Bárcsak láthatnám szent lábadat,
Mikor porba merül minden lépésnél…
Útra keltél, Uram, hogy megkeressél,
Mint elveszettet, elesettet, bánatomból felemeljél.
Előttem álltál, de én végig tiltakoztam:
Uram, nem ismerlek! Távozz! Kiáltottam.
Szemem vak volt, hogy lássalak,
Fülem süket, hogy halljalak,
Szám néma és mocskos, hogy áldjalak,
Szívem kemény, hogy befogadjalak.
A puszta kövei közt hevertem,
Szívem e köveknél is keményebben.
S te éppen böjtöltél, Uram.
Éhes voltál és fáradt,
Leültél a kövek közé, hadd pihenjen
Hadd pihenjen szent lábad rajtam…
A kövek között ravasz kígyó siklott,
De a te szent tekinteted, Uram
Engem keresett a kövek között.
Előttem álltál, de én végig tiltakoztam,
Uram, én nem ismerlek! Távozz! Kiáltottam.
Lágyan szóltál, mint akinek hatalma van,
Fiam, a te szíved keményebb a kőnél,
De lásd, én a sziklából is vizet fakasztok
S a kövekből kenyeret sokasítok…
A te szíved kősziklájából építek templomot,
És mindörökké benned lakozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése