Tárnák (első rész)

 

A sértett öregúr

    Engem nem érdekel a templom – kezdte. Már nem. Nagyon megharagudtam a papra. Miért? Megbotránkoztam egyik prédikációján. Éspedig? Már nem emlékszem pontosan, honnan olvasott fel, de egy hadvezérről szólt, aki leprás volt. Amúgy jó ember volt: jó családapa, férj, barát, még gazdag is, de emellett leprás. Halálosan beteg. És mi van ezzel? Nem ezen botránkoztam meg. Hanem? A tiszteletes arról beszélt, hogy a lepra egy jelkép is a Bibliában. Így igaz. A bűn jelképe. Ezt is elfogadtam és megértettem. Nem is volt ezzel baj. Hanem amikor arról beszélt, hogy lehet valaki jó családapa, élmunkás, jó szakember, jó barát, úgymond emberi mércével mérve „jó ember”, mégis bűnös, mégis leprás. Ekkor úgy éreztem magam, mint akit leforráztak. Mintha kihúzták volna alólam a talajt. Minden, amit tettem a családomért, az egyházamért, semmi? Most mondja meg maga! Élmunkás voltam itt a Főnixben. Rajta voltam az élmunkások tablóján, mint példaadó munkás. Olyanok is voltak a csapatunkban, akik sztahanovista díjat kaptak. Az az egyik legmagasabb kitüntetés volt abban az időben. Tudom – válaszoltam hidegen. Rövid, kemény válaszom megállította lendületes beszámolójában. Elhallgatott. Én is. A történetben, mármint a felolvasott történetben a hadvezér is megsértődött. Igaz? Azt nem tudom. Többet nem mentem. Ezután sem fogok. Tudja, én szerettem, becsültem a templomot, egyházat, papot, kántort, presbitert. El is mentem a templomba, nem csak ünnepeken. Szerettem az énekeket, találkozni az ismerősökkel. A prédikációk úgy megnyugtattak. Hogy is fejezzem ki magam, olyan lelki békét adott. Ezzel a békével szálltam alá a tárnába másnap. És a Naámánról (mert így hívták a hadvezért) szóló prédikáció után már nem volt békessége? Furcsa érzésem támadt. Haragudtam azért, mert lebűnösöztek. Én mindig fizettem a fenntartói járulékot, adományoztam, ha kellett, közmunkáztam is, amikor befedték a templomot. Mondja meg, miért vagyok én bűnös?! Mi rosszat tettem? Nem loptam, nem csaltam, nem vagyok alkoholista, rendes-becsületes családapa vagyok. Két gyereket neveltem. Mindkettő egyetemet végzett, most kint vannak külföldön. Értem. Szóval megsértődött? Igen. Megbántott a tiszteletes úr ezzel a mondatával. Hazamentem, elmondtam a feleségemnek is, hogy hiába rendes feleség, rendes családanya, attól még bűnös, és nem fog a mennybe jutni. Aztán mi történt? Hétfőn lementem a tárnába. Békesség nélkül? Igen. Haraggal. Minden rendben volt? Szokásos műszak volt? Nem. Volt egy omlás. Mit bányásztak? Aranyat. Mi mást? Igen, tudom, de hallani akartam. Tudja, mi bányászok furcsa emberek vagyunk. Lent dolgozunk a mélyben, a sötétben. Sok mindent másképp látunk. Vagy nem látunk. 

Mondja, csak végek voltak a hitében? Újrakezdések, elindulások sosem? Csak arra emlékszik, hogy mikor sértődött meg, és mire? Olyan nem volt, hogy bement a templomba és valami megmagyarázhatatlan békesség töltötte el, mintha Jézus járna a padok között? Vagy amikor úrvacsorát vett, nem érzett semmit? Legyintett. Elmosolyodtam. Olyan sokszor láttam ezt a legyintést már! Mély hallgatásunk közepette egy Luther-képre tévedt a tekintetem. Az öreg Luder (akkor még így hívták) lehetett ilyen marcona, zsémbes keményszívű, makacs bányász. Emlékszik, hogyan tanította a lelkésze Luther Márton életét? Bólintott. Luther Márton Eislebenben született. Apja szegény bányász volt. Azt akarta, hogy a fia ügyvéd legyen, ne ilyen szegény ember, mint ő. Gazdag, megbecsült embert szeretett volna a fiából nevelni. Igen, valahogy így volt. És aztán mi történt? Beállt szerzetesnek. Csak úgy? Nem tudom már, tiszteletes úr. Régen volt, elfelejtettem. Más dolgok is vannak az életben, mint a kiskáté és a Biblia. Igaza van – feleltem. Akkor elmondom én. Azért tanítjuk ezeket a történeteket, hogy emlékezzünk rá. Nem az évszámokra és a nevekre. A fordulópontokra, az új kezdetekre, mert ezek a mi életünkben is ott lesznek, vagy ott vannak, esetleg már ott voltak, de azokra sem emlékszünk. Nem szólt semmit. Volt egy vihar – folytattam. Mindannyiunk életében egyszer csak vihar támad. Mert Isten úgy rendezi. És meghalt egy barátja is. Fiatalon. Ekkor elgondolkodott, az életén. Mi lesz, ha meghal. Hova kerül? Félt a tisztítótűztől, a kárhozattól. Ebben a viharban, ami most a szívében van, a sötét haragfelhőkből csak villámok csapkodnak, el lehet engedni sok mindent. Hadd fújja el a vihar szele a sértődöttséget. Ha nem engedjük el? Kitépi a kezünkből. Isten nemcsak viharokat támaszt, hanem le is csendesíti azokat. Mi volt a tárnában? Mesélje el. Egy démon? Egy ördög? A tárnában közelebb vagyunk az ördögökhöz, mint itt a felszínen. Vagy magukkal viszik a lelkükben? – kérdeztem hidegen. Azt nem tudom. Csak egy vájár vagyok. Egy sértett vájár – pontosítottam. Nem vitt magával békességet a szívében. Csak a lámpa fényét a bányászsapkán, de az nem volt elég a démonok ellen. Az emberi fény, az emberi világosság. Meghalt valaki az omlásban? Nem. Hála Istennek! Tényleg hála annak az Istennek, akire most megharagudott. Nem Istenre haragudtam meg, hanem a papra. Ő vette el a békességét? Igen. Hogyan? Nem kellett volna olyan nyersen beszéljen. Hanem hogy? Szépen kellett volna beszélnie. Hogy gondolja: a templom arra való, hogy szép dolgokat mondjanak benne, vagy hogy igazat? Lehet az igazat szépen is mondani. Lehet, hogy most nem is sértődött meg, hanem felébredt. És nem tud visszaaludni a langymeleg pihe puha hitébe. Bántja a szemét a Világ Világossága, ahova kihozta az az egyetlen mondat. Erre nem gondolt? Nem. Szerintem nekem van igazam. Az ember egész héten gürcöl lent a tárnában, és vasárnap elmegy a templomba ott meg azt hallja, hogy nem ér semmit, bűnös.

Emlékszik a konfirmációs igéjére? Elgondolkodott. Azt hiszem, igen. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mert én, az Úr vagyok a te Istened, Izráel Szentje, a te szabadítód!” Ézsaiás könyve 43. fejezetének első három verse. Felálltam, hogy kikísérjem. És így volt? Betartotta Isten ezt az ígéretet? Nem perzselődött meg a robbanásban, vagyis az omlásban, amit a robbanás okozott. Emlékszem az újságcikkre. Hallgatott, miközben felvette a kabátját. A vihar, Luther Márton életében, biztosan Isten műve volt? És a villám? Mert azt is olvassuk az Újszövetségben, hogy Jézus azt mondta: Láttam a Sátánt villámként leesni az égből… Elmosolyodott. Isten vele, tiszteletes! Fejére tette a kalapját és kilépett az utcára. Kézfogás nélkül távozott. Alakja beleveszett az éjszakába.