Kitti és a halál ereklyéi ( III . A halál ereklyéi )

 

     Aznap, ahogy belépett, Kitti dúdolgatott valamit.

A sálját letekerte, a csizmáját levette, és közben halkan, szinte csak magának énekelte:

– „Örökkön örökké, én is azt hiszem, hogy minden örökkön örökké jó lesz velem...”

– Ez honnan van? – kérdeztem mosolyogva.

– A Micimackóból – felelte. – Malacka énekli, amikor fél egy kicsit, de mégis próbál bátor lenni.

Aztán elkomolyodott.

– Tudod, pap bácsi, én sokat gondolok mostanában erre, hogy mi az, hogy örökkön örökké.

Nem csak a mesében… hanem úgy igaziból. Hogy milyen lehet az, ha valami soha nem múlik el.

Leültem mellé az asztalhoz.

– Érdekes, hogy pont ezt hozod – mondtam. – Mert tudod, van egy régi kérdés:

mi a különbség halhatatlanság és örök élet között?

– Azt mondtad, a halhatatlanság olyan, mintha soha nem halnánk meg – ismételte elgondolkodva.

– Igen – bólintottam. – De az még nem jó hír.

Ha az ember örökké élne ugyanebben a világban, ugyanebben a testben – a hibáival, a fájdalmaival, a félelmeivel – az nem mennyország lenne, hanem végtelen fáradtság. A halhatatlanság csak időt ad. Az örök élet viszont új életet – Istennel. Nem mi tartjuk meg magunkat, hanem Ő tart meg bennünket. A halhatatlanság a mi vágyunk, az örök élet az Ő ajándéka.

Kitti akkor halkan mondta:

– Akkor nem attól kell félnem, hogy meghalok…

hanem attól, hogy nélküle élek örökké.

A haja még mindig nyirkos volt a hóeséstől, ahogy a polchoz lépett, és levett egy régi DVD-t.

– Ez... A Halál ereklyéi? – kérdezte.

– Az – bólintottam. – Az ifisek hozták egyszer. Meg akartuk nézni, de végül elmaradt.

Leült, és maga elé tette a tokot.

– Sose láttam, de tudom, miről szól – mondta. – A három testvér meg a halál. Az egyik pálcát kért, a másik követ, a harmadik pedig köpenyt, hogy elbújjon. És ő volt az egyetlen, aki nem akarta legyőzni a halált… csak békében elment vele. Az irodalomtanár azt mondta: allegória.

Egy darabig csend volt. A kályhában pattogott a tűz, kint a hó lassan sűrűsödött.

Aztán megszólalt:

– Szerinted lehet úgy meghalni, hogy nem félünk?

– A Biblia is beszél három „ereklyéről” – feleltem. – Nem varázstárgyakról, hanem ajándékokról.

A kereszt, az üres sír és a Lélek. A kereszt: ahol Jézus meghalt. Az üres sír: ahol feltámadt.

A Lélek: aki bennünk él. Ő nem rejt el a halál elől – hanem átvezet rajta.

Kitti elnémult. A tűz pattogása megtöltötte a csendet.

– Mert a halál... mégis eljön, igaz? – kérdezte.

– Igen. De már nem győzhet. Mert Jézus feltámadt.

A világ még nem újult meg, de az utolsó ellenség, a halál, már vesztésre áll.

Kitti sokáig hallgatott, majd halkan mondta:

– De addig még sokan sírnak…

– Igen – feleltem. – És Jézus is sírt.

De nem remény nélkül. Mert mi tudjuk, hogy a fájdalmon túl van egy másik világ.

És addig is – mi vagyunk a világ világossága.

A kislány bólintott.

– Akkor én is... élet leszek ma este.

A szobában ekkor fény gyúlt – nem a lámpától, hanem belülről. És ott, a parókia csendjében, a halál elveszítette hatalmát. Mert akiben Krisztus él, abban már az örök élet lélegzik.

Kitti az ablakhoz lépett. Odakint elült a hó, csak néhány pelyhet kavart a szél.

– Pap bácsi – szólalt meg halkan –, azt mondtad, a halál már nem győzhet.

De akkor… mégis miért félünk tőle?

Elmosolyodtam.

– Mert csíp – mondtam. – Mint egy méh.

A méh fullánkja fáj, de csak egyszer. És amikor belénk szúr, elveszíti a fullánkját – és ezzel magát is megöli. Így van a halállal is. Amikor Jézus meghalt és feltámadt, a halál belészúrta a fullánkját… de otthagyta.

Azóta már nincs, mivel megölje azokat, akik Őhozzá tartoznak.

Kitti elgondolkodott.

– De a zümmögés akkor is ijesztő – mondta lassan.

Ha látok egy balesetet, vagy háborút a hírekben… vagy ha gyerekek éheznek, és senki sem segít. Az a zümmögés akkor is nagyon hangos.

– Igazad van – bólintottam. – Mert a halál még mindig közel repül. Zúg, kavar, és félelmet kelt. De már nem ő mondja ki az utolsó szót. A hangja még hallatszik, de a hatalma már megtört. Mert amikor Krisztus feltámadt, a halál elveszítette a fullánkját – és azóta csak zaj maradt utána.

Egy ideig némán álltunk. A kályha halkuló ropogása keveredett a kinti hófény csöndjével.

– Akkor – mondta halkan Kitti –, talán nem is a zümmögéstől kell félni…

hanem attól, ha senki sem válaszol rá.

– Igen – feleltem. – Ezért vagyunk mi a világ világossága.

Hogy válaszoljunk. Hogy ne a zümmögést hallják, hanem a reményt.

A kályha lassan elcsendesedett, és a parókia ablakán át bevilágított a hófény.

Ott álltunk némán, és a csend olyan volt, mint egy kimondott ígéret:

hogy a halál fullánkja már kihullott,

de a szeretet hangja – örökre megmarad.