Túlélő hieroglifák

 

  A nyolcvanas évek elején jártam elemibe, a Gizella úti iskolába. Kisiskolásként a főépület úgy magasodott fölénk, akár egy kastély: a tudás, az ismeret bevehetetlen vára. Nem értettem akkoriban, hogy mi, magyarok miért egy régi tanítói lakásban tanulunk, pedig volt még egy osztálynak hely a főépületben. Visszagondolva úgy látom, marginalizáltak voltunk. A „futottak még” kategória. A főépületből nézve alattvalók.

  A gesztenyefák az égig értek, az ősznek mindig iskolakezdés-illata volt. Az udvaron rengeteg gyerek rohangált. A nagyszünetben rendszeresek voltak a kavicscsaták: románok a magyarok ellen. Egyszer be is törték a homlokomat egy kaviccsal, éppen március 8-án. De most nem erről akarok írni.

  Az iskola falát a majdnem kétméteres magasságban levő ablakpárkányig csiszolt téglával borították, amelyeket sötétbordóra festettek. Maga az iskolafal okkersárga volt – jellegzetes iskolaszín. A téglákba a diákok belekarcolták egy-egy talált szeggel vagy vasdarabbal a nevüket. A lakatosműhely felőli rész elég gazos, vadregényes terület volt. A szünetekben felfedezőset lehetett ott játszani, megelevenedtek az olvasmányélmények, újra lehetett élni, értelmezni ezeket az eseményeket. A hátsó bejárattól párkánnyal ellátott, széles lépcső indult felfelé. A párkányon állva a régiek, az apám korabeli diákok gyakran eljátszották, ahogy Petőfi Sándor elszavalja a Nemzeti dalt. Aztán az forradalmat is eljátszották. De abban mi, magyarok győztünk. Az iskolaudvaron könnyen át lehetett írni a történelmet, ott az álom vált valósággá, a szomorú valóság meg tünékeny álommá. A hátsó oldal tégláin gyermekkoromban teljes neveket találtam. Igazi nagy elődök, későbbi tanárok, építészek, mérnökök neveit. Áhítattal olvastuk, mint ahogy a régészek tették a hieroglifák felfedezésekor.

  Egyik ősszel hazalátogattam Aradra. Verőfényes délután volt, és tettem egy kitérőt hajdani iskolám felé. Immáron véndiákként róttam a Gizella utat, és szerettem volna ezeket az előbb felidézett emlékeket csendben egyedül újraélni. Amikor befordultam a kapun, megdöbbentem. Az iskola nagyjából úgy nézett ki, mint régen, a színe is hasonlított, viszont egy merész felújítási munkálat eredményeképpen a téglákat – és talán az egész falat – leszigetelték polisztirénnel, és a téglázott részt lesimították és lefestették. Nem hittem el: közelebb léptem a falhoz, megtapogattam. Ez már egy új világ, de a burkolat alatt ott vannak a téglák. Azzal a szándékkal mentem, hogy megkeressem azt a téglát, amelyikbe belevéstem anno a nevem, és lefényképezzem, majd elmeséljem a gyermekeimnek. Diákkori naplómban annak idején lejegyeztem az ablakot és a téglasort, ahol ez a véset található. Most tégla sem volt. Fejemet a falnak támasztottam elkeseredésemben.

  Az osztályom megvolt még... Az udvart ismét gyermekzsivaj töltötte be. A gesztenyefák ugyanolyan magasak voltak, az eget súrolták. Az álmok még mindig ott voltak a szívemben. Megkerültem az épületet. Ott hátul még a forradalom és szabadságharc győzött, valaki képzeletben a Nemzeti dalt szavalta. A burkolat alatt pedig mint túlélő hieroglifák, ott vannak a nevek. Még élőké, és sok áldott emlékűé is. Két osztálytársam is előrement már az örökkévalóságba. Az idő sodrása ismét magával ragadott, ahogy kiléptem az utcára. Talán egyszer majd lesz valaki, akinek szintén fontos lesz ez az épület, a régi patinájában, tégláival és a sok-sok magyar névvel...