Gyermekkorában még látott engem – emlékezett Erin. Esténként az ágyban sokat beszélgettünk az imádság után. Aztán jött az élet. Előbb a kisbetűs, majd a nagybetűs. Én végig mellette voltam, ahogy most is.
Egy szupermarket világító cégérén ült, lábait lóbálva, s közben nézte, ahogy védence idegesen kiszáll az autóból, körbepillant, vajon talál-e még szabad bevásárlókocsit, majd eltűnik a vásárlók forgatagában. Legalábbis Anna így gondolta, hogy el lehet tűnni, vegyülni, feloldódni az emberek között, arctalan masszává olvadni így ünnepek alatt. A hangosbeszélőben egy áruházi alkalmazott sorolta az akciós termékeket, melyeket ne szalasszanak el megvenni, megragadni, ha igazából azt szeretnék, hogy boldog karácsonyuk legyen. Erin felnevetett. Rendkívül mulatságosnak tartotta ezt a fajta életszemléletet, ami másból sem állt, mint hogy ragadd meg, vidd haza, vedd meg, éld át, élvezd. A sor folytatódott, de ez már szomorú volt. Aztán dobd ki a kukába. (Úgyis minden és mindenki pótolható.) Még ha nem is tárgyról, hanem emberi életekről, sorsokról, személyekről, kapcsolatokról, barátságról van szó.
Ahogy berepült a szupermarketbe, senki nem vette észre. Az angyalokat nem lehet látni szabad szemmel egy idő után. Egészen pontosan attól kezdődően, amikor az ember a világ útját választja. Becsukja a szemét a láthatatlan világra. Akarva-akaratlanul. Az örök életet is csak el kell fogadni. „Csak le kellene venni a polcról”, és hazavinni, kibontani, és mint egy mennyei ajándéknak, örülni. De az emberek fizetni akarnak. Kislányom, egy úriember mindig fizet! – mondta Anna édesapja a cukrászdában, miután vasárnap délelőtt megették a diótortát. Erin, mivel nem volt ember, nem fáradt el. Nem fáradt bele keresni, hívni Annát az után, hogy már nem látta, nem foglalkozott és nem beszélt vele. Tudomásul vette, hogy úgymond „nagylány” lett és „kinőtte” az ilyen vallásos dolgokat, és „kinőtte” őt is, a kis Jézuskát, Istent, a megváltást, de azért bízott abban, hogy valami maradt még. Ha más nem, a test feltámadása, ami azért nem kis dolog. De lássunk munkához! – gondolta, és behuppant a bevásárló kocsiba. Anna a bevásárlólistáját fogta fél kézzel, és a sorok között bóklászva még mindig azt hitte, ő irányítja a kocsit. Meg az életét. A listájába merülve ismételte, élesztő, tej, laktózmentes tejszín… Felnézett. A játékrészlegen volt. Egy kisfiút látott, aki egy babát simogatott szomorúan. Mellette idős hölgy, valószínűleg a nagymamája lehetett. Egy idős férfi csoszogott el mellette. Félrehúzta a kocsit. A csoszogás ismerős volt. Elmosolyodott. Hétévesen a bátyja vetített neki diafilmeket, többek között a Mézes Vilibáldot, a Vukot és a Csoszogi, az öreg susztert. Még moziplakátot itt készített neki, játékból mozijegyeket rajzoltak, és mint a valóságban, belépőjeggyel ment be bátyja szobájába, aki elvette a jegyet, eltépte, majd hellyel kínálta, és levetítette a filmeket. A Csoszogi most erősebben villant be emlékezetébe. Talán arról szólt, hogy az öreg suszter a szegény gyereknek visszajáróként több pénzt adott, mint amennyit kapott, és így segítette a szegény özvegyasszonyt, megmentve így a szégyentől is. De mit is keresek a játékoknál?
Biztos vagy benne, nagyi, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát? – kérdezte a kisfiú. Az idős hölgy lehajolt, sajnos nem elég, amennyi neked van, vissza kell tenned a polcra. Várj itt meg, mindjárt jövök. A kisfiú bólintott. Anna odatolta kocsit a kisfiúhoz. Segíthetek? Ezt a babát szeretnéd megvenni? A fiú bólintott. Kinek szeretnéd megvenni? A húgomnak ez volt a kedvenc babája, szerette volna, ha a télapó elhozza neki karácsonyra. A télapó biztos elhozza neki! – erősítette meg hitében Anna a gyereket. Nem. A télapó nem viheti oda a húgomnak, ahol van, oda kell adnom anyukámnak, hogy vigye el neki. A fiúcska szomorúan nézett lefelé. A húgom Istenhez ment. Apu azt mondta, anyu is el fog menni. El szerettem volna küldeni vele a kedvenc babáját. Elővett egy fényképet, amin mindketten mosolyognak. Szeretném, ha anyu elvinné neki ezt a fényképet is, hogy soha ne felejtsen el engem. Szeretem az anyukámat. Bárcsak ne kellene elmennie! De apukám azt mondta, el kell menjen, hogy a húgommal legyen. Aztán megint szomorúan tekintett előre. Mennyi pénzed van? A fiúcska benyúlt a zsebébe, és kivett néhány papírpénzt és pár aprót. Gyere, számoljuk meg együtt, hátha mégis elég. Közben Anna kivett egy nagyobb papírpénzt a tárcájából, hogy a gyerek ne vegye észre, és elkérte a fiú pénzeit. Együtt megszámolva elég volt, sőt még egy kevés maradt is. Mennyit nem szégyellnek elkérni egy játékért! – gondolta magában. Vajon játszanak is a gyerekek ezekkel a drága játékokkal? – tűnődött, de a nagymama már megjelent a sor végén. A kisfiú tekintete felderült. Köszönöm, Istenem, hogy adtál elég pénzt! Tegnap este imádkoztam Istenhez, hogy segítsen, hogy legyen elég pénzem, és még szeretnék egy szál rózsát venni a maradékból. Fehéret. De ezt már nem mertem kérni Istentől. Az volt anyukám kedvenc virága. De mégis adott nekem. De mégis… – visszhangzott Anna lelkében ez a szó. Tovább tolta a kocsiját a tejtermékek részlege felé. A laktózmentes tejszínt vette ki a hűtőből, amikor bevillant. Két nappal ezelőtt olvastam egy újságcikket, amiben egy részeg sofőr nekiment egy másik autónak. Az autóban egy anya ült a kislányával. A kislány a helyszínen meghalt, az anya állapota válságos. A szíve összeszorult. Ó, Istenem!
Arien egy kórházi ágy végében ült. A férfi ittasan vezetett, balesetet okozva súlyos sérüléseket szenvedett. Erin megkérdezte tőle. Ő marad? Arien bólintott. Igen. Sokat kell még tanulnia. A Főnök akkor szólít el minden embert, amikor az a legközelebb van hozzá az életben. Tudom – mosolygott Erin. Mondd, téged lát még a védenced? Nem vagyok benne biztos. De dolgozom rajta, hogy újra lásson. Két nappal később újabb újságcikk jelent meg. Az édesanya meghalt. A temetés dátuma is közölve volt. Anna egy csokor fehér rózsát vitt a ravatalozóba. Az anyuka kezében ott volt a baba és a fénykép.
Erin a hátsó ülésen volt, amikor a nő visszaült az autójába. Belenézett a visszapillantó tükörbe, mielőtt kifarolt volna a parkolóból. Egy részeg sofőr mindent elvett ettől a családtól. Egy pillanat alatt. Nehéz elképzelnem azt a szeretetet, amit ez a kisfiú érzett a családjáért, a húgáért, az anyukájáért – gondolta Anna. Erin elmosolyodott. Ez a szeretet ott van benned is, Anna – suttogta. Anna ismét belenézett a visszapillantó tükörbe. Elmosolyodott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése