Aradon a Maros partján
van egy park, amit úgy neveznek: „az öregek parkja”.
Sakkasztalok vannak egymás mellett az árnyas fák alatt, ahol a
nyugdijasok sakkozhatnak, együtt lehetnek. Azok, akik az életet,
vagy akár a hitet megharcolták, itt a sakktáblán még
folytathatják a háborúkat.Mindenki szeretne nyerni. Mindig tele
van ez a hely. Játékosokkal és kibicelőkkel egyaránt. Nagy
harcok dúlnak itt a táblákon a fehérek és a feketék között.
Vannak olyanok, akik játszanak, vannak, akik csak nézik és
kívülről a játékon kívüli biztonságos „kibic-térből”
adják a jótanácsot, mit kellett volna lépni akkor. Vannak, akik
vívják a forradalmakat és vannak, akik kihasználják. Jutott
eszembe a napóleoni mondás, amikor letelepedtem egyik asztalhoz.
Magányos öregúr volt az asztal túloldalán. Kezet fogtunk,
üdvözöltük egymást. Szeret sakkozni? Kérdezte. Nem. Őszintén
szólva, nem szeretek sakkozni. Sem emberekkel, sem bábukkal. Csak
erre jártam és szeretem ezt a helyet, ezt a parkot, az embereket, a
hangulatot, a fényeket és árnyékokat benne. De azért ismeri a
játékszabályokat? Igaz? Kérdezett ismét. Igen. A szabályokat,
azokat ismerem. A lépéseket is. De, ettől még nem leszek jó
játékos. Csak játékszabály ismerő. Játékos csak akkor
leszek, ha meghozok egy döntést is, mégpediglen, hogy akarok
játszani, részt akarok venni a fehérek és feketék harcában.
Játszik egy partit? Nincs kivel játszanom, pedig itt ülök már
órák óta. Kérdezte. Játszom, ha akar. Egyeztem bele. Válasszon
színt. Elmosolyodtam. Legyen a fekete. Az jobban illik hozzám.
Próbáltam Ingmar Bergman Hetedik pecsét című filmjének egyik
mondatát megismételni. Tudja, sakkmester voltam. Kezdte az öreg.
Nem baj. Akkor tanulni fogok. Válaszoltam. Szótlanul játszottunk.
Egymás után vesztettem el a bábukat, katonákat, közöttük pedig
a kedvencemet: a vezért. Amikor lekerült a tábláról,
megkérdeztem: Ön szerint, hogy hívják ezt a figurát? Királynő,
vagy vezér? Én királynőnek mondom. Miért? Kérdezett vissza a
sakkmester. Csak kérdeztem. Amikor nekem apám tanította a figurák
nevét, akkor vezérnek tanította. A király nem a feleségét viszi
a háborúba, hanem a hadvezért. A tábla legerősebb figurája. Az
öreg elismerően bólintott. Igaza van. Szép magyarázat. És még
valami. Ezeket minek hívják? Parasztok. Na lássa, én ezeket
gyalogoknak nevezem. Nem szeretem, ha leparasztozzák őket. Az más,
hogy annak idején a tűzvonalba azokat küldték, de attól még
erősek és eldönthetik egy egy parti kimenetelét. Értékes
katonák. Azok. Helyeselt az öreg. Elveszett a vezére. Szólt. Vagy
inkább figyelmeztetés volt? Káröröm? Valóban, a táblán kevés
bábu maradt. A háború a végéhez közeledett. A tábla körül
szanaszét hevertek a kiváló vitézek, gyalogok, huszárok, futók
és bástyák. Lehangoló temetőre emlékeztető kép volt ez. A
vezér nélkül mindent elveszettnek láttam. „De küzd velünk a
hős vezér, kit Isten rendelt mellénk.” Dúdoltam
kétségbeesetten, mintha Luther Márton énekének jól ismert sorai
visszahozhatnák a táblára a vezért. A vezér meghalt. Megölte a
másik király, vagy annak katonája. Mit csináljak? Adjam fel a
partit? Szálljak ki? Megtehetem. És akkor mi lesz? Van-e megoldás?
Vagy tényleg minden elveszett? Lehet-e csatát nyerni a vezér
nélkül? Nekem nem fog sikerülni. Néztem a táblán a figurákat
és kombinálni próbáltam. Paraszt. Istállók. Betlehem.
Elindultam a gyaloggal. Előre. Lassan. Lépésről-lépésre. Más
útja nem is volt, és nem is lehetett. Csak előre. A túlsó part
felé. Amikor átért, lebukott a tábla látóhatárán. Kérem a
vezért! Megváltja? Kérdezte az öreg. Olyasmi. Mosolyogtam. A
vezérrel győztem. A vezér, ahogy maga mondja mentette meg az
életét. Kezdte az öreg. Az enyémet mindig. Kérdőn nézett rám.
Tudja, a sakk is olyan, mint az élet. Fehér és fekete. A jó és a
rossz folytonos küzdelme. Mindkettőnek vannak királyai és
katonái, meg bástyái. És színt is választhatunk. Jézus
Krisztus a mi vezérünk. Nélküle olyan elveszettek vagyunk és
reménytelennek tűnik a küzdelem, mint nekem itt az imént. Ott
hevert a halott katonák között. De visszatért. Mi is lekerülünk
a tábláról. Ki hamarabb, ki később. De van itt is egy
játékszabály: ha a gyalog átér a túlsó partra, megválthatja
bármelyiket a táblán kívülről. Jézus Krisztus szolgai formát
öltött, kiüresítette önmagát, mondjam csúnyán, hagyta magát
leparasztozni, átért a túlsó partra, hogy azokat megváltsa, akik
már csatát vesztettek és lekerültek a tábláról, akikre úgy
néztünk innen a „kibic-térből”, mint haszontalan figurákra.
Visszatért, mint vezér és hisszük, hogy az idők végezetén is
visszatér, a fehér lovon, mint győztes. Az öreg nagyot sóhajtott.
Akkor ezután én is vezérnek fogom nevezni. És már nem
parasztozok itt a táblán sem. Köszönöm a játékot mester.
Nyújtottam a kezem. Mester? Legyintett az öreg. Még sohasem esett
ennyire jól a vereség. Vagyis....mégis csak nyertem. Mosolygott.
Közben újabb partner érkezett az asztalhoz. Foglaljon helyet.
Mondta a mester. Válasszon színt. Tenyerén tartotta mindkét
vezért: a fehéret és a feketét is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése