Ki vagy, Uram?... Én vagyok Jézus...
Ez a kép már megjelent az őszi lapszámban. De én már oly sok éve látom. Mindig szerettem volna megörökíteni, lefényképezni. A szívemben hordom. Sokszor néztem ebbe a fénybe, míg Aradon jártam templomba. Ez a fény a „Jézus, a jó pásztor” vitrálablakon tör be keletről, többszörös szimbólumot hordozva – egyrészt a világ világosságát, másrészt több más szimbólumot, amelyekről most szeretnék beszélni. A templomban karácsonykor egy meghitt fényt árasztó betlehemi csillag is ki volt feszítve a kórus két oldala között középre. De ez a fény erősebb volt nála. A szószék hangvetőjén két eléggé vakító fénycső szórta a fényt, de ez a fény azoknál is erősebb volt. Mert felülről jött, és sokkal messzebbről. A prédikátorok és prédikációk változtak. A szavak elszálltak, az igehallgatók cserélődtek, de ez a fény megmaradt.
Sokszor megálltam ebben a fényben. Ünnepnapon és hétköznapon is. Talán így sütött be a nap akkor is, amikor egy iubilate vasárnapon megkereszteltek, majd amikor konfirmandusként vonultam be a templomba, később pedig vőlegényként, lelkészként, vagy a templom hétköznapi nyitvatartásakor felvigyázóként. Amikor belenézek ebbe a fénybe, eszembe jutnak a hittanórás történetek. Először Mózes jut eszembe, aki már öreg, és egy hétköznapon a nyájat legelteti. Eljut a Hóreb hegyére, és lát egy égő csipkebokrot. Nézi a bokrot, a tüzet, és azon tűnődik, hogy lehet ez, ég, de mégsem hamvad el, s ebből az elmélkedéséből Isten kiáltó szava zökkenti ki: vegyél már észre, Mózes, ne a bokrot nézd, hanem azt, hogy itt vagyok. Mózes összerezzen, és eszébe jut édesanyja, az otthonról hozott tudás az Istenről. Hallja, hogy az az Isten teremtő, szabadító, megtartó, gondviselő Isten. De ez, aki megszólal az égő csipkebokorban, kicsoda lehet? Ugyanaz? Legjobb lesz, ha megkérdezem. Ki vagy te? Vagyok, aki vagyok. Na, ezzel nem lettem okosabb – gondolja Mózes. Akkor beazonosítjuk valahogy másképpen. Beteszi a kezét a köntösébe, és poklos lesz, majd újra, és elmúlik a poklosság. Még tegyünk egy próbát! Tegyünk – egyezik bele az Úr. A bot kígyóvá válik, majd ismét bottá. Rendben van. Tudom, ki vagy. Mózes nem kapott olyan egyértelmű választ a kérdésére, mint kései utódja, Társzuszi Pál. Tanult farizeus, az írások kiváló ismerője, aki szemtanúja egy keresztény ember vértanúhalálának, kivégzésének, amellyel ő maga is egyetért. Néhány méterre ül Istvántól a kövezésnél, és hallja, amit a vértanú az égre tekintve mond. Látja Jézust. Ez juthat eszébe akkor, a damaszkuszi úton délben, amikor nagy hőség és erős napfény van. Még ezt is meghaladó fényesség állítja meg, és kényszeríti a földre. Ki vagy, Uram? – kérdezi. Te vagy, akit keresek, vagy valaki más vagy? Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. Nincs kérdése, mint Mózesnek. Csodálatos a találkozás. Mivel folytatódik? Mit kell cselekednem? Amikor belépünk ebbe a templomba, ott van a bejárat fölött: Jöjjetek énhozzám... Amikor belépsz, és a déli napfénynél erősebben rád vetül a fény, és te megállhatsz benne, akár mint Mózes, vagy akár mint Saulus, felteszed-e a kérdést: mit cselekedjek? Vagy csak beülsz a padba, meghallgatni egy beszédet, és ideges vagy, mert szemedbe süt a nap? Voltam a templomban. Letudod, kipipálod. Továbbmész-e? Követi-e a továbbmeneteledet a szemeid megnyílása is? Istentől mész haza, vagy vele? Ha megállsz ebben a fénysugárban, érezni fogod: megérkeztem, otthon vagyok, indulnom kell, tennem kell. Valaki vezet. Valaki vár. Valakié vagyok. És persze azt is érzed majd, hogy szeretnéd levenni a lábbelidet, mert szent hely, ahol állsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése