Tárnák (második rész)

 

Majális

    A munka ünnepén találkoztunk másodjára. Egy pohár bort rendeltem a csapostól, majd igyekeztem leülni egy padra, de közben valaki nekem jött, és megtántorodtam. Aztán botladozva leültem. Szemközt velem kortyolgatta a sörét. Rám mosolygott.

– Lássa, tiszteletes úr, a lónak négy lába van, mégis megbotlik, hát még mi, emberek, akiknek csak kettő van.

– Ismerem ezt a fajta szöveget – mondtam. – Ócska mentegetőzés. Valójában az ember ezzel azt akarja mondani: nem akarok megváltozni. Nekem jó így, ahogy van. Élek a bűnben, mint hal a vízben. Aztán ott a másik szöveg, hogy: bizony gyarlók vagyunk. Ez is olyan semmi szöveg. Elterelés. Hogy a bűn, az nem is olyan komoly dolog, hiszen mindenkinek van. – Belekortyoltam a kadarkába. – A bűnt nevén kell nevezni. Volt már ilyen az életében? Vagy csak olyan általános bűnvallás, hogy hiszem, vallom, bűnös vagyok, igyekezem, megbocsátok?

– Nem volt még olyan, hogy megnevezzem a bűnt, tiszteletes.

– Miért?

– Sokáig tartana.

– Istennek van ideje.

– Neki igen, nekem nincs.

– Ezért sértődött meg a papjára, amikor lebűnösözte. Mert nincs megvallott, megnevezett bűne, csak valami szánom-bánom, azt is szavak nélkül, sietve, magában mondva.

– Így igaz.

– Amíg nincs megvallott bűn, nincs bűnbocsánat sem. Amíg nem fáj a bűn, enyhülés sem lesz, csak zsibbadtság. Figyeljen, ha nem nevezi meg a bűnt, nem csinál egyebet, mint hogy átmenti az életébe. Úgy gondolja, ez még belefér, ezt még megbocsátja az Isten, ezt leúrvacsorázom.

– De én nem érzek semmit, amikor elmondom, hogy bűnös vagyok.

– Mit kellene érezzen? – kérdeztem.

– Valami nem is tudom, mit. Csodát, megkönnyebbülést. Örömet. Melegséget.

Görgette a szavakat.

– Mondott valaha Jézus ilyeneket? Valljátok meg a bűneiteket, és akkor melegséget fogtok érezni, megkönnyebbülést, angyalokat fogtok látni?

– Nem, nem hinném.

– Nem beszél érzelmekről a Biblia. Hitről beszél. Hinned kell, nem érezni.

Közben felcsendült a zene is a majálison. Harsány, pattogó ritmusok. Mindenki lábon állt, ringatta magát a zenére, vagy topogott a magyar nótára. „Nem megyek én a templomba prédikációra…!” Harsogta egy aranykoszorús magyarnóta-előadó a színpadon, s ahogy elnéztem, sokan bekapcsolódtak ebbe a dalszövegbe, mintha valami világi hitvallás lett volna.

– Miért lett bányász? – kérdeztem határozottan.

– Tudja, én nem úgy nőttem fel, mint maga. Parasztcsaládban nevelkedtem. Csak munkaerő voltam. Akkor dicsértek meg, ha dolgoztam. A szüleim nem tudták, hogyan kell egy gyerekkel bánni, hogy jól érezze magát a bőrében. Magányos voltam, már gyermekként is. Ezért lettem bányász. A lelkem mélyén végig arra vártam, hogy valaki átírja az életemet, és mint egy pecsétet, rátegye: értékes vagy. Ezért fájt, hogy lebűnösöztek. Arra vágytam, hogy Isten ráüsse az én életemre is ezt az „értékes vagy” pecsétet.

– Pusztán, mert elrontott gyermekkora volt? Vagy mert nehéz munkát végzett a föld alatt?

– Igen.

Válasza ugyanolyan hideg volt, mint a kérdés. Egy pillanatra úgy éreztem, igaza van. Elmenekült magányában a föld alá, vezekelni, valami megfogalmazhatatlan bűn miatt. Aztán a templomban azt hallotta, bűnös. Mintha visszalökték volna a tárnák mélyére, mint egy selejtet, vagy világosságra érdemtelent, akár egy elszívott cigarettacsikket. Cigarettára gyújtott.

– Emlékszem – kezdtem bele –, egy alkalommal haldoklóhoz hívtak. Bányászhoz. Elmesélte a halálos ágyán, hogy ő egyszer megmentette egyik társa életét. Azt kérdezte tőlem, ugye, most reménykedhetek, hogy ezért a mennybe jutok?

– És maga mit válaszolt? – nézett rám kérdőn, s tekintetében valami diadalmas csillogást láttam, mintha azt akarta volna mondani, ez igazán jó kérdés volt, amire csak igennel lehet, vagy szabad, vagy illik válaszolni.

– Azt feleltem, hogy nem. Ezért nem jár üdvösség. Egy kitüntetés itt a földön, egy újságcikk az első oldalon, fényképpel. Ennyi.

Hallgattunk. Nem erre számított.

– És aztán a haldokló megtért? Átadta az életét Krisztusnak, és megkönnyebbülve távozott az életből?

– Miért kérdi?

– Így szokták mesélni. Én ilyeneket hallottam.

Megráztam a fejem.

– Én voltam az utolsó hírvivő, aki szólta az evangéliumot neki. De nem kellett. Csak a maga érdemeire hivatkozott a halál mezsgyéjén is. Nem kellett az Isten. Nem kellett a bűnbocsánat. Ott sem.

– Vagy talán már késő volt – tette hozzá a sértődött bányász. – Tudja, az Isten keres bennünket. Küld szolgákat, hírvivőket, de egyszer ezeknek is vége szakad. Nem jön már több. Nem tudhatjuk, melyik volt a legutolsó. Jézus kopogtat. De egyszer abbamarad a kopogtatás. Azért lettem vájár, hogy elrejtőzzem az Isten elől. Szerettem volna, hogy megtaláljon, kibányásszon, mint egy drága aranyrögöt, és örvendezzen.

– Még nincs veszve semmi.

Legyintett. A füstöt lefelé fújta. Tekintete beleveszett a tömegbe, ahol bömbölt a zene, és mindenki jókedvűnek látszott.

– Addig kell boldognak lennünk, míg élünk – mondta. – Aztán már késő lesz. Nincs igazam, tiszteletes?

– Nincs – válaszoltam hidegen. – Énekeljetek az Úrnak új éneket! Hangzik a felhívás a Bibliában az angyaloknak. Csak megújult szívvel lehet új éneket énekelni. Itt legfeljebb megújult dalszöveget lehet énekelni – mondtam, és a tömeg felé intettem a fejemmel. – Egy szerzetes elment egyszer fát vágni. Az erdőben látott egy csodaszép madarat. Úgy tűnt neki, mennyei madár az, amely mennyei dallamot énekel. Elmerült ebben a mennyei dallamban, aztán dolgához látott. Amikor visszatért az apátságba, nem akarták beengedni. Mondta a nevét. Akkor sem. Nem ismerte a kapus, ő sem a kapust. Szólt, hogy szóljanak az apátnak. Kijött, de nem ismerte a szerzetest. Aztán kiderült, hogy az apátságban még emlékeztek a történetre, miszerint réges-régen, évszázadokkal ezelőtt egy szerzetes elment az erdőre fát vágni, és többet nem tért vissza. Annyira elmerült ebben a mennyei énekben, ami számára pár percnek tűnt, hogy a valóságban évszázadok teltek el.

Tekintetünk találkozott.

– Ennyire más az Istennek tetsző ének, mint ez. Bár az előbb az a magyar nótás énekelt Istenről, templomról, bűnbánatról, meg hogy „anyám, mondj el értem egy imát”, de ez sajnos nem bűnbánat. Ez csak a botladozásokról szóló világi ének, aminek legfeljebb annyi eredménye lesz, hogy könnybe lábad a szemünk, de a szívünk nem fog fájni a bűneink miatt. Emlékszik a történetre, amin megsértődött?

– Csak egy részére, az elejéről. A közepe felé meggyógyul ez a Naámán. Bemerítkezik hétszer a Jordánba, és megtisztul. És?

– Csak azt akarom mondani, hogy egyedül az tisztul meg a bűntől, aki leszáll a büszkeség szekeréről, és engedelmesen követi az isteni utasítást. Nem kell elmenni a Jordánhoz fizikálisan. Jézus vére a mi Jordánunk. Aki hiszi ezt, hogy az ő vére megtisztít minden bűntől, az meg is tisztul. Még akkor is, ha semmit nem érez – tettem hozzá.

Kiitta a sörét. Nekem még maradt pár korty borom. Alakját elnyelte a tömeg. Egy ideig még tudtam követni, merre megy, aztán teljesen eltűnt a forgatagban, mint aranyrög a föld mélyén.