ember a párttagságát sem tűzheti zászlórúdra, hanem csendes méltósággal viseli, odabenn...

   A legifjabb Horváth István, aki 1941-ben született, s már 25 éve dolgozik a vagongyárban, a Horváth ,,dinasztia" harmadik nemzedékéhez tartozik. Nagyapjuk üzemi sajtóterjesztőként vonult nyugalomba a vagongyárból, még ötvenes években, apjuk technikus volt húsz év múlva kapta ki az obsitot, s most a két fiú igyekszik megőrizni a név becsületét.

   - Lesz, aki majd tovább viszi a zászlót?

   - Remélem, hogy igen mondja Horváth István. Levente fiam szorgalmas és tanulónak ígérkezik, s azt hiszem, hogy az ötéves Csabával sem lesz gondunk. Ha jók az alapok, márpedig az anyanyelvi oktatás jó alapokat ad, a folytatás sem maradhat el.

   A vagongyár főgépész osztályának karbantartó lakatosa 1956-ban végezte el a szakis- kolát, s már húsz éve dolgozik a préslégüzemben, vigyázva a sűrített levegőt előállító prèslégberendezéseket és vezetékeket.

   Nemrég kapta meg 6-os kategóriát,mesterségével, sorsával elégedett.

   - Nem gondoltál soha arra, hogy továbbtanulj?

  - A munkámat szeretem, a tudást, a műveltséget az ember magánúton is megszerez- heti, papírra, diplomára pedig nem volt szükségem. Lettem volna valami aktakukac? Á, nem! Tudod, milyen jó érzés az, ha az ember tudja, hogy minden egyes lejnek, amit megkeres, megvan a maga munkafedezete? A tenyérbe simuló kalapács nyele valahogy biztonságérzetet ad nekem...

  - Félre ne érts, nem érzem többnek magam másoknál, igaz, kevesebbnek sem, csak egyszerűen szeretem a munkámat, s érzem, tudom, hogy szükség van rá, s megbecsülnek érte... És amikor hazajövök a könyveim közé...Tekintetével végigsimogatja a több mint háromezer kötetet számláló könyvtárát, amelyben igazi könyvritkaságok is jócskán vannak, s amelyre legalább olyan büszke, mint a családjára.

   - Én ezt hagyom a gyerekeimre mondja, s közben eszébe jut saját gyerekkora, amikor mezítlábas álmok szárnyán röpült vissza a régmúlt időkbe, s kölcsön kapott könyvekből próbált feleletet kapni mindazokra a kérdésekre, amelyek megfogalmazódtak benne. Itt élt akkor is, Grădiştének a nagyváradi országút és a vasúti rendezőpályaudvar közötti részén, amely mintegy száz esztendővel ezelőtt munkásnegyednek épült, s ahol sokszor még manapság is csak térdmagasságig emelkedik a képzelet, csak hát neki a könyv már korán ablakot nyitott a világra.

   Szerencsém volt, a valamikor Gizella-iskolának nevezett intézményben olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Seidner Imre, Amigó Sándor, Farkas János, Horváth László, Farkas Gusztáv, meg a „Nagy Bűvész", Kovách Géza. Sokat tanultunk tőlük...

   Mégis, miért van az, hogy a volt kollégáid-barátaid közül oly kevéssel futsz össze a színházban, a Tóth Árpád Irodalmi Kör ülésein vagy a népi egyetem magyar nyelvű előadásain? Pedig az alapokat ők is megkapták?

   - Nem tudom, mi a magyarázata. Ezt talán ti kellene hogy kikutassátok, az írással foglalkozó emberek. Legutóbb is, a Viola együttes előadásán, szégyelltem magam, olyan kevesen voltunk a teremben. Amikor arról vitatkoztunk, hogy Aradon lehetne-e magyar népszínházat létesíteni! Ki látogatná majd az előadásait?! Miből tartja majd fent magát? Azt hiszem, sokan nem érik fel ésszel, hogy az anyanyelvi művelődéssel kapcsolatban nem csupán jogaink vannak, hanem kötelességeink is. Meg aztán a tévé... elszigeteli egy- mástól az embereket, fékezi az aktív közművelődést.

   Horváth István és az élelmiszer-kereskedelemben dolgozó felesége, Margitka nélkül viszont nem kezdődhet el egyetlen előadás sem. Amikor megmondom neki, hogy ezt majd beírom a cikkbe, hevesen tiltakozik.

   - Ennek olyan íze lesz, mint amikor megírjátok, hogy X. Y. kommunista elvégezte a munkáját. Na, bumm, és akkor mi van? Mi abban a szenzáció, ha valaki elvégzi a munkáját? Elvégre ez a kötelessége, s ráadásul pénzt is kap érte! Hogy én mióta vagyok párttag? 1965 októbere óta. De tedd hozzá, kérlek, hogy kommunista vagyok, amióta csak az eszemet tudom. S ha lehet, azt is, hogy szent meggyőződésem: a kommunizmus győzni fog az egész világon! Ugyanis nincs más választása az emberiségnek! Vagy ez nagyon jelmondatszerűen hangzik? Mindegy, vállalom.