Tárnák (harmadik rész)

 

Advent

      Háromszor csengetett. Nem néztem ki az ablakon, hanem kimentem, és kinyitottam a kaput. A bányász volt. Köszönés nélkül a lényegre tért.

– Jöttem egy sírhelyet megváltani.

Bólintottam. Leült az irodában, szemközt velem. Arrébb toltam az adventi koszorút, hogy letehessem a regisztert, amin ez állt: „Megváltási napló”. Olyan magasztos pillanat ez számomra. Kicsit a mennyben képzelem magam, amikor kinyitom, magamban csak az „Élet könyvének” szoktam ezt a regisztert nevezni, holott csak halottak nevei vannak benne többnyire.

–Kit keresünk? – kérdeztem.

– Scaraoțchi Pavelt.

Árpád-kori név – gondoltam első körben.

– Van papírja, hogy mikor volt váltva utoljára?

Megrázta a fejét. Jó vele beszélgetni – gondoltam mérgesen. Sem dokumentáció, sem egyéb kiindulópont, hogy mikor volt váltva egy ilyen számomra kiejthetetlen név.

– Lengyel?

Megrázta a fejét. Megnéztem, 2004-ben nincs, még visszalapoztam pár oldalt, aztán előre. Semmi.

– Tudja mit, majd átlapozom az egészet, de most ez hosszadalmas lenne.

Bólintott. Összecsuktam a megváltási naplót, és visszatettem a szekrénybe, az adventi koszorút pedig visszatoltam előbbi pozíciójába.

– Elmosolyodtam. Már csak egy vasárnap, és karácsony. Maga is várja?

Megrázta a fejét. Ez igen, gondoltam. Jobb lett volna, ha a siketnéma jelezést is megtanulom. Duzzogtam. Felnézett. Mintha a bőrébe ivódott volna a bánya sötétje. Pedig ragyognia kellett volna az aranyportól.

– Maga tényleg elhiszi, hogy ez a világ egy kétezer évvel ezelőtt élt názáreti ács műve?

Kitikkadt a szám. Micsoda pofátlanság! Hogy merészel ez így beszélni az irodámban?!

– Igen. Elhiszem.

Felnevetett. Az adventi koszorú felé intett a fejével.

– És még vissza is várják. Nem kellene felnőni? Elhagyni ezeket a gyermeteg dolgokat? A vallásnak is modernizálódnia kellene. Nem?

– Nem – feleltem határozottan. – Maga ugye azt hiszi, hogy minden vallás jó, csak a kárvallás rossz?

Ismét elmosolyodott.

– A papok is kell éljenek valamiből, nem?

Mindjárt hazaküldöm – háborogtam magamban.

– Akkor minek akar sírhelyet váltani?

– Ez a szokás. Így tanították.

– Magáé lesz a sírhely?

– Nem.

Azon gondolkodtam, hogy még a nevét sem tudom a bányásznak.

– Sok mindent tanítottunk – feleltem. – Azokra nem emlékszik?

– A betlehemi Jézuskára? A jászolra gondol? Vagy a napkeleti bölcsekre?

– Nem – vágtam az arcába a szót, mint egy vasdarabot.

– Arra gondolok, hogy az ő beszédei nem múlnak el soha. A világ viszont igen. Egy jóta sem változik meg benne.

Elmosolyodott.

– Emlékszem, az öreg pap a sekrestyében tanított hittanra. Amikor erről beszélt, azt mondta: A jóta, az magyarul a pont az I betűn.

– Szép gondolat – mondtam.

– Mint Jósuha, vagyis Józsué. A szabadító hadvezér, a honfoglaló. Jézus neve Jehosuha. A szabadító. Csak egy pont a két név között a különbség. De valójában sokkal több. A Josuha az Józsué, olyan mi fajtánk, ember, emberfia (kicsi „e”-vel, hangsúlyozta a tiszteletes akkor), Ádám leszármazottja, bűnben született. A Jehosuha pedig ember, emberfia (nagy „E”-vel), de onnan felülről született, az Atyától.

Hallgatott, várta, mit szólok.

– Őt várjuk vissza. Ezt nem mondta az öreg pap? – kérdeztem, és a tőle örökölt héber bibliára néztem a polcon, ami igen kopott volt. Nem úgy, mint két sorral fennebb az enyém.

– Lehet. Nem emlékszem.

– Arra sem, ha már a sekrestyében tanulta a hittant, hogy ott mi van az ajtóra írva belülről?

– De, emlékszem. Van egy bádogfeszület, és három nyelven– magyarul, románul és németül – ez az ige: Én vagyok az ajtó.

– Nagyszerű! – válaszoltam. – Ha már az előbb említette a názáreti ácsot: egyszer megkérdezte tőlem egy gyerek, hogy Jézus ács volt? Mondom, igen. Készített székeket és asztalokat is? – kérdezte a kisdiák. Erre én azt feleltem, persze. Szerette az asztalközösségeket, szeretett leülni az emberekkel, még ha vámszedők voltak is. De mégsem ezek voltak a legnagyobb cselekedetei, hanem az, hogy készített egy ajtót a mennybe, amelyen mind bemehessünk. Ő maga az ajtó. Ezért várjuk, hogy bemehessünk az ő országába.

Szó nélkül távozott. Nem kívánt áldott adventet, kellemes karácsonyi ünnepeket, boldog újévet, még falinaptárt sem akart venni. Nem kísértem ki. Vackor meg sem ugatta. Egy darabig még ültem ott lesújtva, megsemmisítve, lelkiekben kirabolva, megszégyenítve.

Szofia jött be.

– Kivel beszéltél? Volt itt valaki?

– Igen.

– Elment?

– El.

– Nem hallottam, hogy csukódott volna az ajtó, és Vackor sem ugatott.

– Van ilyen – feleltem kurtán.

– Biztos volt itt valaki?

– Igen.

– Mit akart? Sírhelyet váltani? Kit?

– Nem ismered. Én sem. A bányász volt, valakinek az ismerőse, rokona, munkatársa, nem tudom – feleltem ingerülten.

– Jó, de hogy hívják, akit keresett?

– Furcsa név volt, eddig még nem találkoztam vele: Scaraoțchi. Lengyelnek gondoltam.

– Nem az – válaszolta Szofia, s kicsit elsápadt. – A szlávban ez úgy van, hogy Iskariotskij az Iskárióti Júdást jelent. Egy démonikus figura ez, az ördög egyik népies szinonimája.

Megráztam a fejem. Valami tévedés lehet.

– Biztos itt volt ez a bányász? Én nem láttam senkit.

– Jézust sem látjuk, mégis itt van.

– Ő is itt volt?

– Remélem – vontam meg a vállam. – Azért, mert lelkészi hivatal vagyunk, még itt lehet Jézus – szoktam ezt viccesen mondani.

– És megtaláltad a nevet?

– Még nem.

– Szerintem nem is fogod. Csak bosszantani akart. És miről beszéltél?

– Beszélgettünk! – helyesbítettem.

– Jó, akkor miről beszélgettetek?

– Jézusról, adventről, ilyenekről.

– Azért ment el?

– Nem. Azért ment el, mert nem hisz benne, és el akarta mondani, hogy a világ megváltozott, és nincs már szükség ilyesmire, mint ez az adventi koszorú.

Aztán elmúlt ez az advent is. A koszorút becsomagoltam egy zacskóba, és feltettem a szekrénybe, a helyére. Amikor leszálltam a székről, és megigazítottam az abroszt, ott, ahol a koszorú állt, mintha finom aranypor lett volna. Pár porszem csupán.