A tűzébresztő

       Prológus

  Amikor hittanos voltam Aradon, az imateremben, a vaskályha mellett volt egy térkép. A Szentföldet ábrázolta. A települések neve mellé odarajzolták Jézus egy-egy csodatételét. Amíg megjött a pap bácsi, sokat böngésztük ezt a térképet. Tolongva mutogattuk egymásnak, ezt is tanultuk, meg ezt is. A nagyobb lányok leszóltak bennünket, kisebbeket: ti ezt még nem tanultátok. De jó lett volna akkor élni! Szerettem volna beleugrani ebbe a mesélő térképbe... Tanulni, megismerni, felmondani egy bibliai történetet – csak ennyi? A gadarai megszállott figurájára még ma is emlékszem. A nagyobbak csúfolták a kisebbeket: Nézd, ez olyan, mint te! Harsány nevetés követte a megjegyzést. De nyílt az ajtó, és belépett a tiszteletes bácsi... Ma már én nyitom az ajtót. Magamra kapom Lukács köpenyét, és belépek a térképbe. Na, mire vártok, gyertek utánam!

   Gadara, Krisztus után 60 körül. Lukács megállt Gadara határában. Régi emlékek jutottak eszébe. Járt már erre a többiekkel. A tanítványok hozták el először. Most újra megelevenedett az emlék. A barlang, a láncok, a démonok, a disznónyáj, a katasztrófa, ahogy a mélybe zuhantak, és persze a szabadulás. Amint felocsúdott az emlékeiből, megszaporázta lépteit, hogy még napvilágnál beérjen a városba, és felkeresse azt, akit úgy emlegetnek: a tűzébresztő.

   Kezébe vette a tollat, és belemártotta a festékbe. Mindent le akart jegyezni. Csillogó, várakozással teli tekintettel nézett a tűzébresztő szemébe. A történet fonalát messziről, a gyermekkortól akarta felvenni. Az embereknek nemcsak az egészségi állapota, a lelke, hanem a múltja is érdekelte. A jövőjük miatt némi aggodalom töltötte el. Szerette volna, hogy minél többen eljussanak a bizonyosságra, hogy a Messiás eljött, itt élt, és majd hamarosan, ahogyan megígérte, vissza fog jönni.

  A tűzébresztő mindkettőjüknek töltött a borból. A vacsora után kissé elbágyadtak, a szavak nehezebben bukkantak fel az emlékek tengeréből. Jómódú családba születtem. Apám azt akarta, orvos legyek – kezdte történetét a tűzébresztő. Messzire utaztam, Egyiptomba. Ahogyan Mózes tette, ahogyan Jákób tette, ahogyan József, az ács tette Máriával és a gyermekkel. Káprázatos dolgokat láttam ott, és amit tanultam, felülmúlta minden képzeletemet. Az élet házának hívták azt a helyet, ahol az orvosokat képezték. Az egyiptomi orvosoktól tanultam a koponyalékelés tudományát, én magam is mesterévé váltam ennek a tudásnak, és sok embert meggyógyítottam. Még a fáraó udvarában is dolgoztam, előkelő betegeim voltak. De pályámat a holtak házában kezdtem, felkészítettem őket az örökkévalóságra. Aztán pedig a nekropoliszokba, a holtak városába kerültek. Sokat jártam ezekben a városokban, akkoriban persze sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd láncokkal megkötözve magam is sírok között bolyongok, és mindennél jobban kívánom majd a halált. Élő leszek, aki nem tud majd meghalni. Az ottaniak tökélyre emelték a test tartósítását. Testem bűzlött a hullaszagtól, az emberek messzire elkerültek. Bármennyit is mosakodtam, nem tudtam megszabadulni ettől a szagtól. Évek múlva kerültem ki onnan, és lettem igazi orvos, mint ahogyan az imént kissé előreszaladtam a történetemben. Hogyan lettél megszállott? – kérdezte Lukács, s kérdése késszúrásként érte a tűzébresztőt. Összeszedte emlékeit. Sok mindent el akart mondani, de parttalan emlékezéseit Lukács kérdése szűk mederbe terelte. Nem hittem a Messiásban. Az értelem embere voltam, és az is akartam maradni. Atyáim vallásos képzelgése számomra üres szertartások sorozata volt, mindennemű tartalom nélkül. Nem hittem a démonokban sem, és azt sem hittem, hogy a gonosz lelkek meg tudják szállni az embert. Az egyiptomi orvosoktól megtanultam, hogy a fejben, az agyban van valami, talán vérrög, ami ezt a képzetet előidézi. Ha ügyesen felnyitottam a koponyát, és megtisztítottam az agyat a véraláfutástól, rögöktől, ezüstlemezzel pótoltam a csontot, sokan meggyógyultak, és újra normális életet kezdtek élni. Megszabadítottam őket a démonaiktól. Az is lehet, hogy az egyiptomi szerelempapnőktől kaptam el valami betegséget, ami megbetegítette az agyamat, és démonokat láttam mindenhol. A kikötői örömtanyákat messziről elkerültem. Előkelő asszonyok osztották meg velem ágyukat. De ezzel együtt a betegség máshonnan érkezhetett – akkor így véltem. Magamat azonban nem tudtam meggyógyítani. Hazajöttem hát ide Gadarába, a szülővárosomba.

 Hogyan kezdődött a megszállottság? Milyen tünetei voltak? – kérdezte Lukács. A kifejezés, hogy belém költözött a gonosz, találó. Bár én magam nem hittem benne. Tudom, ez furcsán hangzik. De valahogy hangot kell adni annak, hogy a gonosz az emberen kívülről jön és vesz uralmat rajta. Mint mondottam, nem hittem és nem vártam a Messiást. Talán ez egy nyitott ajtó volt, amelyen keresztül a gonosz megtámadta a lelkemet. Apró, jelentéktelennek tűnő dolgokkal kezdődött. Mintha a gonosz lépésről lépésre hódította volna meg a lelkemet. Az udvaron játszó gyermekeknek egyszer meséltem, elmondtam, hogyan hódította meg fekete ország királya a fehér országot. Először csak egy kis fekete festéket használt. Egyetlenegy cseppet. Aztán kettőt, majd hármat, a fehér ország lakosai észre sem vették. Lassan hozzászoktak a feketéhez, de amikorra már kirívóvá és szembetűnővé vált, már késő volt. Semmit sem tudtak tenni ellene, legkevésbé védekezni. Így volt ez nálam is. Eleinte csak a fejem fájt, az sem mindig. Majd elmúlik. Főzeteket készítettem. Aztán néha rosszakat álmodtam. Azt gondoltam, biztos sokat ettem vacsorára. Majd a rémálmok sűrűbbé váltak, de napközben semmi tünet nem jelentkezett, amitől gyanút foghattam volna. Kis időre rá pedig türelmetlen lettem a betegeimmel. Mindenkiben a rosszat láttam, kötekedővé váltam, és káromkodtam, meglehetősen sokat, ami nem volt szokásom. Aztán hirtelen pánik fogott el. Minden ok nélkül heves szívdobogásom és légszomjam lett. De megtanultam legyőzni. Hiszen orvos vagyok, ismertem pár légzéstechnikát és módszert ezekre is. Majd hangokat kezdtem hallani, és ezek után szinte pár nap elteltével láttam is a gonosz lelkeket, ahogy körülöttem keringenek, majd szinte örvénylenek. Ekkor már nem voltam képes ellátni a feladataimat, orvosi mesterségemmel is felhagytam, és kiköltöztem a városból. Eleinte egy tanyára. Ott éltem pár hónapot, amikor a megszállottság hatására őrjöngeni kezdtem. Ismeretlen nyelveken beszéltem és ordítoztam, megtámadtam az embereket és a gyerekeket, később az állatokat is. Puszta kézzel széttéptem egy kecskét vagy egy juhot, az oroszlán is elfutott tőlem, ha meglátott a pusztában. Gyakran tűzbe, majd vízbe vetett a démonsereg, ami belém költözött. Apám akkor embereket fogadott, akik erős vaslánccal kötöztek meg, bilincsbe vertek, hogy ne tudjak másban, sem pedig magamban kárt tenni, és így egy barlangban, a várostól távol éltem. A sírok között bolyongtam. Éltem, de élet, az nem volt bennem. Csak vér. Apám napjában egyszer eljött, és élelmet hozott nekem, megetetett, innom adott, gondomat viselte. Egy nap aztán letörtem a bilincseket, és a láncot is eltéptem. Ekkor új, erősebb láncot és vastagabb bilincset csináltatott. Vannak láncok, vannak bilincsek, amiket mi nem tudunk letörni, szétszakítani. Mindenki rettegett tőlem. Én magam is. Nem volt kiút, semmi megoldást nem láttam. Magyarázatot sem tudtam adni rá. Csak egy kérdés pislákolt bennem halványan: miért? Évek teltek el így. Olyan volt, mintha kettéhasított ember lettem volna. A halottak városában én voltam az egyetlen élő.

 Aztán egy nap hajó érkezett. A Mester volt. Nem tudtam, ki Ő. A démonok viszont felismerték. Elmosolyodott. Én, aki nem vártam a Messiást, és nem hittem démonokban, nem ismertem fel őt. De a démonok, akik bennem laktak, igen. Leborultak előtte. Félelem szállta meg őket. Megszólaltak, de már nem hozzám beszéltek, hanem Őhozzá. Ő beszélte a nyelvüket. Légiónak nevezték magukat. Talán mert olyan sokan voltak. Aztán egy érintésére kimentek belőlem. Egy disznónyájba űzte őket. Tisztátalan állatnak tartja a népünk, ezt te is nagyon jól tudod, Lukács. Mégis, az a pogány, akié volt, jajveszékelt a kár miatt, ugyanis a disznók a tengerbe vetették magukat. Vagyis a gonosz démonok tették ezt a disznónyájjal. Hiába, a gonosz csak gonoszt tud tenni. A Mester iránti hála töltötte be a démonok helyét. Ahogy ott állt a sírok közt az egyetlen élő közöttünk, lelki halottak között, sosem felejtem el. (Emlékszem, János hogyan mesélte el a Mester feltámadását. A katonák, akik a sírt őrizték, szinte holttá váltak a félelemtől, és a halott élővé vált.) Vele akartam maradni – szólalt meg újra a tűzébresztő. Én is tanítvány szerettem volna lenni. Ő viszont nem engedte. Azt akarta, hogy tűzébresztő legyen belőlem. Menjek városról városra, faluról falura, és beszéljek róla. Meséljem el a történetemet, csodálatos szabadulásomat és tisztulásomat. Ezáltal mások szívében is, ahol kialudt a hit lángja, felébreszthetem a tüzet. Újra orvos lettem. De már nemcsak a testet és annak betegségeit kezeltem, hanem a lelkeket is. És hallgattak rád az emberek? Az embereknek, Lukács, csak egy jó orvos kell, de nem az „áldott orvos”. Egészségesen szeretnék leélni az életüket, és amikor halálukat közeledni érzik, azt kérik tőlünk, csillapítsuk félelmüket és tegyük elmúlásukat fájdalommentessé. A lelkük sorsa azonban nem érdekli őket. Azt gondolják, aki meghal, az Ábrahám kebelére kerül, és onnan az örökkévalóságba. Nem számolnak sem a gyehennával, sem a pokollal. Mit éreztél, amikor megláttad Őt? Amikor megszólított, mintha kivilágosodott volna minden. A démonok azonnal megszűntek dolgozni bennem. Már nem uralkodtak a lelkemen. A nefesemen. Már nem a démonok bábja voltam, hanem talpra állított ember, aki Isten tulajdona. Akinek az a feladata, hogy képviselje az Örökkévalót a teremtett világban. Nem is a szava hatolt el hozzám, hanem a ragyogása. Valóban ő a Világ Világossága. A barlangban megszoktam a sötétséget. Amikor kimentem a napfényre, bántotta a szememet. Valami ehhez foghatót éreztem akkor, amikor hozzám jött. A lelkemet bántotta az ő tisztasága, bűnnélkülisége. Megszabadított, feloldozott. Olyan békesség telepedett a démonok helyébe, amit addig soha nem tapasztaltam.

 És mi lett a kérdéseddel, a miérttel? – kérdezte Lukács. A miérttel? – révedt a távolba a tűzébresztő. Azonnal választ kaptam arra is. Szavak nélkül is megértettem, hogy betegségem, megszállottságom és gyógyíthatatlan voltom is ezt a célt szolgálta. Hogy találkozzam vele, és hogy ő szabaddá tegyen. Nekem pedig új életet, új feladatot adott: beszélni róla, mint „szabadítóról”. Többé már nem a haláltól félek, hanem azoktól, akik ezt a lelket meg tudják rontani, sebezni, elcsúfítani, kioltani. Korábbi életem egyféle létezés volt. Magamnak éltem, magamért. Semmi felsőbb cél nem vezérelt. Azért akartam orvos lenni, hogy gazdag legyek, elismert, megbecsült polgár. Hogy segítsek másokon, az csak másodlagos volt. Éltem ugyan, de az életemnek nem volt Ura. Valaki akartam lenni, nem pedig Valakié. Érted ezt, Lukács? Értem – bólintott amaz. Hogyne érteném. És nem fakult ez a fény, amit akkor láttál? Az ő fénye sohasem fakul meg. Ha megfakul, akkor nem az övé, hanem valami más. De az ő világossága, az ragyog. Tündököl. Nem csillog, nem pislákol, nem csalfa játéka a fénynek a víz tükrén, vagy valamiféle délibábhoz hasonló képzelődés, hanem olyan fény, ami minden rejtett zugot bevilágít a lelkedben, mindent világosságra hoz és mindent elfedez. Mondott is neked valamit? Igen, mondott. Azt mondta: kelj föl! Ott ültem a megkötözöttségben, kilátástalanságban, reménytelenségben, fájdalomban, bánatban és kudarcba fulladt életemmel. Én, aki soha nem kerestem őt. Nem is vártam. Még apámékat hallottam beszélni róla, hol késik a Messiás, mikor jön el az ő ideje, vitatkoztak azon, hogy bizonyára azért késik, mert mi, a választott nép, csak ajkunkkal tiszteljük őt, a szívünk távol van tőle, és nem is igazi a váradalom benne. Amíg az Örökkévaló meg nem szólal az életedben, addig a sötétségben vagy, Lukács, azt mondom. Lukács egyetértően bólogatott. Igazad van, tűzébresztő. Könnyű volt felkelned? Döntenem kellett. Azt, hogy felállok, otthagyom a démonaimat, a kudarcaimat, elengedem a reménytelenséget, és belekapaszkodom az Ő szavába. Ezt a döntést csak én hozhattam meg, senki más helyettem, még Ő sem. Ő itt volt, megszólított, de nekem is cselekednem kellett. Olyan volt ez, mint a világ teremtése. Akkor is a fényt teremtette először az Örökkévaló. A bennem levő sötétség pedig, ami alaktalanul lebegett és minden apró résébe a lelkembe belefolyt, eltűnt. A tőle kapott világosságot viszem most házról házra. Később, vándorutam során találkoztam egy ördögűzővel. Tisztátalan lelket űzött ki egy fiatal lányból. Végignéztem. Tudod mi volt a különbség a kettő között? Az, hogy az ördögűző ugyan kizavarta a démonokat, de a helyükbe nem tudott életet tenni. Életet csak az ÉLET ura tud adni. Lukács elmosolyodott. Felnézett a papiroszról. Nézd, tűzébresztő, készítettem rólad egy rajzot, ahogy éppen találkozol a Szabadítóval. Fogadd el tőlem ajándékul a szavaidért. Másnap Lukács tovább ment Gadarából. Nagy tervei voltak. Ez alkalommal sem írt egyetlen sort sem. Talán majd egyszer... Talán még nem jött el az ideje. Lement a kikötőbe. A parton egy halász halat sütött parázson. Gyere, Lukács, tarts velem! – szólította meg.