Storch tiszteletes egyik gyertyát a másik után gyújtotta, hogy dohszagú irodájában, amit enyhe túlzással dolgozószobának nevezett, világosságot gerjesszen. Az áramszünet váratlanul érte, s beletemetkezve a munkába, kissé bosszúsan keresgélt az ódon lelkészi iroda szekrényeiben valami vastag oltári gyertya után, ami vastagnak vastag volt, de kevés fényt adott. Végül az íróasztal polcán talált még két félig égett gyertyát meg egy csomag gyufát. Arcát nemsokára meleg fény öntötte el, mint Rembrandt festményén az emmausi tanítványokét, akiknek Jézus éppen kilétét fedte fel. A leeresztetlen redőny nélküli ablakon a vihar tompa zaja hallatszott. Valahol messze dörgött, s mintha valami kút fenekén dúlna a vihar s egy-egy fáradt villám fénye is meg-megzavarta a falura telepedett nyirkos sötétséget.

Két fényszóró vakította el egy pillanatra, amikor a zuhogó esőben megállt a kocsifeljárón egy fehér Dacia. Novának keresztelték, kicsit modernebb karosszériával látták el, motorja állítólag Citroën, bár katalizátora nincs, mégis finomabban búg. Az ablaktörlő lustán seper egyet a szélvédő esőpermetén, periódikusan, akár a csuklás, s az utastérben hallani lehet a légkondi egyenletes surrogását. Zentai András doktor jött. Épp viziten volt a szomszéd faluban, egy már utolsó stádiumban levő rákbetegnél. Storch magára kap egy agyonhordott zakót, kirohan a cseppek között s kaput nyit.

– Gyere hamar, mert elázunk. Előremegy. Nem szólnak, míg meg nem mártóznak a mogorva lutheránus iroda gyertyafényében.

– Szervusz – szólal meg a doki s lehuppan egy székre. – Mit dolgozol?

– Fordítok. Szokás szerint. Most épp áramszünet van. Elszoktam már ettől, pedig az átkosban szinte nonstop petróleumlámpa fénynél tanultunk.

– Igen – sóhajt a doki. – Mire jutottál?

– Nem sokra. Nehezen haladok.

– Mi az, amit fordítasz?

– Koch.

– Ja, a hatszázoldalas, emlékszem.

Furcsa, hogy Koch doktorról mindenkinek a hatszázoldalas jelző jut eszébe, mintha a tartalom helyett a terjedelem, vagy egy anonimitást jelentő oldalszám többet elmondana. Sejteti azt is, hogy sokan csak hivatkoznak rá, de olvasni kevesen olvassák épp e riasztó szám miatt.

– Okkultizmus – feleli Storch.

Most először hangzik el a bűvös szó közöttük, s koppan a gyertyafényben mintegy szinonimaként Ecco megállapításának, miszerint megfejtésük van, de titkuk nincs. Az eső továbbra is csapkod, be behallatszik, ahogy a motorháztetőn dobol s a vízcseppek tisztára mossák az úton összesározódott autó elülső szárnyait.

– Azért jöttem be – s közben előveszi táskáját, amiben iratok és újságok is szanaszét hevernek, egy sötétbarna papírzacskóba csomagolva, furcsa gömbölyű valamit –, mert ezt találta egyik páciensem a kórházzal szembeni hegynél.

A hegy, aminek lábainál a gyér, szlovákok lakta település, mint kígyó elterült a földtörténet egyik késői szakaszában keletkezett. Geotermikus övezet lévén a hőmérséklet tízméterenként egy Celsius fokkal növekszik. A környéken számos mamut-tetemet találtak, csontjaikból, fogaikból sokan gyűjteményt csináltak. A kihalófélben levő óriások erre a termikusan melegebb vidékre menekültek a jégkorszakban. Vulkanikus eredetűnek mondják a dombot, ami lávakiömlés. Annak baljós jele, hogy közel a magma. Vagy népiesen szólva az alvilág.

A hetvenes években villanyt vezettek a hegyig, ahol szőlészettel is foglalkoztak. A présházak romjai mint szuvas zápfogak szürkültek bele a tájba. Egy darabon követ bányásztak, s a munkagépek, valamint a munkások használták a villanyt, melynek emléke a magányosan ottmaradt villanypózna. A robbantások miatt sok ház megrepedt, sőt csúszásnak, omlásnak indult. Egyesek ezzel magyarázzák a munkálatok oly hirtelen való beszüntetését. Sok legenda, szóbeszéd terjeng egy alagútról, ahonnan nem jött vissza senki. Persze, ha nincs, akkor nem is jöhet vissza senki. Csupán beszéd. Kitaláció, gondolta Storch tiszteletes. Minden település gyártja a maga legendáit, misztikus történeteit, hogy valamivel különbbé tegye a saját faluját. A hosszú téli esték kukoricafosztásos meséjének találta ezt is. Azóta abbamaradt a kőfejtés. Gazdasági okokra hivatkoztak.

Úgy ültek ott, mint Sherlock Holmes és doktor Wattson a gyertyafényben, közöttük a papírzacskóba csomagolt valami. Storch átnyúlt az asztal felett. – Lássam, mi ez.

Belenézett, de a sötétben nem sokat látott. Benyúlt és kivette belőle a koponyát. Emberkoponya volt. Azaz nem egészen. Bárhogy forgatta, nem látott rajta ragasztást, vagy utólagos pótlásnak nyomát. A koponyának két szarva volt. Letette az asztalra. A gyertyák fénye átvillant a koponya szemüregein, mint egy halottak napi töklámpáé, mely pillanatnyi borzongással töltötte el mindkettőjüket.

Másnap reggel bement a kastélyba. A doki rezzenéstelen arccal ült irodájában, s olyan kiegyensúlyozottság áradt belőle, mintha az egész örökkévalóság a rendelkezésére állna, hogy gyógyítson. Fehér köpenyét a fogason hagyta. Ennyi lazaságot megengedett magának. Csak így, pulóverben, civilben sokkal fiatalabbnak tűnt. A kórlapokat ide-oda tette, amikor belépett a tiszteletes.

– Szeretnék beszélni azzal a pácienseddel, aki a...

A doki felé nyújtotta a kórlapot, anélkül, hogy válaszolt volna. Skizofrénia. Egy pillanat erejéig szopogatta a görög kifejezéseket, mint egy kétszínű selyemcukrot, amelyet, ha foga közé vesz, és finoman ráharap az ember, bereped, akár egy cukorkoponya, s a sötét diós, rumos töltelék, mint mesterséges agyvelő szétfolyik a szájban. Szkidzó, elszakadni, kettészakadni, szétválni, torlódtak emlékezetébe egy elfeledettnek hitt görögóra visszhangjai. Freneia, tudat, eszme, értelem. S máris visszaadta a kartont, melynek többi orvosi szakkifejezései már semmit sem mondtak neki.

– Ez azt jelenti, hogy...

– Nem tudunk segíteni. Nem tudunk semmit – felelt a doki és visszaült helyére, intve, hogy Storch is hasonlatosképp cselekedjen. – Nem gyógyítható. A dánok folytatnak kutatásokat ezen a területen, mi el vagyunk maradva. Többnyire tüneti kezelést végzünk.

– Vagyis? – kérdezte érdeklődve, hátha valami biztató lesz a vége.

– Erős nyugtatókat adunk és stabilizáljuk az állapotukat. De semmi szervi elváltozás nem látszik az agyban. Legalább is egyenlőre nem találják, pedig szerintem kellene, hogy legyen.

– Régen ezt hívták megszállottságnak?

– Igen, azt hiszem.

– Bár, amióta megjelentek a jezsuiták és a lélektan egy csapásra megszűnt az ördögnek a fogalma – idézte az Ördögűző című film egyik mondatát. És helyette az elmebetegségekről kezdtek beszélni. Talán ezért sincs már ördögűző liturgiánk.

Az utolsó mondatot inkább csak magának mondta.

– Mégis szeretnék beszélni vele, ha lehet.

– Nem lehet.

– Miért? – kérdezte felháborodással hangjában, hiszen ilyen jó baráttól nem számított ilyen kategorikus elutasításra.

– Ma reggel meghalt. Holnap temetik. Amúgy az alagútban találta, itt velünk szemben, s tekintetével az ablak felé mutatott.

– De hát nincs is alagút. Az csak egy mese – felelte hitetlenkedve a tiszteletes.

– Nekem azt mondta. Te azt hiszel, amit akarsz.

Zavarban volt. Azon töprengett, hogy az alagútról szóló elbeszélések mesék, vagy ő volt túlságosan racionalista. Mélázásából a doktor hangja zökkentette ki.

– Menjünk és nézzük meg.

Még azon a héten történt valami. A kocsi már kinn állt a parókia előtti kocsifeljárón. A motor halkan burrogott mint türelmes csatamén várva a rohamot. Storch még bedobott egy ásólapátot a csomagtérbe, majd bezárta a kaput. Egy parasztember jött hozzá. Látszott rajta, hogy nem idevalósi, hanem a szomszédos falvak valamelyikéből jött.

– Maga a pap? – kérdezte lényegre törően.

– Igen én vagyok.

– Lenne egy kérésem. A fiamba beleköltözött az ördög. Ki kellene űzni. Tudna jönni most? A pénz nem számit. Fizetek, amennyit csak akar.

Storch tiszteletes megállt. Ez így egyszerre sok volt neki.

– Hol lakik a fia?

– Itt van a kórházban.

– Mióta?

– Három hete hoztuk be, de egy hete nem lehet vele bírni.

Hirtelen eszébe jutott ismét az Ördögűzőből a megállapítás. Nincs ördögűző liturgiánk. Luther is csak a Keresztelési könyvecskében említ egy helyen kis ördögűzést, a kis exorcizmust, de azóta ezt is végleg kizárták.

– Ne haragudjék, nekem most el kell mennem. De a kolléga biztosan ráér és nagyon szívesen segít magán. Kezével az ortodox templom felé mutatott, melynek gömbölyített kupoláján, akár egy harci sisakon megcsillant még a déli napfény. Az ember követte tekintetével az irányt, majd reménykedve elbúcsúzott.

– Köszönöm a segítséget. Isten áldja.

Az autó felberreget s éles kanyart véve a kocsiúton eltűnt a kanyarban.

–Ha nincs ördög és ördögűzés, akkor én tulajdonképpen hová megyek most? – töprengett magában.

– Ha az ördög optikai jelenség volna, akkor nem a teológusok tanulmányoznák, hanem antropológusok, orvosok, diabológusok – helyesbített a doktor, mert nem emberekről van szó.

Megtorpantak a kórház parkjának macskaköves útján. Az ásólapátot a földnek támasztotta Storch és hunyorogva hozzátette:

– Nem is mondtál olyan nagy hülyeséget. Látod ez, hogy diabológus sok mindenben segít.

– Ne mondd, a végén még nem is kell a helyszínre mennünk, hanem itt a fa tövében megoldjuk a problémát!

Cigarettára gyújtott, miközben megnézte a kis bádoglapon a fa törzsén: Morus Negra. Sok európai ritka fafajta van még itt, elszigetelve, vagy inkább elfelejtve a botanikus parkban. Az, hogy nem ember, vagyis, hogy nem antroposz, arra enged következtetni, hogy valóban ördög.

– Na ne! – fújta ki a füstöt.

– Várj, mindjárt megmagyarázom. Az antroposz szót, ha darabjaira szedjük, annyit jelent, mint felfele tekintő lény. Namost, ha az ördög nem ember, akkor nem is lehet, mert Isten ellen lázad, következésképpen felfele, Istenre tekintő lény sem lehet. Csakis lefele tekintő.

– Gyere, menjünk. Ezzel a sok filológiai boncolgatással nem sokra megyünk. Mi szükség lenne az ördögnek testet öltenie és, megrohadni egy vulkanikus hegy gyomrában?

– Jel.

– Jel a francot. Minek a jele? Hogy át kell írni a biológiakönyveket, anatómiakönyveket és az orvosi egyetemen külön tantárgy lesz az ördögök anatómiája, anyagcseréje, csontrendszere és patológiája? Vagy, hogy eggyel több terráriumot kell a múzeumokban felállítani. Benne egy ördög mumifikálódott teste, egy forró szurokkal teli üst, háromágú vasvilla s a gyerekeknek mesélné a tanító néni, hogy ez lesz a sorsotok, ha rosszak lesztek? Ennek a jele?

Nevettek. Lassan maguk mögött hagyták a pszichiátria parkját, s az út emelkedni kezdett a hegyen. A nap lemenőben volt, még két–három óra és sötét lesz. A villanytelep után, ami elfeledett ócskavas volt már, csak sziklák következtek, ritkuló növényzet borította, a birkák minden fűszálat leborotváltak. A sziklák holdbéli tájat alkottak, lassan botorkáltak közöttük valamiféle barlangot, lejáratot kerestek, ami a legendás hegy gyomrába vezet, remélve, hogy az ördög csontvázának többi részét is megtalálják.

Récsöllel még az egyetemen ismerkedtek meg. Egy gólyabálon. A konviktuson megrendezett gólyabálon az ifjúság egymásba fonódva andalgott valami lágy zenére. Többen a szélére tolt asztalokon ültek, beszélgettek, már amennyire a zenétől lehetett. Storch is éppen bordó nyakkendőjében beszélgetett egyik kollégájával, amikor egy alacsony leányka odalépett hozzá

– Akarsz táncolni?

– Igen, megyek – felelte Storch, és átkarolta a kis rövid hajú leánykát. Matematikus volt, másodéves. Egyik barátnője, aki a hitoktatói fakultás hallgatója volt hívta el a gólyabálra, aztán a nagy sötétben, csupa ismeretlen fazon között egyedül maradt. Storch megpróbált valami értelmeset kiszedni magából, hogy a beszélgetés fonalát felvegye.

– Tudod, miért nem kapnak a matematikusok Nobel díjat?

– Igen, mert Nobel felesége egy matematikussal csalta a férjét. Összemosolyogtak.

Másnap egy barna plüsshuzatú kávézóban találkoztak. Rákhel, ahogy becsületes nevén hívták, alacsony, fekete rövid hajú, zöld szemű mosolygós lány volt akkoriban. De amikor komolyan beszélt, félelmetesen határozottá vált az arca. Tipikus matematikus, fogalmazta meg Storch. A kávéscsészét úgy fogta meg, mint valami úrvacsorai kelyhet, két kézzel, szájához emelte, és mielőtt belekortyolt volna a zöld Jacobs frissítő forróságába, egy mosolyt küldött át a csésze pereme felett. A szeme zöldje szédítően mély volt, Storch mindig csodálattal tekintett ebbe a mélységbe, ami oly sok titkot, és oly sok igazságot rejtegetett számára.

– Találtatok valamit? – kérdezte Récsöl, amikor Storch sáros, poros ruhával lehuppant az előtér fonottbútor foteljébe. Becenevét még az első héten adta neki. Angolosan ejtve a Rákhelt. Rákhel, aki siratta gyermekeit, aki nem tudott megvigasztalódni, de nem ez járt Storch fejében, amikor átkeresztelte, hanem a Moby Dick egyetlen túlélőjét megmenekítő hajó neve. Menedék, amelyre akkor és ott, és azután minden nap szüksége volt.

– Nem, sajnos semmit sem találtunk.

Récsöl szemének zöldje ismét mélységeket tárt fel. Leült és cigarettára gyújtott.

– Figyelj csak, emlékszem egy elméletre, amit még az egyetemen tanultunk. Az a neve, hogy síkföld-elmélet. Ismered?

– Nem ismerem – rázta meg poros fejét Storch.

– Képzeljük el, hogy egy papírlap, ami kétdimenziós, egy világ, egy társadalom. Itt csak a hosszúság és a szélesség dimenziója létezik. A mi háromdimenziós világunkból elindul egy test, hogy áthatoljon ezen a kétdimenziós világon. Vegyük a legelemibbet, a gömböt. Mit érzékelnek ebből, a számukra idegen világból érkező testből a kétdimenziós világ lakói? Először semmit, aztán egy pontot, ami érinti az ő világukat, majd fokozatosan táguló kört, és végül egyre szűkülő kört, ahogyan áthalad a papírlapon és eltűnik, ugyanolyan nyomtalanul, ahogy megjelent. Csakhogy, egy másik, mértanilag bonyolultabb test esetében, ami forog is, vegyünk például egy kockát, már egészen más az eredmény. Más formákat látnak, más helyeken, változó kiterjedéssel, alakkal, satöbbi.

– Folytasd.

– Mit folytassak? – kérdezte Récsöl, és kifújta a füstöt. – A mi négydimenziós világunkban, ha az időt is beleszámítjuk, mert az események időben történnek, nehezen tudjuk elképzelni, többnyire csak matematikailag modellezzük a nálunknál nagyobb dimenziószámú, úgymond világokat, amiben az események és a tárgyak mások. Jelen esetben arra kerested a választ, hogy hol van az ördög csontváza, nem?

– De igen.

– A válasz, hogy eltűnt. Mert amilyen rejtélyesen megjelent, olyan rejtélyesen el is tűnt. Csak átvonult a mi világunkon.

– És közben lerohadt róla a hús – egészítette ki Storch, nem titkolt cinizmussal, mert egyáltalán nem hitt ebben a verzióban. – Ha eltűnt, akkor elevenen kellett volna eltűnnie, nem pedig megöregednie, vagy esetleg gyilkosság áldozatává válnia egy elfelejtett kőbánya redves üregében. Az elmélet egyébként nagyon tetszik. Valóban annyi igaz belőle, hogy az ördögök nem ennek a világnak, vagy a háromdimenziós világnak a leltárához tartozó lények, viszont az Isten világának leltárához beletartoznak. Megjelenésről csak a három, illetve négydimenziós világban tudunk ellenőrizhető modelleket gyártani, és ezáltal megmagyarázni, de az eltűnést nem tudjuk. Isten világában a megjelenés másképp működik.

– Mit csinálsz a koponyával?

– Nem tudom, teljesen tanácstalan vagyok.

Ismét belenézett az asszony smaragdzöld szemébe, s a kitágult pupillán keresztül, akár egy múltba vezető alagúton eszébe jutott egy régi emlék.

– Mielőtt érettségiztem volna sokkal egyszerűbb volt a világ – kezdte élettörténetét Storch a plüsshuzatú kávézóban. Akkoriban olvastam egy újságcikket egy orosz tudósról, geológus lehetett. Ha jól emlékszem Azzacovnak, Dimitrij Azzacovnak hívták, aki olajfúrásokat végzett Szibériában. Egy adott mélységben, mintegy tizenkét kilométernél a fúrófej megállt. A hőmérséklet mintegy kétezer fokra szökkent. A lyukból, az újságcikk vallomása szerint pedig egy szárnyas lény kúszott felfele, ami a felszínre érve eltűnt a munkások szeme elől. Egy kamerát is leeresztettek, ami különleges hangokat, úgymond a kárhozott lelkek jajkiáltásait rögzítette. Azt a címet is adták ennek a cikknek, hogy megfúrták a pokol kapuját.

Rákhel mosolygott a történeten.

– És mi lett aztán?

– Mindez elindított bennem egy folyamatot, valamiféle máig megmagyarázhatatlan kíváncsiságot a pokol iránt. Elhatároztam akkor, hogy befejezem az iskolát, elmegyek Oroszországba, Moszkvába valamelyik neves egyetemre, a Lomonoszovra mondjuk, ott lediplomázok, geológus leszek, és expedíciót szervezek a föld középpontja felé.

– Milyen aranyos.

– Igen, akkor minden ilyen egyszerűnek tűnt. Nem volt kérdés, hogy nem ismerem a nyelvet, vagy, hogy geológiát itthon is lehet tanulni, és hogy a föld középpontjába mivel lehet lejutni.

– Nemrég láttam egy dokumentumfilmet a Discoveryn erről. Utazás a föld középpontja felé. Azt mondta az egyik tudós, geológus – és itt elmosolyodott huncut kislányos mosollyal, hiszen Storch és a geológia összeegyeztethetetlen fogalmak voltak –, hogy azt a nyomást és hőfokot, ami olyan mélységben ellenállna egyetlen földi elem sem tudná kibírni, talán a gyémánt. Ja meg azt is mondta, hogy az ember a világűrt meghódította, de a saját bolygójának csak a felszínét kapargatja, a legmélyebb bányák is csak a földkéreg viszonylag kis mélységéig jutottak.

– Vajon mit bizonyít ez? Azt talán, hogy, amennyiben a pokol a föld alatt van, ahogy Augustinusz hitte, és utána valamennyien, akkor azt ember semmilyen mechanikai eszközzel, járművel nem tudja elérni, megfúrni. Még, ha itt alattunk is van, mindörökre rejtve van, mert képtelenek vagyunk olyan anyagot előállítani, ami kiállná azokat a szélsőséges viszonyokat. Pedig én akkoriban egy ilyen pokoljáró szerkezet megépítését tűztem ki célul.

– És hogy jutottál a teológiáig?

– Most már nem a természettudományos módszerrel akarom megtalálni a poklot, hanem a hitismeret eszközével. Mondhatnám filozófiai érveléssel, de ez így nem igaz. Most is folytatom a kutatást, de másképpen. Azóta egy egészen másik kérdés nyomaszt. Vajon meglátogatható-e a pokol? Vajon, ami meglátogatható, az valóban a pokol–e? Nem állna-e érdekében az ördögnek ezt a lehetőséget is kihasználni, hogy megtévesszen? A halál közeli élmények számos esetben tartalmaznak elbeszéléseket visszatérésekről, köztük a pokolból is. Többnyire a mennyből, de elvétve vannak a pokolból is. Szerintem az a pokol, amiről a Biblia beszél, amiről azt mondja, hogy örök, nincs visszatérés, és nem látogatható, mint mondjuk egy múzeum.

– Mire gondolsz? – vágott közbe Récsöl, s kérdő tekintete érettebb, asszonyosabb lett, amióta összeházasodtak.

– Csak úgy gondolkodom ezen a koponyán. Meg az elméleteden.

– Kifogott rajtad igaz? Hiszen a síkföldiek ismerik ugyan egymás határait, de a harmadik dimenzióból lehet látni alakjukat, egymáshoz viszonyított elhelyezkedésüket, sőt bele lehet nyúlni, megváltoztatni formájukat.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy előre ismerték, sőt ismerik a gondolatainkat, és előre tudják mit fogunk cselekedni?!

– Mindez csak teória, feltételezés, én nem mondom, hogy így van. Én nem vagyok teológus, én matematikus vagyok.

Még hallotta a csengőszót s a meditációra érkező gyerekek hangos csevegését, aztán becsukta irodája ajtaját. Íróasztalán ott díszelgett pimaszul, de ugyanakkor félelmetesen az ördög koponyája, amit most kézbe vett. Kíváncsi, kutató tekintettel pásztázta végig a koponyacsontok összeillesztéseit. Vajon mennyire összeegyeztethetőek az emberével? Visszacsomagolta a sötétbarna papírzacskóba, aztán a hátsó kijáraton távozott. Az autó csendes surranással, mint a róka vetette magát a pszichiátriai kórház parkjába, furcsa szállítmányával fedélzetén.

– Szerinted nem valamiféle malformációról van szó? – kérdezte a tiszteletes, miközben Zentai doktor forró vizet öntött a neszkávéra. Arca elgondolkodást sugallt, majd várt a válasszal.

– Arra gondolsz, hogy valaki egy torzszülöttet hozott a világra titokban, s az egy ideig élt ott a barlangban és annak a csontvázát találták meg?

– Igen. Ennyire elképzelhetetlen? Falun nem ritkaság az ilyesmi, titokban megszül a leányanya, elrejti, eldobja magzatát, mert szégyelli, aztán táplálja titokban, megkér egy cigányasszonyt nevelje fel, satöbbi. Egyszer láttam egy embriológiai kiállítást, ahol malformált gyermekek voltak üvegben. Ennél sokkal félelmetesebb torzszülöttek is voltak, egyszeműek, torzfejűek, farkasajkúak, mindenféle, nem lehet hogy erről lenne szó, mi pedig itt....

– De akkor hol van a többi csont? Megették a kutyák?

Mosolyuk egy kicsit savanyú volt, hamar leolvadt arcukról az alkony fényében.

– Tudod mit, elküldöm a koponyát megröntgeneztetni. Aztán majd beszélünk. Storch átadta a sötétbarna papírzacskót, s távozott a nyomasztó szagokat árasztó intézetből. Már alkonyodott.

Az a néhány nap, ami legutóbbi találkozásuk óta eltelt szinte észrevétlenül telt el. Telefonon üzent a doki, megjött a laboreredmény, beszélni szeretne. Sípoltak a kerekek a kocsifeljárón, amikor kifordult az aszfaltos útra. Szíve szaporán vert.

– Vajon mi lesz az eredmény. Most végre lezárjuk ezt az idióta történetet, s minden megy a régi kerékvágásban.

A doki rezzenéstelen arccal ült íróasztalánál. Előtte a koponya, egy néhány fehér papír a laborból, egy röntgenfelvétel.

– Na, mi az eredmény?

– Tessék, nézd meg magad. S az asztal fölött átnyújtotta a röntgenfelvételt. Storch a fény felé fordította, s amit látott, attól vér szökött a fejébe.

– De hisz ezen semmi sincs.

– Tudom – felelte a doki. És a szövettani vizsgálatok sem jártak semmiféle eredménnyel. A koponyacsontok illesztései nem azonosak az emberével, de semmilyen földi élőlény koponyaszerkezetére nem hasonlítanak.

A levegő hidegen vibrált közöttük.

– Mi a fenét csináljunk? Egyáltalán mi ez, amit találtunk?

– Az ördög koponyája – felelte a doki, s vállat vont.

– De hogy lehetséges, hogy a röntgen nem mutat ki semmit?

– Nem tudom. Számomra is furcsa.

– Te, amikor tüdőszűrésre megyünk, vagy komputertomográfra, akkor a sugár átmegy a lelkünkön, vagy nem?

– Mire akarsz kilyukadni?

– Arra, hogyha igen, akkor nyomot kell hagyjon a lemezen, vagy a számítógép monitorján, de ha nem, akkor hol a lélek?

– A lélek az agy tevékenysége, azt nem lehet lefényképezni.

– De ki lehet mutatni az agyhullámokat.

– Igen.

– Akkor a mostani eredmények azt jelentik, hogy ez a koponya nem tanulmányozható a hagyományos módszerekkel, sőt talán semmilyen tudományos módszerrel. Egyértelmű, hogy nem kémiai elemekből áll, mert akkor a szövettan valamit tudott volna mondani, de még csak nem is anyagból van, mert akkor a röntgensugár kellett volna áthatoljon rajta. Csődöt mondtak a hagyományos módszerek, valami egyebet kell tennünk.

– Akkor milyen módszerrel tanulmányozzuk? Áltudományos, féltudományos, parapszichológiai, vagy parafizikai módszerekkel? Mert, ha igen, akkor valamelyik csodadoktor segítségét kell igénybe vegyük, aki esetleg aurát lát, aurát fényképez, vagy jövőbe lát? Erre gondolsz?

– Azt hiszem, nem marad sok választási lehetőségünk. A filozófia és a teológia itt határterületre ért, kénytelenek vagyunk annak a hatalomnak a segítségét igényelni, ahonnan maga a koponya is származik.

– Ismerek egy javasasszonyt Sebesben, ha akarod elmehetünk hozzá.

– Nekem frászom van az ilyen kristálygömbös menetektől, hivatalból nem mennék hozzá, nem lehetne valami komolyabb, esetleg egy parapszichológus, vagy...

– Magnetizőr?

– Egyik jobb, mint a másik, nem tudom hová kéne menni, ilyen, hogy parafizikus nincs?

– Tudtommal nincs, de ha akarod egy ördögűzőt kerítünk egyik román faluból, az igazán testhezálló szakember.

Nevetésük ugyancsak erőltetett volt, akár mosolyuk.

– El kellene felejteni az egészet. Legjobb lenne visszavinni a koponyát a barlangba és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Mi is elfelejtenénk a történetet, és el lenne intézve minden.

– Valóban egyszerű lenne – felelte a doki. – Megfutamodás.

– Miért?

– Nem tudományos kérdés.

– És nem is teológiai. Egészítette ki a megállapítást.

– De inkább az, mint orvosi.

– Miért mondod ezt? Ti papok szerettek beszélni az ördögről, riogatni a híveket, hátha megjavulnak, de amikor tényleg megjelenik, ti magatok sem tudtok mit kezdeni vele, behúzzátok a farkatokat és úgy tesztek, mintha csak szimbólum, vagy jelkép, vagy illusztráció lenne.

– Mert az orvosok jobbak. Igaz? Nem hisztek az ilyen papi mesékben, de amikor valamelyik letesz egy ördögkoponyát a laboratóriumotokba, azt sem tudjátok, eszik, vagy isszák. A nagy materialisták, felvilágosult doktorok ugyanarra az eredményre jutnak, mint a teológusok.

– Semmire.

Az asztalon felejtett koponya ugyanolyan pimasz vicsorral meredt a semmibe, mint Storch irodájában. Hiszen ő nem ebből a világból való volt, mégis itt volt látták, de mégsem, megfogták, és mégsem, titokzatos természetét úgy látszik nem akarta senkivel sem megosztani.

Storch zaklatottan lépett be otthonába, ahol Récsöl éppen teát főzött.

– Kérsz egy teát szívem?

– Igen, azt hiszem szükség lesz rá.

A késő délutáni égen bárányfelhők úsztak. Mint a jó pásztor elveszett báránya, aki megkeresésre vár egy felhőfoszlány mennyei könnyedséggel tovasodródott a lemenő nap elé. Első istenélménye jutott eszébe. Szintén késő délután volt, s a lerobbant villamos miatt néhány megállót gyalogolnia kellett a tömbházak között. Az égen kavargó felhőkből egy emberarc tekintett le rá. S neki akkor az Isten jutott eszébe. Most visszagondolva kissé szigorú volt ez az arc, úgymond ószövetségi, de mégis biztonságot sejtető.

Pihenésképpen leült íróasztalához. Fésületlen haja szarkafészekre emlékeztetett. Ahogyan az olvasólámpa gyenge fényében hanyagul fellapozta a dohosodó Interpresz magazint pamacsszerű árnyékot vetett a lapokra. Lomtalanított a padláson, ahol kezébe került egy zöldre festett faláda tele ódivatú rejtvényújságokkal. Ezek között találta ezeket az Interpresszeket is. Eszébe jutott gyermekkorában milyen nagy kincsnek számított egy ilyen magazin. Másodkézből, esetleg antikváriumból lehetett őket beszerezni. A szót forgatta egy kicsit a szájában ott a padlás félhomályában, meggörnyedve nehogy fejét beverje a mestergerendába. Akár egy kincskereső. Ezért hozta le magával, ezért a szóért, interpressz. Az interpressz szó összecseng egy latin teológiai kifejezéssel: angelos interpres, vagyis magyarázó angyal. A profán sajtó és az egyházi kifejezés feszültséget indukált az antennaként szanaszét álló hajkorona alatti agyban. Isten szavait megmagyarázó útmutató funkcióval megbízott mennyei lény s egy sajtót összegző átfogó színes magazin Az ember szava.

– Mit olvasol? – kérdezte Récsöl, aki ágyban fekve javított néhány iskolai dolgozatot.

– Ebben az Interpresszben volt egy novella Cezar Pavése Az ördög kastélya című könyvéből, de elég semmirevaló, nem tudom minek vannak úgy elszállva tőle.

–Politika. A kommunista világban szimpátiából lefordítottak és kiadtak mindenféle szemetet, tudván, úgysincs miben válogatni, elolvassák és elfelejtik. Mit gondoltál, a cím majd választ ad a kérdésedre?

– Nem, pihenni akartam, de úgy látszik ösztönösen olyan olvasmányok kerülnek a kezembe, amik, hogy úgy mondjam, diabolikusak.

– Egyszerűbb lett volna, ha ti is egy angyalszárnyat találtok – nevetett Récsöl, s az utolsó kijavított rögtönzést is letette az éjjeli szekrényére. – Olvass Kochot. Úgyis azt mondtad, abban választ kapsz a kérdésedre, mármint az okkult jelenségek működésére.

– Így is alig tudok aludni.

– Hát akkor ne aludj, beszélgessünk.

– Nyugtalanít ez a helyzet. Megfoghatatlan, tanulmányozhatatlan, mégis tapasztalható, sőt ami a legbosszantóbb látható és tapintható.

– Pontosan olyan, amilyen egy ördögnek lennie kell. Amikor megjelenik akkor is azt a helyzetet idézi elő, hogy senki ne higgyen neked. Sőt mi több, csak egy koponyát hagyott maga után. Mint egy aláírást itt jártam.

– Vagy inkább ez az én területem, fűre lépni tilos. Mond, te komolyan hiszel ebben, hogy ez a koponya, az ördögé?

–Mit számit egy matematikus véleménye?

Récsöl szándékosan nem válaszolt igennel, vagy nemmel a kérdésre. A feladat addig izgalmas, amíg nincs megoldva.

– Vannak szép feladatok – felelte a plüssbevonatú kávézóban a csésze fölött.

– Ezért lettél matekszakos?

– Igen. Miért, annyira hihetetlen?

– Nem, csak azon gondolkodom mi szép lehet szép egy számsorban, vagy egyenletben?

– Maga a megoldási folyamat, a logikai, matematikai logikai levezetés.

– Az út?

– Igen. A matematikusok nem számolnak a való világgal. Elvannak a képleteikkel, egyenleteikkel.

–És amikor megoldottad, akkor valamiféle sikerélményt érzel?

– Igen. Katarzist.

– Értem – felelte Storch, s a katarzis léleképítő, lélekformáló hatásáról ezúttal nem kívánt többet beszélni.

Az eredmény után megszűnik a varázs. Megoldani ugyanazt a feladatot egy életen át Isten tudja hányszor, gyerekekkel, egyetemistákkal, hogy aztán teljesen immunis legyél a sikerélményre.

– Érthetetlen. Én soha nem láttam hasznát a matematikának a négy alapműveletet és minimális geometriát leszámítva. Az ilyen integrálás, deriválás, meg elvont matematika számomra hasznavehetetlen és felesleges időtöltésnek tűnt.

– Miért, egy hivőnek a tízparancsolaton kívül, a Miatyánkon kívül, és esetleg a hiszekegyen kívül miért van többre szüksége? Nem ugyanolyan hasznavehetetlen?

– A nagyközönség számára a matematika háromszáz éve véget ért.

–Valahogy úgy van. Mert könyörtelen. Nem lehet félig megérteni.

– De ettől még nem válik hasznossá.

– Úgy érted nélkülözhetetlenné?

– Igen.

– Teológia nélkül is lehet élni. Vagy nem?

– Nem találkoztam még ilyen emberrel.

Amikor három-négy sört megittak egy a város alatt nyolc méter mélyen fekvő kocsmában, amit hivatalosan szórakozóhelynek mondtak, mindig hitvitára, vagy egész egyszerűen vitára került a sor. A vita egymás világának kölcsönös megismerését szolgálta. A kommunikáció sajátos, mondhatni provokatív formája volt ez.

– Nem te mondtad, hogy vannak szép feladatok?

– Az már régen volt, és mit akarsz, hogy oldjam meg, mint egy matekpéldát?

– Nem, dehogy, megoldom én, vagy, valamit csinálunk vele.

Ásított egy nagyot, aztán átölelte Récsölt mielőtt elaludt volna.

Reggel cigarettafüst homálya, kávéillat fogadta az előtérben. A nap felkelőben volt a kopaszdomb felett, Récsöl iskolába készült, kezében a kocsikulccsal még intett az álmosan tántorgó tiszteletesnek, aztán becsukta maga után az ajtót. Az előző napi újság olvasatlanul hevert az asztalon. Kinyitotta, hátulról előre pergetve a lapokat. Halálozási hírek, megemlékezések, satöbbi. A következő oldalon egymást követő varázslónők, jósok, parafenomének, tisztánlátók, és csodadoktorok hirdették magukat.

Storch érdeklődése a horoszkópok, mágia, varázslás iránt puszta humanista érdeklődésből, kíváncsiságból fakadt. Gyermekkorában még nem volt nagy piaca az efféle dolgoknak, sem az újságok sem a folyóiratok nem tartalmaztak ilyesfajta „szolgáltatásokat” , vagy mondjuk úgy mankókat, hogy a hétköznapok rögös útján az egyszerű ember jobban eligazodjon. Valami izgalmat sejtető dolog volt horoszkópokkal, hipnózissal, tenyérjóslással foglalkozni, mert keveset tudtunk róla, no meg az akkori politikai hatalom is rossz szemmel nézte az ilyesfajta érdeklődésű egyéneket. Úgy véltük, kinyílik egy általunk ismeretlen világ kapuja. Mi pedig kíváncsisággal léptünk be oda. Talán túlontúl nagy kíváncsisággal. Felpillantott a képernyőről, ahol éppen Lara Croft kisportolt alakja volt látható. Kezében a két pisztoly, amelyről azt olvassuk a játék opcióiban, hogy határtalan mennyiségű lőszert tartalmaz. Most éppen egy pogány templom udvarán állt meg, az előbb említett ismeretlen világ aranyozott kapui kitárultak előtte, de a szentély homlokzatáról veszedelmes griffmadarak néztek vele farkasszemet. Óvatosságra intették az utazót. Ezért kerültek elő a csinos feneket közrefogó pisztolytáskákból a gyorstüzelő fegyverek. Noha Storch folytatta az apai örökséget, maga is a lelkészi pályát választotta a ráhagyott, örökségül szolgáló szobányi könyv között nem talált kielégítő magyarázatot kezdeti, ismétlem, humanista gyökerekből táplálkozó kíváncsiságára. Xántus János ismeretterjesztő könyvei, Ráth Vég István cinikus megnyilvánulásai, Kernbach mítoszelméletei, Däniken fantáziái még csak inkább felcsigázták érdeklődését e titokzatos stúdium iránt. Rudolf Steiner nevének hallatán megmagyarázhatatlan szellemi-intellektuális szomjúság kerítette hatalmába. Első műve, amin átrágta magát A keresztény ezotéria, s melynek mintegy egy százalékát értette meg, egy olyan folyamatot indított el benne, amit joggal nevezhetünk ezoterikus lavinának. Mindegy milyen könyv, csak Steiner legyen az írója. Viszont azt is be kell vallanunk, hogy volt ebben bizonyos pótszer is.

Nagyszebeni tanulmányai alkalmával egy keskeny utcában a Bruckenthal múzeum sarkánál lefordulva lelt rá arra az antikváriumnak álcázott, de valójában ezoterikus könyveket, füstölőket, olajokat, ételkiegészítőket árusító boltra, ahol Steiner eddig megjelent könyvei voltak eladók. Hihetetlen buzgalommal vásárolta, még ha nem is olvasta őket el azonnal. Majd elolvasom, gondolta, csak legyek túl ezen a vizsgán, és akkor az ezotériának szentelem magam. Addig is megvárnak a könyvek, értékek önmagukban.

Hamvas Béla Stientia sacra-ja amit még a Budapesti Széchenyi könyvtárból kölcsönzött ki egykori filozófiatanára, s mint buzgó diáknak neki is odaadta egy hét erejéig, hogy tanulmányozza, úgy tűnt a végleges válasz a kérdésre. Megtaláltam azt a szakkönyvet, ami a tömegek elől elrejtett szent tudást tartalmazza, és ami fellebbenti a fátylat minden olyan dologról, amiről úgy hittük állandóak, vagy maga a valóság. Akkor még nem jelent meg a ma már teljesnek mondható Hamvas életmű, s a kezdeti nekibuzdulást pótolni kellett, így vált Hamvas pótszerévé Steiner, a misztikus, látnoki képességekkel bíró polihisztor. Hamvas olvasásának hatására Storch átértékelte a történelmet, filozófiát, bölcseletet, biológiát, természetrajzot, politikát és végső soron a vallást. Csakhogy ez sem vezetett sehová. Steiner olvasatlan művei ott sorakoztak polcain, szinte elérhetetlen magasságban, ahová nemcsak kézzel, de az értelemmel sem lehetett megragadni. Ám ekkor egy másik név kezdett sejtelmesen derengeni, ugyancsak misztikus fénnyel, ami újabb lökést adott neki ezen az úton. Hosszú ideig tartott, amíg Szepes Mária Vörös oroszlánja lassacskán feledésbe merült. Humanista érdeklődése itt vált csapdává. A Vörös oroszlán kiválóan megírt regényes formában adta mindazt, amit Hamvas száraz szentenciákban, Steiner pedig ködös revelációkban tárt olvasói elé. S e három különös összecsengése, egymásba illeszkedése nem jelentett mást Storch számára, mint azt, hogy megtalálta a maga útját. De ez az út sem vezetett sehová, legfeljebb el Istentől, s mint ilyen minden választól egyre távolabb. Baxter Megújult lelkipásztorát olvasva jött rá, hogy, megtűrte lelkivilágában Dágont és a frigyládát egyszerre. A pogány kultúra új, cifra köntösbe öltöztetett maradványait és az élő Isten beszédét. Ezek után egyetlen kötet diadalmaskodott a lelkiekben a Szentírás.

Pizsamásan csoszogott a telefonhoz, majd feltárcsázott egy sebesi csodadoktort. Több hetilap is cikkezett egy ördögűző papról, aki sohasem fogad el semmit, tisztító, szabadító miséin mindig teltház van, sokszor veszik fel videóra az exorcizmusokat, csodálatos szabadulásokat, amik eléggé vásári komédiára hasonlítanak. Ehhez hasonló kollégát tárcsázott álmos szemekkel. Az újságban fényképet is mellékelt a telefonszám mellé. Tekintete, mint Raszputyiné, arca szakáll és bajusz kibogozhatatlan egyvelege, pontosan olyan, amilyennek egy ilyen diabólikus mediátornak lennie kell. A varázslónőkön látszott elég pancserek, bemutatkozásaikban többet ígértek, mint a Názáreti Jézus.

– De ez a Raszputyin – ahogy később egymás közt emlegették a dokival – ez valami többet sejtetett.

– Nafene, már sejtésekre alapozol? – kezdte a doki, hogy hitében megrázza a lelkészt.

Az András kocsijával mentek. A papírzacskó, amiben az ördög koponyáját vitték még mindig ugyanaz volt, mint ami első este. Azóta Storch átolvasott néhány csodadoktor-szaklapot, mert az újságárusoknál legalább három fajtát lehetett kapni. Telefonon elmondja az ember a baját, postát kap egy talizmánt és elküldi az ellenértékét, aztán várja a javulást, ami sok esetben be is következik. Távolbalátás, jövőbelátás, magnetizmus, csak úgy hemzsegtek ezektől a bűvös kifejezésektől a szaklapok reklámoldalai, amit az egyszerű olvasó valami modern abrakadabrának értelmezett és alávetette magát annak a hatalomnak, ami emögött állt.

– Kochnál olvastam ezekről.

– És mit mond?

– Nem sokat. Azt, hogy nincs rá magyarázat. Felvázolja a jelenséget, regisztrálja annak működését, és aztán döntsd el magad mi az igazság.

– Te persze azt mondod, hogy démoni – vigyorgott a doki.

– Igen.

– De azért, most elmegyünk és megkérdezünk egy ilyen Karamazov testvér kinézetűt, hogy hátha mond valami okosat.

– Mindketten hülyék vagyunk.

– Ebben egyetértek.

Ennyiben is maradtak, mert a kocsi begördült a megadott címre, s ők kiszálltak. A ház egyszerű parasztház volt, a település végén, melynek azért városi jellege volt. Kisváros, Raiffeisen bankkal, magánegyetemmel, meg minden egyéb extrával.

Raszputyin hamar fogadta őket. Olyan volt, amilyennek gondolták. Fekete szerzetesruhában, derekán átkötve egy akasztófakötéllel, szótlanul ült egy ócska karosszékben. A szobában ortodox kereszt, néhány ikon a pántokrátor Krisztussal, akinek mozdulatlan, jégcsappá merevedett arcvonásai akár a röntgenképével vetekedhettek volna. Semmi különleges cicoma, mágikus kellék, koponya, varázsgömb, gyertyák nem voltak a helységben. Raszputyin románul beszélt.

– Miben segíthetek?

– Hoztunk itt egy koponyát, azt kéne megállapítani kié, és hogyan került ide.

A látnok rezzenéstelen arccal hallgatta a kérést. Biztos volt a dolgában. Mindenre fényt tud deríteni, megoldatlan dolog még nem volt nála, igaz ezt nem írta be a reklámszövegbe, de ez biztonságot adott neki. A látnoki képességet örökölte. Hogy hogyan megy ez végbe, nem firtatta. Isten titka. Mondta az apja annak idején, és elküldte a szerzetesekhez. Azóta szerzetesként él. Segít a rászorulókon, ingyen. Senkitől nem fogad el semmit. A múlt és jövő számára nyitott könyv, az idő bármilyen zegét-zugát be tudta kémlelni, hogy az onnan szerzett tudással tanácsot adjon. Storch kollégája ugyanolyan rezzenéstelen arccal vette át hosszú vékony ujjaival a koponyát, mint amikor beléptek hozzá. Nem lepődött meg a szarvakon, vagy a csontok illesztéseinek fura rajzolatán. Mindkét kezébe vette, lehajtott fejjel koncentrált, s szinte hallani lehetett, ahogy a tér-idő kontinuum megakad egy szemvillanásra s a keletkezett résen Raszputyin koponyástól, mindenestül belezuhan. Nem mérték mennyi idő telt el ebben az időtlenségben, vagy transzállapotban. Amikor Raszputyin felnézet, még csak nem is sóhajtott, a kimerültségtől, arcán sem látszott semmiféle izgalom, vagy csalódottság. Hidegen mondta, amit mondott, tárgyra törően, s kezében a koponya huncutul vigyorgott.

– Sajnálom, nem segíthetek. Nem látok semmit.

El-eljárt az edzésekre. Récsöl jó kézilabdás volt az egyetem csapatában. Alacsony termete miatt nemigen választhatott más sportágat. Némi ellenszenvvel viseltettek irántuk, kézilabdások iránt a langalétább kosarasok, akik hivalkodó nyurgaságukkal még a modellszakmában is megállták a helyüket. Volt rá példa, hogy csoporttársai közül otthagyták az universzitász padjait a kifutók rivaldafényeiért cserébe. Izzadt leánytestek lepték el az öltöző szűk folyosóját. Egy ideig várakozott, majd lement a büfébe. Az egyetem folyosóin üvegszekrények sorakoztak, tele ásványokkal. Pazar gyűjtemény volt. Sok ásvány neve kiejthetetlen volt és maradt is a teológia archaikus nyelvein edződött Storch számára. Récsöl apja nagy természetbúvár volt. Ásványgyűjteménye messze a leghíresebb volt egész Hargita megyében. Földrajzszakon végzett annak idején, s mivel geológia volt a kedvenc tantárgya mindvégig hobbi szinten művelte. Barlangászat, üledékes kőzetek rétegelemzése, turistautak szervezése, mind-mind az övé volt. Lelkesen magyarázott a hegy túrákon, s ha egy-egy külföldi csoport is arra vetődött elkápráztatta őket szakértelmével s nyelvtudásával. Nagy reményekkel indult annak idején első látogatására. Későbbi apósában az elveszett geológust, természetbúvárt találta meg. Sokat beszélgettek kirándultak, ásványokat gyűjtöttek, no meg borozgattak és énekeltek együtt.

– Menjünk haza egy kis időre. Két hét múlva vakáció, szeretném, ha hazamennénk egy keveset. Addig is hagyhatnád az ügyet pihenni, te is kiszellőztetnéd a gondolataidat, itthon már úgysincs mit kutassál. Itt bezárult minden.

Hátat fordított Storchnak, s meztelen hátának görbülete, mint Mona Lisa sejtelmes mosolya egy darabig ott lebegett előtte, aztán őt is elnyomta az álom.

– Tudod mi a különbség a teológus és a geológus között?

– Ég és föld. Kezdte a beszélgetést Bak Ábrahám és nevetve átölelte Storch vezetésbe elzsibbadt vállát.

A fenyvesek illata, a hegyi levegő, a hirtelen leszálló este egy pillanatra elfeledtetett vele mindent. Vacsora után, amíg Ráchel elvonult édesanyjával csevegni ő az öreg Bak Áronnal poharazgattak a konyhában. Az ajándékba hozott Alexandrion nem sokáig kellette magát, néhány pohár hamar lecsúszott belőle, s a jó ital mellé előkerültek a történetek, emlékek, pletykák, kósza hírek, érdekesebbnél-érdekesebb újságcikkek, riportok.

– Épp a napokban hallottam egy érdekes hírt. Szicíliában egy faluban különleges dolgok történtek. Házak, autók, háztartási berendezések gyulladtak ki maguktól. Spontán égésnek nevezik. A tűzoltóság tehetetlen, ugyanis nem tudják a tüzek eredetét megmagyarázni. Mutattak is a tévében egy tűzoltóparancsnokot, aki elektrotechnikus, szerinte megmagyarázhatatlan az, hogy egy áramtalanított házban meggyulladjanak a vezetékek. Sok esetet videokamerával rögzítettek. A lakosságot kitelepítették és rendőrség őrzi a falut. A szakértők egymásra mutogatnak. Egyik a vasút rossz földelését okolja, a másik az Etna kigőzölgéseit, a metánt, ami okozhat égést, a geológusok másik része a kéreglemezek elmozdulásával magyarázza, az oceanográfusok a Földközi tengert hibáztatják – s a teológusok az ördögöket – egészítette ki a felsorolást Storch, s nevetve folytatta – mert ugye a pokol feltör a bioszférába, megrezegteti a földet, hogy a rajta élők egy kicsit jobbak legyenek.

– Az a bosszantó, hogy regisztrálják a jelenségeket, látják, filmre veszik, mérik, de mintha a levegőbe markolnának, mert semmit sem tudnak bizonyítani. Minden csak hipotézis, elmélet.

– Mintha csak magamat hallanám –gondolta Storch, s elmosolyodott, szótlanul intett a fejével az Alexandrion felé, elvégre pihenni, kikapcsolódni jöttek.

Az öreg Bak Ábrahámnak mindig szórakoztató, mondhatni szakmai kihívást jelentettek az efféle hírek, vagy rémhírek, mert a geológia tudósa magyarázatot akart adni a dolgokra, számára rejtvény volt a rejtély, nemhiába nemzett egy matematikus lányt.

A fenyőerdőkkel körülvett családi házra hamar leszállt az este. Mint a bagoly, amikor letelepszik egy ágra, hirtelen és kitartóan tartott a sötétség. Tavasz volt, mégis hidegek voltak az éjszakák. Hálószobájuk része volt a természettudós házaspár családi múzeumának. Szinte minden bútordarabnak, szegnek története, könyvtárnyi múltja volt. A könyvespolcokon akár a napfelkelte sárga csíkja vonult végig a National Geographic nagy gonddal összevásárolt sorozata. Egy része angol nyelven, antikváriumokból, másodkézből szerzett példányok, majd a román változat fényes papírja tündökölt. Alatta az Élet és tudomány, a román Ştiinţa şi technica és annak tudományos fantasztikus történeteit tartalmazó melléklete, aminek ugyancsak fele román, fele magyar kiadásban porosodott a polcokon. A természettudomány tárháza, vagy ahogy Storch elnevezte az apósa házát a tudomány archívuma s a tudomány mauzóleumában feküdtek most ők messziről jött vendégek.

Találomra kivett egy National Geographafic-ot. Fellapozta, hátha elálmosodik tőle. „A pöfögő futrinka egy tüzes, kémiai védekező mechanizmussal rendelkezik. Amikor támadó közelít hozzá, hogy megegye, a bogár megfordul és, a támadó szemébe, forró 100 C fokos mérgező gázokat fúj, ami lehetővé teszi számára a menekülést. Hogy a tűzfújás sikeres legyen, a bogárnak megfelelő mennyiségben kell összekevernie két vegyi anyagot: hidrogénperoxidot és hidrokinont, felhasználva két enzimet és enzimblokkolót, nyomástartályokat, valamint egy sor ideget és izomszalagot a sikeres célzáshoz és szabályozáshoz.”

Éjszaka kettőt is elcsipogta már Storch tiszteletes karórája, amire elaludt. Récsöl hamarabb ágyba bújt. Nem várta meg, ameddig a férfiak befejezik a poharazgatást és a beszélgetést. Az utazás kifárasztotta. Anyjával csevegtek egy keveset aztán elszívott egy utolsó cigarettát és álomba szenderült.

A hatalmas lánctalpak ismét működésbe léptek. Egy folyamatosan szűkülő járatba értek. A hőség egyre kibírhatatlanabb volt. Belülről égette az embert. A lézer szaggatottan dolgozott, a több ezer lóerős motorok ellentmondást nem tűrő, akadályt nem ismerő zúgással marták a kövezetet. A műszerek 6336 km-es mélységet mutattak.

– Hamarosan megérkezünk a kritikus zónába – szólt a navigátor, akinek rövid szőke haja csapzottan tapadt homlokára. Szakállába dúrt, miközben számolt valamit.

Azzacov feszülten figyelt.

– Még néhány perc és bekerülünk az elektromágneses mezőt termelő magba. Hihetetlen. Micsoda mélység. Odakinn ötezer celsius fok van.

A navigátor felkiáltott.

– Elnémultak a műszerek! Semmit sem tudunk regisztrálni. Minden műszer megbolondult! A mag sodrása magával ragadott! Megpróbálom vektoron tartani a gépet!

– Nyugalom emberek – folytatta Azzacov – csak az elektromágneses vihar okozza. Amint áttörjük a falat minden rendben lesz. Legalábbis remélem. Hacsak a föld cseppfolyós magjában nem fogunk úszni.

– Áttörtük emberek! Sikerült! Hangzott a navigátor felszabadult hangja. A föld középpontjában vagyunk. Hihetetlen!

A motorok, mintha üresben járnának, a terheléstől megszabadultan pörögtek, és a pokoljáró célba ért. A műszerek helyreálltak és megkezdték a tudománytörténet egyik legérdekesebb közvetítését. Amit láttak az minden emberi értelmet felülhaladó volt. A hangok, sikolyok már nem a műszerek csatornáin érkeztek, hanem, mintha az egész jármű egy hatalmas membrán lenne. A tungsten-titánium falakból felváltva ömlött forróság és hideg, sikoly és kacaj, s a félelem is mintha testet öltött volna átszivárgott a törhetetlen jármú páncélzatán.

– Uraim, megérkeztünk a pokolba – jelentette be Storch, aki a parancsnoki hídon állt. A páncélreteszek kinyíltak és valami természetfeletti világosság özönlött be a jármű belsejébe.

– Neeeeeeeeeeeeeeeee! – üvöltötték kórusban.

–Mi van, rosszat álmodtál? – kérdezte Récsöl, miközben az ablakszárnyat kinyitotta. Nem várt válaszra, hanem kihajolt a reggelbe, szájában ott füstölgött az első cigaretta.

– Igen, rémeset álmodtam – fordult hasra Storch. Felesége testének melegét érezte az ágyon, s fölötte beáramlott a reggel madárfüttyös hidege. – Félelmeteset álmodtam.

– Nagyon nyúzott vagy fiam, talán beteg vagy?– kérdezte anyósa miközben fehér porceláncsészébe kávét öntött. Válaszra sem várva folytatta. – Nemcsak néhány hétre kellene eljöjjetek, hanem két hónapra. Akkor biztos nem így néznél ki. Meglátod, a friss hegyi levegő talpra tenne mindkettőtöket.

Bak Ábrahám csak most lépett be a konyhába. Arca pirospozsgás volt, mosolygós, egészségtől csattanó.

– Mit zsémbelsz megint Rebeka?! – s leült.

– Nem látod milyen sápadt ez a gyermek...?

– Látom, hogyne látnám, hiszen tegnap este együtt ittunk – s kacagva hátba csapta Storchot.

– Semmi bajom, rosszat álmodtam.

– Így van ez, ha az ember nem a saját ágyában alszik. – felelte Rebeka asszony.

– Nem, nem erről van szó, mostanában nagyon foglalkoztat egy eset, azt gondoltam, ha elkerülök otthonról, sikerül elfelejtenem, vagy legalább is pihennem, de egyáltalán nem így van.

– De hiszen egy napja vagytok csak itt, majd csak elfelejted.

– Remélem.

– Találtak egy koponyát a hegynél és nem tudják emberé-e vagy sem. A doki, aki nálunk van a kórháznál ő hozta Krisztinek s már egy hónapja bogozzák az esetet, de nem jutottak semmire. Foglalta össze az esetet dióhéjban Récsöl, aki nagyon jól érezte magát otthon.

– De milyen koponya, és miért nem a rendőrség foglalkozik vele? – kérdezte Rebeka miközben ő is asztalhoz telepedett. Tekintetét ezúttal Storchra függesztette.

– A helyzet az, hogy a koponya egy ördögé.

– Hogy?! – kapta fel a szemöldökét Ábrahám.

– Igen, van neki szarva, a koponyalemezek illesztése semmilyen földi élőlényhez nem hasonlítható, sőt a szövettani minták, a röntgen, semmi eredményt nem hozott. Még egy látnoknál is voltunk, de az sem tudott segíteni.

– Érdekes. Itt van nálad, meg lehet nézni?

– Igen, elhoztam, hogy kikérjem a tanácsodat. Otthon már nem tudom, kihez vigyem.

Szemmel láthatóan hitetlenség tükröződött Bak Ábrahám természettudós tekintetében, ahogyan végigtapogatta a furcsa koponyát.

– Hihetetlen, milyen precizitással megalkotott koponya.

– Az, de sajnos nem tudjuk semmilyen bevált módszerrel, sőt nem bevált módszerrel tanulmányozni.

Ábrahám elmosolyodott.

– Na, megállt a tudomány, szentatyám, nem tudod te sem megmagyarázni. Mi? – csipkelődött az öreg, de Storch tudta ez jó jel, mert akkor van megoldás.

– Azt mondod, semmilyen energia nincs hatással rá, sem röntgensugár, sem szövettani vizsgálatoknál alkalmazott módszerek, a kémia sem tud választ adni?

– Igen, pontosan így van.

– Olvastam egy könyvben, talán a „Vendégek a világűrből”-ben Reich kísérleteiről, mond neked valamit ez a név valamit, hogy Wilhelm Reich? Valamikor Freud tanítványa volt.

– Hát hogy a fenébe ne mondana, hiszen ő is elmegyógyintézetben halt meg! Az elmegyógyintézetünk igazgatójának fia tanulmányozta Reich életét és munkásságát, most már tisztán emlékszem, hogy alkalmazni is akarta a fiút pszichológusként, de az alacsony fizetés miatt nem vállalta az állást. A mai napig betöltetlen. De helyette elment Berlinbe tanulni és magiszteri dolgozata Reich élete és munkássága volt. Most, hogy mondod beugrott nekem.

– Na ugye. Ő foglalkozott az úgynevezett orgon energiával, és azután organikus energia akkumulátorokat épített.

– Igen! – csattant fel Storch. – Pontosan így van, a fiú is épített egyet, mert szerette volna kipróbálni, hogy a tudathasadás gyógyítható–e vele, de azután nem lett belőle semmi, mert a kommunista világban nem nézték jó szemmel az efféle államellenes kísérleteket.

– Mi volt benne államellenes?

– Semmi, csak mindenki, aki a parapszichológiával csak érintőlegesen foglalkozott, gyanús volt, mert a szekusok féltek a gondolatolvasástól, és minden, ami ilyen para-dolog volt, náluk a gondolatolvasást jelentette, mindegy, hogy mi volt.

– Visszatérve Reichra rákot, és egyéb betegségeket kezelt ezekkel az akkumulátorokkal, és ez okozta a vesztét, mert a rákkutatással kapcsolatos cégek rossz szemmel kezdték nézni. Munkásságát nem értékelték, illetve nem tudni meddig értékelhető és mettől ficamodott ki.

– Az orgon energia mérhető, de teljesen különbözik az elektromágneses, mágneses energiától. Igen, most beugrott. – ismételte önmagának Storch. Hogy ez nekem nem jutott hamarabb eszembe, azonnal telefonálnom kell a dokinak, hogy kerítse elő a fiát.

– Érdemes volna megnézni, hogy az orgon energia milyen eredményekkel járna ebben az esetben.

– Fogalmam sincs, mire számíthatnánk?

– Legfeljebb megszólalna az ördög, amikor beviszed az akkumulátorba.

– Nem mondasz hülyeséget. Az éjjel azt álmodtam, hogy a pokoljáróval, emlékszel, beszéltem neked róla még régebben, hogy volt egy ilyen álmom..

– Nem nekem, a lányomnak, de folytasd csak...

– Na igen, szóval a pokoljáróval megérkeztünk a föld középpontjába, ahol nulla volt az elektromágnesesség és a műszerek összezavarodtak, majd minden normálissá vált. Megfúrtuk a pokol kapuját. A pokol érzékelése nem a műszerekkel történt, hanem a pokoljáró teljes felületével, sőt mi magunk is egyféle receptorokká váltunk és önmagunkban éreztük, most nem tudom pontosan érzelmileg akaratilag, vagy értelmileg, de az is lehet, hogy mindhárom egyszerre. Az jutott most eszembe, hogy ez az organikus energia akkumulátor lehet egy ilyen pokoljáró szerkezet.

– Miből gondolod?

– Nem tudom, megérzés, csupán arra alapozok, hogy nem a megszokott energiafajtákkal működik. A Vendégek a világűrből-t én is olvastam és emlékszem, hogy ott összefüggésbe hozza az UFO-kkal, mint általuk használt energiával. Velük, mármint a földön kívüliekkel ezekkel az akkumulátorokkal, ezeken keresztül kapcsolatot tartott fenn.

– Ez akkor választ ad arra a kérdésre, hogy hol vannak az idegenek, igaz?

– Igaz, annyival helyesbíthetnénk, hogy nem földön kívüliekkel tartotta a kapcsolatot, hanem a teremtési téren kívüliekkel.

– Való igaz, hogy még egyetlen éles fénykép sem látott napvilágot az ufókkal kapcsolatban, sem perdöntő bizonyíték nem született létezésüket igazolni.

– Olyan feltételezés is van, hogy az ufók nem mások, mint a gonosz lelkek, ugyanis eltűnnek egyik pillanatról a másikra és megjelennek ugyanilyen hirtelenséggel, bújócskáznak az emberekkel, néptömegeket vezetnek félre. Ha valóban egy idegen civilizáció csavaros, szegecses járművei lennének, akkor nagyon fejlettek kell legyenek, hogy a szemtanúk leírásának megfelelő manővereket végrehajtsanak.

– Nem rossz teória. Az elmegyógyintézetben pedig halmozottan van ilyen szellemi energia, ami eredményesen befolyásolná a kísérletet. Te, szavadat ne felejtsd, a Discoveryn láttam nemrég egy filmet a szellemfényképezésről. Valami hasonló ez is.

– Francot, azok sokszor olyasmit elhitetnek velünk, ami nem is igaz. Megszólaltatnak egy csomó tudóst, akik közül egyesek így látják, mások amúgy és te magad válasz nélkül maradsz. Ez a Reich így elég diabolikus figura lehetett. Démoncsapda, vagy démonakkumulátort készített, erre vagyok kíváncsi.

– És azok, hogy képesek gyógyulásokat produkálni?

– Éppen ez benne az érdekes, hogy a gyógyulást produkálják, hogy hitelt szerezzenek maguknak, s amikor beengedted a kisujjukat téged raknak ki a házadból.

– Ezt végképp nem értem, hogyha a szkizofrénia megszállottság, akkor a démonakkumulátor hogyan gyógyíthatta meg. A meghasonlott ördög, saját magát űzte ki?

– Álljunk meg, nem biztos, hogy meggyógyultak, ezek egyelőre feltevések, még semmi konkrétat nem tudunk. De elképzelhető ez is, mindazért, hogy hitelt szerezzen magának az ördög. Az ő cselekedetei nem következetesek, ne keress benne logikát.

– Valószínűleg Reich rájött erre, de akkor már késő volt, nem tudott szabadulni, és ahogy te mondod kirakták a saját házából, saját elméjéből, és elmebeteg lett.

– A teremtésen kívüli teret hozta közelbe a szerkezet és akkor.....?

– És akkor a démonok kiszabadultak? – nevetett Bak Ábrahám, és töltött egy pohár Alexandriont. Ez már nagyon fantasztikus, nem is tudományos fantasztikus, hanem okkultan fantasztikus teória.

Storch szájában zsibbadtságot érzett, amikor lekortyolta a barna színű konyakot. Récsöl felszabadult kacagását, ami behallatszott a kertből a telefonhangra emlékeztető hívójele váltotta fel. Az intézetet tárcsázta.

– Halló. Szervusz, én vagyok, Storch. Azt akarom tudni, az elmegyógyintézet azelőtt mi volt?

– Tüdőszanatórium, tébécéseket kezeltek. Miért?

– Érdekel a fiad kutatása, Reich elmélete.

– Jaj, ne foglalkozz vele, javíthatatlan fantaszta a fiam, itt is kísérletezett, még annak idején.

– Az organikus energia akkumulátorral?

– Igen, valami ilyesmi volt, egy félreeső épületben, a báró idejében gazdasági épület volt, ott megengedtem neki, hogy barkácsoljon, de én már öregebb vagyok, nem hiszek én az ilyesmikben. Jöttek a szekusok is kérdeztek, faggattak, hogy mivel foglalkozik a fiú, mert ugye a parapszichológia, vagy ami afelé tendál rendszerellenes volt, s azután a változás után kiment Budapestre és onnan Berlinbe, magiszterire.

– És mi lett vele?

– Mivel?

– Hát az akkumulátorral?

– Mi legyen, semmi. Ő elment tanulni, ez volt a mániája, Reich, és azután már nem jött vissza, hogy folytassa a barkácsolást, én, mint mondtam, az előbb nem támogattam, nem hittem, ez a Reich is egy hülye volt.

– A fiad honnan szerezte a leírást, a technikai megoldásokhoz?

– Nem emlékszem, talán, amikor kint tanult Budapesten, ott egy szakkörön ismerte meg Reich paranormális kutatásait, talán az egyik kollégától, az esetleg olvasta Reich munkáit, de ezek régi dolgok, beszélj vele te.

– És mit mondott, minek építi az akkumulátort?

– Azt mondta, hogy meggyógyítja ezeket a betegeket, hogy megtalálta a szkizofréniára a gyógymódot, még a bolondok közül egyik–másik még segített is neki ott a barkácsolásnál.

– Konkrétan kicsodák, emlékszel rá?

– Fenét emlékszem, lehet, azóta meghaltak azok is. Miért, mi olyan érdekes ebben?

– Az, aki találta a koponyát nem volt azok között, aki segített neki?

– Nem tudom, így kapásból megmondani, de utánanézhetek, mikor került hozzánk, abban az évben milyen fázisában volt nála a betegség, meg ilyenek. Miért, találtál valami érdekeset az üggyel kapcsolatban?

– Igen, azt hiszem találtam valami megoldást, de majd, amint hazamegyek elmesélem, addig kérlek add meg a fiad mobilszámát.

Még bámulta pár másodpercig a számot, mintha azok alakjából akarná kikövetkeztetni a fiú gondolatmenetét, aztán ismét tárcsázott. Ezúttal Berlint.

– Pontosan így feküdtem öregapám ölében, mint most a tiedében – szólalt meg Storch egy este, amikor a tusnádi kúria kisszobájában voltak Récsöllel.

– Mennyi idős voltál?

– Pontosan nem emlékszem, talán hét éves. Azon töprengtem kifelé tekintve az ablakon, hogy mit jelent az, hogy most. Mire kimondom, már nem most van, hanem egy másik, és gyerekfejjel nyugtalanított az idő folyásának problémája. Nem kaptam rá választ.

– Aranyos lehettél, olyan kis ember létedre ilyen nagy kérdés foglalkoztatott.

– Elhatároztam, hogy utánajárok, felkutatom az idő problémájára felvetett kérdést. Az iskoláskorban számos választ adtak. Arisztotelész szerint az idő mozgások száma. A teret felosztotta egyenlő részekre, és ezt a napóra árnyékával, vagy mechanikus óra mutatójával hozta összefüggésbe. Ez volt a mérhető, szubjektív idő. A tanáraim legyintettek nagystílűen, még kicsi vagy, hogy most ezt neked elmagyarázzam, majd a későbbiekben megtanulod, és ezzel le volt zárva a téma. A szombat délutáni hittanórákon pedig az örökkévalóság kérdése vetődött fel. A pap zavarban volt, furcsa hasonlatokkal kapálózott, és rájöttem, hogy az örökkévalóság az én nagy problémám. Newton egész életét, energiáját belevetette, hogy az objektív idő, vagy abszolút időt meghatározza, a jelenségeken kívüli időt megtalálja és definiálja. Tetszett nekem, mert Newton hívő ember volt, és igyekezete engem is fellelkesített, mert talán, legalább is én úgy éreztem ugyanazt keressük. Csakhogy ő jobb matematikus volt.

– Azt akarod mondani, hogy Newton az örökkévalóságot akarta a matematika nyelvén leírni?

– Igen, pontosan így hittem, de most ne menjünk ebbe bele, hogy helyesen hittem-e vagy sem. A későbbi osztályokban azután tudomást szereztem a Carnot és Clausius féle időről. A termodinamikai jelenségeken alapuló időfogalomról, ami annyiban volt érdekes, hogy nem mozgásról, hanem átváltozásról, átalakulásról beszél. Többé már nem a mozgással hozza összefüggésbe, hanem a változással. Nála jelenik meg az energia elgőzölgésének szétsugárzásának, feloldódásának, átváltozásának fogalma. Az időt irreverzibilisnek mutatja Clausius termodinamikai órája. Az egészen fantasztikus csak a líceum végén következett, mint hab a tortán: Einstein relativitáselmélete, ahol a tér idővé alakul, mivel a tér és idő azonos érétkű. Nála megjelenik a téridő kontínuum és eltűnik az abszolút idő és abszolút tér fogalma. A téridő a testek sebességétől függ. A fény sebességét megközelítő sebességnél az adott test térideje összehúzódik. Evvel együtt a relativitáselmélet ideje reverzibilis, mint a klasszikus fizikáé. Bergson és Teilhard de Chardin az evolúciót részesítették előnyben. Ellentétben az entrópiával. A rendezettség felé halad a világ, az entrópiától a komplexitás felé. Órájuk a Carnot–Clausius termodinamikai órával ellentétes irányba forog.

Az örökkévalóság keresése, definiálása tovább érdekelt, foglalkoztatott. Megfogalmaztam egy sajátos időkategóriát, az antiidőt. A természettudósok nem tudtak kielégítő válaszokat adni, kérdéseket, gondolatokat ébresztettek ugyan, de a választ nem náluk találtam meg. Így választottam a teológiát. Ott találtam meg, hogy Jézus mondja önmagáról: én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Csak a hittel, és a megújult élettel lehet az idő visszafordíthatatlanságán erőt venni. Az örökkévalóság érzékelésére, illetve az örökkévalóság időkategóriáját neveztem el antiidőnek, saját felfogásomban.

– De hiszen az örökkévalóságban nem telik az idő.

– Ezt próbáltam kiküszöbölni, vagyis telik az idő, de nem úgy telik, mint az immanens világban, ahogyan Isten is személy…

– Meg az ördög is, ugye ezt akartad mondani?

– Igen. Vagyis mindkettő személy, de nem úgy, mint mi, emberek.

– Akkor az örökkévalóság ideje, nem olyan idő, mint a mi immanens evilági időnk, akkor milyen alapon tudjuk egyáltalán időnek nevezni, mi szükség erre?

– A retorika szintjén szükség van rá, vagy inkább filozófiai szinten…..

– Mert ugye nem tudunk tudományosan semmit sem bizonyítani.

– Immanens eszközökkel nem tudjuk a transzcendens jelenségeket bebizonyítani.

– De megcáfolni sem. Nemrég olvastam egy tanulmányt, arról, hogyan érzékeli agyunk az időt.

– Na, látod. Pontosan ezért van szükség arra, hogy filozófiai szinten, kanti kifejezéssel élve szükségszerűen posztuláljuk azt, hogy az örökkévalóságban is telik az idő.

– Meg a pokolban.

– Ahogy mondod.

– Ott is lesz agyunk, amivel érzékeljük, az idő múlását?

– Akinek itt sem volt, ott sem lesz – nevettek. – Gonosz vagyok. Akinek itt nem volt, ott lesz. Enyhített a poénon Storch, s a tömény filozofálásba kicsit belefáradva felült, hogy kényelembe helyezze magát. Mi volt abban a cikkben?

– Csak foszlányokban emlékszem rá. Egyik része az emberi agynak minden milliszekundumot érzékel, mint amikor megyünk valahova, beszélgetünk, sportolunk, akkor a második agyközpont a hosszabb időintervallumokat érzékeli, hogy biológiai ritmusunkat megtaláljuk, s a harmadik, az úgynevezett intervallum-óra, ami a másodperces intervallumoktól kezdve a több órás időperiódusokig érzékeli az időt.

– Akkor minek van szükség az első kettőre?

– Nem tudom, matematikus vagyok, nem idegsebész. De hogy lehet testünk, illetve agyunk, ha az elrohad a temetőben?

– A levetett testet, vagy ahogy te mondod, a temetőben elrohadó testet a Biblia, pontosabban Jézus a földbe esett búzaszemhez hasonlítja. Vagyis a mag, a földbe az élet csiráját viszi, és ebben a csirában benne van a leendő növény alakja. Bele van programozva, ha matematikai-számítástechnikai kifejezéssel akarom mondani. Namármost, ez a csira, a földből anyagrészecskéket szed föl, s a magával hozott program, nevezzük most tervnek, szerint elrendezi. A terv, a program nem testi, sem nem lelki, hanem szellemi alkotás. A mennyei test olyan lesz, mint Jézus Krisztus teste volt a feltámadás után. Vagyis nem volt teste, csak testben volt.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy Jézus teste a feltámadás után már nem úgy működött, mint halála előtt?

– Igen.

– De hiszen evett-ivott a tanítványokkal a feltámadás után is.

– Viszont már nem arra szolgált az evés, hogy abból energiát merítsen, hanem pusztán jel. Mert anyaga nem ebből a világból van, hanem valami mennyei állagból.

– Miért, ez a mostani anyag nem a láthatatlan világból ered? Én úgy tanultam, hogy az anyag rezgés, vannak látható és láthatatlan rezgések, illetve regisztrálható és még nem regisztrálható rezgések…

– Igen, de-vágott sietve a szavába Storch – a szellemi világ még más anyagot is ki tud magából termelni. Ez a szellemi termák magába szívhatja a mostani anyagot. Ez történt a megdicsőülés hegyén és később a mennybemenetelkor. A meghaló test és a feltámadó test között az összekötő kapocs a lélek. A test változik, de a lélek ugyanaz. Jézus teste is másképpen viszonyult a térhez és az időhöz a feltámadása után. Mondhatni, ízelítőt adott abból, hogy milyen lesz majd odaát, amikor mindannyiunknak ilyen teste lesz. A feltámadott test hasonlítani is fog a mostanira, meg nem is.

– Remélem, nem leszel ennyire undok – mondja Récsöl.

– Ha ugyan találkozunk.

Nevettek. Lassan álomba ringatta őket a fenyvesek suhogása, az örökzöldek friss illata, melyeken a változást csal éles szem képes meglátni.

Egy csokor virágot vásárolt még a piacon egy falusi nénitől, majd kényelmes tempóban felsétált a bentlakás-negyedbe. Útja a klinikák előtt vitt el. Elcsodálkozott a hatalmas fákon, melyek még valamikor az erdő szerves részei voltak. A lepusztult és a lakható közötti állapotban volt a leánybentlakás. Kicsit toporgott az ajtó előtt, hiszen útközben elfelejtette a szobaszámot, ahol Récsöl lakott. Bekopogott. Odabenn székeket húztak, majd léptek zaja hallatszott. Kisvártatva Récsöl jelent meg az ajtóban.

– Szia, gyere be – invitálta mosolyogva.

Storch betámolygott, s a szobában üldögélő társaságnak némán bólintott.

– Szép a virág, nekem hoztad?

– Igen, igen, tessék – nyújtotta át zavartan a csokrot a lánynak.

– Gyere, éppen filmet nézünk.

Az amúgy is kicsi szobában két ágy volt egy nagyobbacska asztal, ezen állt a számítógép, s körülötte egy sereg egyetemista bámulta a filmet. Arcukba világított a monitor vibráló fénye, első pillantásra valami nyomasztó film lehetett, folyton fekete-fehér és szürke színek váltakoztak.

– Milyen film? – kérdezte Storch.

– A kocka, hallottál már róla?

– Nem.

– Gyere, bemutatlak a kollégáknak. Ő Robi, ő fizika szakos, de néhány órát közösen hallgatunk, ő Ági, szintén matekos, a szobatársnőm, az övé a számítógép is, akkor itt van Adrian, ő komputerszakos, ő szerezte a filmet, cédéírással is foglalkozik, Adél, ő szintén matekos, a szomszédból. Ő pedig mutatott Storchra teológus, nemsokára végez majd, fogadjátok szeretettel.

– Nagyszerű! – nyújtott barátságosan kezet Robi.

– Hallottál már a hiperkockáról? – kérdezte Ági miközben kezet fogtak.

– Csak nagy vonalakban. Nem szakterületem a matematika – válaszolt szemlesütve Storch. – Nekem már akkor kezdett érthetetlenné válni, amikor megjelentek a törtek, a tizedesek, s az addig egésznek hitt világ hirtelen darabjaira hullott és nem tudtam összerakni. Később, az elvont matematika még nagyobb kihívást jelentett, de... – és itt zavartan legyintett –, nem akarok erről előadást tartani.

– Tartsál csak, hadd tanulják meg az ifjú matektanárok majd, hogyan kell úgy matematikát tanítani, hogy ne utálják meg a gyerekek! – szólt Récsöl hangja a pici konyhának nevezett beugróból.

– Miért? Reiman is amikor Göttingenben előadást tartott a térgeometriájáról nyolc hallgató volt rá kíváncsi. Nem így mondta a professzor úr? Ági dupla esze csak úgy sivított a levegőben, mint a nyílzápor.

– A többiek nem voltak rá kíváncsiak, vagy nem értették! – kiabált vissza Récsöl.

– Vagy inkább tudatában voltak saját tudatlanságuknak, mint én az enyémnek. Mosolygott Storch és vicces megjegyzése nevetéssel oldotta fel a majdnem mindig szakmai vitába torkolló beszélgetést.

A társaság hamar befogadta, ebben néhány üveg sörnek is segítő szerepe volt, s mielőtt ismét elindították volna a filmet Récsöl szólalt meg.

– Kávét iszol?

– Igen, köszönöm.

Egy nagy üveg Jacobs Maxwellt tartott a kezében, mert a diákok mindig gyorsan oldódó kávét, gyorsan elkészíthető leveseket és gyorsan emészthető kajákat esznek, mert mindig sietnek, és mindig elkésnek valahonnan.

–Te, ez a Maxwell, nem matematikus volt, vagy fizikus? – kérdezte Storch.

– Dehogyisnem, éppen ezért szeretjük ezt a fajta kávét. Ők vették nekem ajándékba, intett a fejével a fizikusok csoportja felé.

– Maxwell téregyenletei igaz? Valamennyire emlékszem még rá, de pontosan már nem.

Forró vizet öntött a pohárba, megkavarta és átnyújtotta a fiúnak.

– Tessék. Majd a fiúk elmagyarázzák a téregyenleteket, de előbb nézzük meg a filmet. Indítsad Ági!

Testük összemelegedett, ahogy szorosan egymás mellett ültek az ágyon. Most már mindketten érezték egymáshoz tartoznak. Járnak. Ahogy mondták.

– Emlékszem a filmre, nagyon nyomasztó volt, legalább is, ahogy visszagondolok rá. Akkoriban sokat beszélgettünk róla, igaz?

– Igaz. Te azt mondtad teológia, én azt, matematika.

– És nem volt igazam?

– Ne kezdjük megint...

– De. Most pontosan körbe-körbe járkálunk a tudomány által körbehatárolt világban. Imitt-amott vannak ajtók, helyesebben fogalmazva mindenhol vannak kiskapuk, de ezek a kocka másik helyiségébe vezetnek, ami szintén kocka, korlátokkal tele, amiket még nem ismerünk. Egy idő után visszakerülünk a kiindulási pontba és végképp semmit sem értünk.

– De szabadulni akarunk igaz?

– Igaz. Megvannak a saját elméleteink, amiket szenteknek, sérthetetleneknek tartunk és ezek működnek is. Amíg ki nem nyílik az ajtó és ott egy új világ vár.

– Emlékszem, akkor te úgy értelmezted, hogy a kockán kívüli lét, vagy tér, fényesség az a mennyország. Az, amit még nem ismerünk, ami nem része az ismeretünknek, de ahonnan jöttünk eredetileg.

– Mi köze ennek a mostani kutatásunkhoz?

– Ne izélj már! Nem teneked van a teremtésen kívüli tér-rögeszméd? A hipertér, a téren kívüli tér.

– De igen. Ahogy mondod, már egyre bizonytalanabb vagyok ebben az elméletemben is, lehetséges, hogy ez is a kockának egy szobája, mármint ez az elmélet.

Szájában érezte a tusnádi forrás vasas pezsgő ízét, miközben szájon csókolta Récsölt.

Visszatérve a faluba, még néhány napig elfelejtették az ügyet, aztán ismét ellátogatott a kórházba. A különleges eperfa már gyümölcsözni készült az ismerős sétány mellett, mint kiforratlan gondolatok függtek az éretlen eprek a szomorúfűzre emlékeztető ágakon. Itt minden olyan szomorú, még a fák is lefele tekintenek, gondolta miközben beparkolt a kastély udvarára. András doktor vidáman fogadta.

– Szervusz! Kipihentétek magatokat?

– Amennyire lehetett – felelte Storch, s gondolatban már az udvariassági formulák után volt.

– Beszéltél Zoltánnal?

– Igen, azt mondta, hogy személyesen eljön, de még néhány napig Váradon van elintéznivalója.

– Jutottál valamire?

– Igen. Van egy másik lehetőség. Az orgon energia. Már említettem telefonon.

– Igen, Zoli foglalkozott vele, de miben kapcsolódik ez a mi kutatásunkhoz?

– Annyiban, hogy az akkumulátor, amit a fiad épített az univerzum egyetemes energiáját használja, hogy a rendet visszaállítsa. Ezt az energiát nevezték a kínaiak csínek, meg ognak, meg mindenféle egyébnek, de én inkább a teremtés energiájának nevezném. Ez esetben az energia, ami észlelhető, mérhető nemcsak a teremtési térben terjed, hanem azon kívül is, a pokolban is észlelhető kellene hogy legyen. Na, most már elképzelhető, hogy az energiaakkumulátor megnyitott egy ilyen csatornát, vagy áramlási teret, amin keresztül a démonok, vagy nevezzük most ördögöknek a teremtési téren kívülről bekerültek a mi világunkba, és itt elpusztultak valamilyen oknál kifolyólag. Ismétlem, nem ismerjük az anatómiájukat és azt, hogy hogyan haltak, vagy halhattak meg. Ezek találgatások. De látnom kell a gépet, ami itt van valamelyik lomtárban elfeledve. Lehetséges?

– Persze. Megyek beszélek az adminisztrátorral, keresse elő a kulcsot és akkor indulhatunk is.

András felemelte a telefonkagylót, s néhány rövid utasítást mondott a vonal túlsó végén levő adminisztrátornak. Amikor letette, nagyot sóhajtva leült az íróasztala mögé.

– Én is jutottam valamire.

– Éspedig? – kérdezte meglepetéssel kevert kíváncsisággal Storch.

– Megnéztem a nyilvántartást visszamenőleg harmincöt évre és megtaláltam Dinga Nicolae kartotékját. Ő volt, aki a koponyát megtalálta és idehozta nekem. A telefonhívásod után, mert gondolom te is arra gondoltál, hogy részt vett a kísérletben, utánanéztem, és kiderült, hogy 1970-ben került ide. Harminchárom évvel ezelőtt. A fiam egyetlen évig végezhette a kísérleteket, de erről ő bővebben beszél, ha jön. Nicolae pedig az elsők között szerepelt, akik a kísérleti alanyok listáján szerepeltek. A többiek már mind meghaltak.

– Ez igen – biccentett a tiszteletes. – Ez már egy komoly kiindulópont, most már az összefüggéseket kell megtaláljuk, hogy miért ment a bányába és miért........

Telefoncsörgés szakította meg a kérdésfeltevés egyre szövevényesebb sorát. András felvette.

– Igen. Máris indulunk. Megvan a kulcs. Gyere, megnézzük az akkumulátort.

– Elképzelhető-e az, hogy Nicolae meggyógyult, és utána csak megjátszotta a beteget?

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy a kezelés után a démoni megszállottsága megszűnt. Amennyiben a szkizofréniát démoni megszállottságnak tekintjük. Az akkumulátor pedig a megszálló démont az orgon energiával a teremtési téren kívülre akarta teleportálni. Vissza a pokolba. Legalább is én így értettem a működési mechanizmusát.

– Nem, nem tekinthetjük gyógyultnak.

– Javulás sem állt be az állapotában?

– Tünetmentes volt, de az lehet akár tizenöt–húsz évig is, és utána megint visszaesik.

– De ő tünetmentes volt, vagy legalább is olyan állapotban, amit ti tünetmentesnek mondotok?

– Igen. Ez így van.

– Namármost, azok, akik nem gyógyultak meg a kísérlet során, a démoni lelkeknek alapanyagot szolgáltathattak, hogy testüket felhasználva ördögi testet öltsenek fel, és ide teleportálódva az elhagyott bányában bujdossanak.

– Akkor még működött a bánya.

– Hát éppen ez az! Feltételezhető, hogy éppen emiatt mentek el. Az emberek különös lényeket láttak, vagy maga a kísérlet sem folyt annyira titokban, s a megrettent munkások nem jöttek dolgozni, vagy megbolondultak. A munkálatokat így be kellet fejezni.

– Eléggé fantasztikus teória. Én ezekben már nem hiszek.

– Azon gondolkoztam, hogy hol vannak a jelenkor nagy matematikusai?! – kérdezte Ági Récsöl egyetemi szobatársnője.

– Itt az asztal körül – felelte rá Robi és nyerítve kacagott.

– Hülye. Nem úgy értette, de az ezernyolcszázas évek közepén szinte egy időben ott volt Gauss, Lobacsevszki, Bolyai, Riemann, majd rá hatvan évre Einstein, mondhatni ideális csapat volt, hogy áttörést képezzenek a matematikában. Felfedezték és kidolgozták a multidimenzionális algebrát és geometriát.

– Ami életidegen volt a maga korában – egészítette ki a beszédet Storch. –Hiszen Gauss a maga komplex és imaginárius számokkal végzett akrobatikáit senki sem vette komolyan, és nem látták be gyakorlati hasznát.

– Nem is tudtam, hogy ennyire tájékozott vagy a matematikában – szólt Ági és kifújta a cigarettafüstöt.

– Jól nősültem – felelte Storch.

– Pedig a váltóáramot könnyűszerrel le lehet írni Gauss bohókás képleteivel –szólt Adrian. Ő volt az aki a multidimenzionális terekkel manipulált. Nem elégedett meg a három dimenzióval, hanem matematikailag végtelen számú dimenziókról beszélt és végzett számításokat.

– Emlékeztek a hiperkockára? – kapcsolódott be ismét Ági.

– Igen, emlékszem, akkor ismerkedtünk össze, még nálatok az intriben láttuk.

– Tényleg – mosolygott Adrian nosztalgikusan.

– Milyen sokat beszélgettünk a film után... Emlékeztek Robi jött a teóriával, hogy ha végtelen számú dimenzió van, akkor egyikben megtalálható Isten.

– Nem található meg – jegyezte meg Storch.

A társaság a pezsgő hatására egy kicsit megszeppent.

– Miért? – kérdezte Robi, és letette a poharat.

– Mert tőlünk Istenhez nem vezet út.

Emlékezetébe idézte Barthnak A jelenkori etika problémájából vett idézetét, melyet Bibliája első lapjára felmásolt, még teológus korában, hogy sohase tévessze szem elől. Mint egy matematikai tételt szavalta el az idézetet: “Tőlünk istenhez nem vezet őt sem via negativa, sem via paradoxica, mert az az Isten, aki ott állna valamelyik útnak, akár ennek az útnak a végén, nem volna Isten”. Ha Istenhez vezetne út az embertől, nem volna Isten. Megtalálható volna. De csak Istentől vezet út mihozzánk. Ez a megváltás, ez a kereszt. Ha megtalálható lenne valamelyik, ennedik dimenzióban, az ember lefényképezné a 6.6–os megapixeles digitális zsebfényképezőgépével és tejesdobozra nyomtatnák reklámnak. Nevetés oldotta fel a feszült hangulatot.

– Ha Istenhez nem vezet út – kérdezte Récsöl, akkor ebből nem következik az, hogy az ördöghöz sem.

– Így van – felelték kórusban, és erre ittak. Storch is ivott, majd megtörölte száját egy szalvétával.

–Valóban így van. A babonaság és az okkultizmus pontosan erről szól. Hogy az ördög megtalálható, az ördöghöz és csakis az ördöghöz vezet az út az embertől.

– Milyen félelmetes. Mindjárt bepisálok – heccelte Adrian.

Észre sem vették, hogy cseng a telefon. Récsöl a konyhában volt, készítette a hidegtálat, Storch éppen egy füstölthal-pástétommal megkent kenyérdarabot próbált egy harapásból a szájába tuszkolni, Adrian, aki a szomszédos kisvárosba kapta informatikusi kinevezését és még Récsöl egyetemi éveitől maradt jóbarát, újabb pezsgősüveget bontott nagy durranás kíséretében, melyet szinte egyazon időben követett Ági sikítása, Robi viszont kint volt a teraszon cigarettázott, és Storch református lelkész-kollégájával beszélt. Ez a kis baráti társaság azért gyűlt össze, hogy Storch tiszteletes harmincharmadik születésnapját megünnepelje.

– Vegye már fel valaki! Kiabált Récsöl, aki végül meghallotta a telefon monoton csirimpolását. – Hát mind süketek vagytok?! –Vedd már fel, téged keresnek biztos! – tekintett férjére, aki még mindig tele szájjal, kezét felemelve, hogy jelezze megértette, ő a hibás, bár a füstölt halas szendvics még mindig némaságra torlaszolta felemelte a kagylót. Sietve lenyelte a félig megrágott falatot, melynek száraz kenyérhaj gombóca alig-alig akart lemenni a torkán, s száraz szigetet hagyott nyelőcsövében. Intett a viháncoló társaságnak, hogy hamar öntsenek egy kis pezsgőt.

– Tessék – szólt bele, s belekortyolt a gyöngyöző pezsgőbe.

Ági, s a többiek mit sem vettek észre a történtekből, abból, hogy Storch ahelyett, hogy beszélne, csak megkövülten áll és hallgat, ahelyett, hogy a jókívánságokat megköszönné, a figyelmességet viszonozná néhány álszerény elutasító, szabadkozó frázissal, csupán hallgat, mint akinek megkötött a pezsgő és kenyérhaj alkotta konglomerátum a torkában, s ezáltal légcsöve is eldugult. Récsöl fordult ki a konyhából, kezében egy ovális porcelán tállal, másik kezében üres poharat hozott.

– Igazán sajnálom – mondta a kagylóba Storch, aztán rezzenéstelen arccal letette a kagylót.

– Úristen! Mi történt?! – kérdezte Récsöl.

– Meghalt Zoltán.

– Micsoda?

– Autóbalasetben.

– Mikor?

– Ma. Ma kellett volna hazajönnie, holnapra beszéltük meg a találkozót a korházban...

– András hívott?

– Igen, ő volt. Majd később bemegyek hozzá.

András doktor a temetés utáni napokat is a munkahelyén töltötte. A piros tónusú perzsaszőnyeg mandulaszerű mintázatába fúrta tekintetét. Az apró részletek néha különös fontossággal bírnak. De ki és mikor határozza meg, hogy mi fontos. A részletek annyian vannak, hogy az agy csak úgy tudja szemlélni, hogy egésszé rakja össze. Egyszerre több száz formát, színt kell analizálnia az agynak és közvetítenie a szemnek egy ilyen egyszerű perzsaszőnyeg esetében is. Hogy nem fárad bele? Ábrándozásából kopogás riasztotta fel.

–Tessék – mondotta automatikusan s Storch tiszteletes már az igazgatói szoba közepén volt a több ezer formából álló manda közepén, s így észrevétlenül is annak szerves részévé vált.

– Részvétem – nyújtotta kezét a doktornak.

– Köszönöm – válaszolta Zentai s barátságosan szorította meg a feléje nyújtott kezet.

Tovább kell lépni. Ez volt a meleg kézszorításban.

Egy spárgával átkötött füzet, kapcsos dossziékból álló aktacsomag állt az íróasztalon, akár egy síremlék.

– Zoltáné?

– Igen. Ma hozta a rendőr.

– Belenéztél már?

– Nem. Még nem volt rá erőm.

– Megengeded?

– Persze. Akár haza is viheted. Nekem most nincs idegem tudományos kutatásokat olvasnom, különben sem fejezi be már senki, akkor meg mi értelme van?

– Igazad van. Akkor elviszem és áttanulmányozom én.

– Rendben, én elmegyek szabadságra pár hétre, meglátogatom egyik volt iskolatársamat Ausztriában, de, ha szükséged van rám, telefonon utolérsz bárhol vagyok.

– Akkor jó pihenést, és, doktor, gyógyítsd meg magad.

– Úgy lesz.

– Amikor először olvastam az energiaakkumulátorról, azt hittem, hogy valami hordozható szerkezet. Vagy legalább is nagyban hasonlít egy autóakkumulátorhoz. Tusnádon voltunk nyaralni. Volt ott még egy velem egykorú srác. Olivérnek hívták. A nagyszüleivel volt. Az öregember nyugalmazott kirakatrendező volt. Zsidók voltak. A gyerek vonalas füzetbe tanulta a héber ábécét, mint én annak idején a magyart. Misztikus jeleknek tűntek első látásra. Olivér szintén a Vendégek a világűrből–t olvasta és az orgonakkumulátort akarta megépíteni. Anyja angoltanárnő volt, vagy az apja volt az, már nem emlékszem pontosan. Ő kellett volna lefordítsa az Orgon Institutnak írt levelünket, melyben saját rajzunkat közöltük volna a becses társasággal. Kapcsolatba akartunk kerülni az idegenekkel. Rengeteg sci-fit olvastunk. Bizonyítékokat kerestünk létezésükre. Nemere István, Däniken, Hargitai Károly könyvei szinte ronggyá olvasva kerültek vissza a polcra, benne a megdönthetetlen bizonyítékok sokaságával. Mára azonban meghökkentő teóriáknak tűnnek, afféle doktor Ox teóriáknak, vagy inkább vallástörténeti hökkeneteknek.

Récsöl beletúrt hajába, majd nagyot sóhajtott és találomra kivett egy összetűzött kéziratköteget Zoltán hagyatékából.

– Csakugyan azt hiszed, hogy működött ez az akármi? Időgép. „Ez az eszköz képes az időutazásra. Az eszköz központi része két antennakeretet tartalmaz, amelyek 90 fokban vannak elrendezve egymáshoz. Minden keret körülbelül két méter átmérőjű. Az antennák egy 10 cm átmérőjű csőből állnak. A csőnek muszáj szupravezetőnek lennie. A csövön belül folyékony hélium áramlik a szupravezetés miatt. A gép vezérlőeszköze egy szinusz jelgenerátort tartalmaz, ami 1Hz és 1Ghz között hangolható. A jelet a generátor felerősíti mielőtt továbbmegy a fázisváltóba. A jel fázisváltása 90 fok. A fázisváltó független a frekvenciától. A fázisváltozás 1Hz–en és 1Ghz–en is 90 fok. A bemenő jel kétfelé van osztva a fázisváltó előtt, így az egyik része változatlan, míg a másik 90 fokkal lesz eltolva. A fázisváltó után a jel erősítése két erősítővel történik

100 000 wattra minden csatornán. Ezután a két csatorna betáplálásra kerül a megfelelő antennakeretbe. A jel mindig 90 fokos fáziskülönbséggel fog rendelkezni a másik antennakarethez képest.”– Micsoda őrület az egész. Az orgonenergia, longitudinális vagy skalár EM hullám=spintér a klasszikus elméletekben. Az orgonenergia a tudatfelosztási pontokon “spontán megnyíló vertikális csatornán áthaladó energiát jelent. Az orgonenergiának más elnevezései is vannak. Mivel a mikrovilág szintjéről indul el és a vertikális közlekedés nem igényel időt, az orgongömböket, mint részecskéket tachionokkal azonosítják, vagyis idő nélkül közlekedő részecske. Fizikailag a mezonok, vagyis a középnehéz részecskék csoportjába tartozik. Mivel minden alsóbb szinten levő osztás mindig egyben egy felsőbb szinten levő osztást is jelent, ez az energia legfelülre vezet, Isteni Energiának is nevezik.” Olvasta a lábjegyzetet, majd cigarettát gyújtott és letette a paksamétát.

– Vagyis szerinted a Teremtés energiáját akarta megcsapolni, vagy igénybe venni, hogy a hipertérrel manipuláljon?

– Olyasmi.

WWW:ZYX Hipertéri őrületek olvasta a forrást a lap alján, kicsit elhúzta a száját.

– Én láttam a gépet – szólalt meg Storch.

– Legalábbis, ami megmaradt belőle.

– Igen.

– Mire hasonlított?

– Nem igazán hasonlítható semmilyen szerkezethez, mert olyan volt, mint egy nagy lomtár. Persze, még a gépen kívül volt ott mégy egy csomó limlom, de annyi biztos, hogy nagy területen elterülő szerkezet. Egy egész gazdasági épület tele volt mindenféle tekercsekkel, csövekkel, antennának nevezhető tákolmányokkal, ami emlékezetes volt, azok a magasfeszültséget is kibíró vezetékek, vagyis nagy áram kellett hozzá.

– Főleg az átkosban, amikor alig volt villany – fújta ki a füstöt Récsöl.

– Ott megy el az ipari vezeték, meg olyan, ami táplálta a bányagépeket, meg lehetett azt csapolni, legalább is úgy gondolom.

– Egy megszállott tudós mindenre képes.

– Melyik volt megszállott, Reich, vagy Zoltán?

– Mindkettő. Aki Reichból doktorál, az nem lehet százas.

– Rosszindulatú vagy.

– Bocs. Mi volt a doktori tézis végkövetkeztetése? – Storch közben kifele igyekezett a szobából. Visszanézett és úgy válaszolt.

- Egészségügyi elmeháborodott. Medical madman. Az angol szakkifejezés.

14

Az ezt követő napokban véletlen, vagy inkább véletlennek tűnő egybeesések következtek Storch tiszteletes életében.

Vasárnap volt. Kicsit gondterhelten lépett fel a keményfa szószékre, s menet közben szüntelen elmondta, minden egyes lépcsőfokon: Hiszek Szentlélekben. Mire felért teljesen megváltozott emberként tudott felpillantani Bibliájából.

– Sámuel próféta könyvének 28. fejezetéből olvasom Isten igéjét, a 7-20-ig terjedő verseket. A következőképen…

Hangja határozott volt, magabiztos, míg olvasta az endori halottidézőről szóló történetet, majd szigorú tekintettel szólt a gyülekezethez.

– Saul király Izráel első embere, a hatalom csúcsán, a karrier csúcsán, az önmegvalósítás csúcsán levő ember. Mégis ez az ember, aki Isten embere, az Ő felkentje volt – Sámuel kente királlyá – vétkezik. Elfordul Istentől, saját dicsősége megingatja hitbizonyosságát. A mindenkori Istentől elfordult ember áll előttünk ebben a történetben. A filiszteusok támadásra készülnek, és Saul hiába kérdezi az Urat, az nem válaszol, sem álomban, sem próféták által. A szorongatott, problémákkal terhes, zaklatott helyzetben, a félelmek közepette az embernek megoldás kell az életében. Válasz kell.

Az Istentől elfordult ember életében is így van ez. Nemcsak a hívő embernek kell a válasz, hanem a hitetlennek és az istentelennek is. De hol keresi az ember a válaszokat a mindennapok problémáira, a naponkénti harcokban, veszélyekben, krízisekben, konfliktusaiban? A hívők, az Istennél keresik, a Szentírásban, mások a politikában, a gazdasági szakembereknél, megint mások az okkultizmusban. Saul is ezt tette. Elmegy a halottidézőhöz. Ahhoz az emberhez, akinek intézményét ő maga tiltotta meg. Ezért álruhába öltözik és a sötétség leple alatt indul el. Mennyire különbözik ez a sötétség a betlehemi éjszakától, ahol egy csillag ragyogott. Ebben a csillagtalan sötétségben, álruhában, saját magát meghamisítva, lemondva saját magáról, de lemondva a Világ világosságáról, nem nézve az égre, hátha ott valamiféle jelet mutat neki az Úr, hanem önfejűen indul el Saul király a válaszért. Mi lesz velem holnap? Szorongathatta keblét a kérdés, az aggodalom, a szorongás. Többet akarok tudni a holnapról. Ismerős lelkiállapotok. Sokszor, mintha magunkat hallanánk vissza. Amikor Isten akaratát saját életemre vonatkozóan meg akarom ismerni. Hiszen az istenek tudják a jövőt, gondolták és hitték a pogányok is, és hitte Izráel. Isten akaratát azonban az Ő igéjéből ismerjük meg és az eszköz, ami megadja a választ nekünk, az Isten Szentlelkének ereje. De sokszor az, amit Isten mond kevés az embernek. És ezt a kíváncsiságot csillapítani kell. Akár azzal, hogy elolvasom a napilapban a csillagjós tanácsát, mi lesz velem...imitt-amott mocorogtak a padokban, egy-egy szemüveg előkerült a zsebből, vagy retikülből. A szokásos templomi „üzemzaj” volt, ahogy Storch viccesen említette.

Az önmagával, bűneivel szembesülni nem tudó király mégis el kell mondja a problémáját a halottidézőnek – folytatta Storch ugyanazzal a határozottsággal. – Kiszolgáltatott lett, egy kliens. Ebben különbözik a mágia az okkultizmus a vallástól. A mágiának és okkultizmusnak nincs rendszere, nincs hitvallása, nincs gyülekezete, nem érezhetem magam báránynak, akit terelne valaki, akinek utat mutatnak. Amíg a mágiával foglalkozom, akár csak egy kicsit is, kiszolgáltatott vagyok. A vallásnak, az egyháznak ezzel szemben van rendszere, van hitvallása és van feje, főpásztora, aki az ő nyáját terelgeti. A hívő ingyen kegyelemből, hit által részesül Isten ajándékában, nem az okkultistának kifizetett összegért, pénzért. A Bibliában is találunk mágikus elemeket, úgynevezett mágikus cselekedeteket: álomfejtés (Dániel, József), pohárjóslás (szintén József történetében), kötésekről (Ez.13,18), urim–tummim, stb.

Miért engedi Isten? Kérdezhetnénk.

Itt egy kicsit szelídebb lett a hangja, s a tekintete a kérdésfelvetéskor, egy kicsit olyan szint kapott, mintha ő maga sem tudná erre a költői kérdésre a biztos választ, és csupán találgatás lenne. Ezek a megoldások kényelmesebbek, mint a bűnbánat. Saul király is a bűnbánat helyett ezt a kényelmesebb megoldást választotta.

– Mi történt Endorban?

A helység neve a fiatalság körében ismerősen csengett, többen egymásra néztek a „Csillagok háborúja” című filmben egyik bolygót hívták ugyanígy, talán nem is véletlenül. A halottidéző megidézi Sámuel szellemét. Eszközökre van szüksége a mágiának. Önmagában képtelen bármire. A hívő ember tudja, hogy önerejéből semmire sem képes, hiszen maga Jézus mondja neki, nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Mennyiben különbözik ez az okkultista Istennélküli ürességétől, aki üressége miatt nem képes semmire. Luther, Sámuel szellemének megjelenését démoni erők segítségének mondja. Mert Isten nem engedi meg, hogy a hívő ember nyugalmát egy javasasszony megzavarja. Ezért, hogy a lelki békénk és nyugalmunk megmaradjon még a nehéz helyzetekben is, a nehéz válaszutak előtt, a döntéseinkkor, óv bennünket a Szentírás a varázslástól. Kimondja a kategorikus nemet. (3Mz.2o,27, 3Mz.19, 31) Azért tiltja meg, mert az élet kérdéseire te Tőlem kell kérd a válaszokat. Én vagyok az Úr a te istened– szól ez az emlékeztetés.

Honnan jön Sámuel? Egyre izgalmasabb kérdéseket vet fel, amire az egyszerű hivő ember nem is gondol, mert talán nem is érdekli. Néhányan felkapják a fejüket: tényleg, ez jó kérdés, erre még nem is gondoltam…

Ha erre a kérdésre keressük a választ, akkor előbb a zsidó nép túlvilágképéről kell néhány szót szólnunk. A halottak a zsidó hit szerint a holtak országába kerülnek, függetlenül attól, hogy jók, vagy rosszak voltak. Mindenki oda kerül. Ez az állapot egy várakozási állapot. Ezen belül van a pokol és a paradicsom. Akik az Úrban haltak meg, azok már ebben a várakozási állapotban részesülnek a jóban a paradicsomi állapotban, akik nem az Úrban haltak meg, azok pedig a pokolban, ami itt még nem végleges állapot. Az ítélet után, ami az utolsó napon fog megtörténni ezek az eddig ideiglenes állapotok véglegessé válnak, mégpedig a paradicsom Ábrahám kebelévé, a pokol pedig a Gyehennává, amik sokkal erősebb kifejezései a Szentírásnak. Ezekkel az erősebb kifejezéssekkel is különbséget akar tenni az Írás a véges, és az időszakos állapotok között. Tehát a felolvasott igére visszatérve Sámuel szelleme ebből az u.n. holtak országából jött fel.

– Az Úr eltávozott és ellenséggé lett – hangzott Storch ajkáról a kegyetlen megállapítás. – Ez a büntetése Saulnak. Isten hallgat. Úgy tesz, mintha eldöntötte volna a király sorsát. Van-e annál nagyobb büntetés, hogy nincs kijelentésem és Isten az én ellenségem? El tudja–e az ember hordozni ezt a terhet, ezt az állapotot? Nem. Sámuelen keresztül elhangzik az ítélet: nálam leszel. A pusztulás következik. Karrierje kettétörik és gyors, egyik napról a másikra történő hanyatlás áll be. Nincs már ideje a bűnbánatra, a megtérésre.

Holnap nálam leszel. Ha nekünk szólna egy ilyen ígéret, vagy nevezzük fenyegetésnek, hogyan reagálnánk? Nem rettennénk-e meg? Hogyan reagál a mai ember? Sok esetben nincs tudatában saját hanyatlásának, halálának, annak hogy nem tartanak a lehetőségek a végtelenségig. Az életet nem úgy tekinti, mint lehetőséget, hogy Isten országán munkálkodjon, vagy keresse azt, hanem élete öncélúvá vált. A lelki élete felszínes, vagy egyáltalán nincs. Ha van, akkor pluralista, vagyis azt mondja, minden vallás jó, szép, igaza van, azt magasztalja. Egyéni hitvallást dolgoz ki. És mi ebben a kísértés? Az, hogy elhiszi, ez nem olyan nagy bűn. Ezt még elbírja az én hitem. Aztán egy ugyanilyen csillagtalan estén összeroppan. Nincs már a lelkében a Világ világossága, nem tud imádkozni, a Bibliát nem olvassa, és ugyanaz a gyors hanyatlás következik be majd az ő életében is. Nem minden komolyan képviselt nézet igaz. Megszoktuk, hogy kritikátlanul elfogadunk dolgokat anélkül, hogy megvizsgálnánk. (Préd.) Része ennek a hanyatlásnak és halálnak ennek a szomorú sauli sorsnak a kilátástalanság, reménytelenség, búskomorság, az örvendező hit hiánya (23. zsolt). Ezért érzik azt, hogy nem visznek haza semmit a vasárnapi igehirdetésből. Miután kimondta az áment, mintha megkönnyebbült volna. Ugyanakkor egyféle fáradtságot érzett, mint amikor egy kondenzátor kisül, vagy lemerül az akkumulátor. A gyülekezet mosolyogva fogott kezet vele a kijáratnál, majd, mint a cukor a kávéban, feloldódtak a vasárnap déli napsütésben.

– Drágám, miért folyik fekete víz a csapból? – kérdezte Récsöl a fürdőszobából.

Storch összevonta a szemöldökét. „Megette a fene...” – gondolta magában.

A tévében látott hírek hatására egy mondat még mindig emlékezetében keringett: a pokol feltör a bioszférába. De ennyire?! Belenézett a kádba. Apró földszemcsék rakódtak le az alján. Csőtörés van valahol. Valahol a földben.

– Hívd ki a szerelőt!

– Na, persze. Azt hiszed, olyan könnyű itt vízvezetékszerelőt találni? Ráadásul olyat, aki még tudja is, hogy merre mennek itt a vezetékek, mert mindegyik pap módosított a hálózaton. Rajz persze sehol.

Tárcsázott.

– Szervusz Zoltán. Van vízszerelőtök?

– Van, persze. Mi a gond?

– Fekete a víz.

– Értem. Azonnal előkerítem. Mindjárt ott lesz.

A fiatalember úgy harmincöt lehetett. Köpcös, vidám ember. Rozzant Daciájának csomagteréből szerszámosládát vett elő. Könnyen vitte, mintha üres lenne.

– Jó napot tiszteletes. Vasilenak hívnak. Mi a gond?

– Csőtörés, de nem tudom hol. Valahol a földben.

– Akkor ne ide menjünk.

– Miért?

– Mert a szomszédtól kapja a vizet. Onnan jön a vezeték.

– Honnan tudja?

– Én csináltam – nevetett Vasile. – Tudja, itt régen, a sarkon kocsma volt, majd rendőrség. Akkor vezették be a vizet is. A szava elakadt kissé. A vízóra azóta sincs nyilvántartva. Amióta ezek a szociális esetek laknak az épületben, ki tudja, mi van. Felásták a kertet, udvart és a vezeték elrepedt valahol.

– Értem – felelte Storch megnyugodva.

Mire odaértek két-három cigány már jajveszékelt, mert sugárban spriccelt a víz a földből. Vasile rájuk kiáltott.

– Mi van, féltek a víztől?! Gyerünk, hozzatok ásót és ássátok ki. Egy-kettő.

Amíg ezek munkához láttak, a derékig érő gazban egy vaslappancsot keresett. A vízaknába elég volt lehajolnia és elzárta a vizet egy fogóval, mivel a csap rozettája már hiányzott.

– Ezt a vízórát sem olvasták le már vagy tíz éve.

– Miből gondolja?

– Nem gondolom. Tudom. Különben nem működik.

A vízsugár elállt. A cigányok ordítozva túrták a sarat. Nemsokára előkerült a vezeték is és a törés nyoma is látható volt.

– Ez igen...Még a kisujjam is beleférne akkora. Tiszteletes, vegyen két méter műanyag csövet, meg ezeket itt, amit felírtam, és holnap szóljon, megjavítom.

– Maguk mit csinálnak itt?! – hangzott egy erélyes határozott hang mögöttük. Megfordultak. A rendőr elmosolyodott.

– Vasile! Talán baj van a vízzel? Adjon Isten tiszteletes! – üdvözölte Storchot.

– Elrepedt a vezeték.

A rendőr határozott parancsokat osztogatott a cigányoknak. Storch és Vasile elmentek az autóhoz. Különös érzése támadt. Mit keres itt ez a rendőr, gondolta.

Mire hazaért egy levél várta az asztalon. Unottan bontotta fel. „Tisztelt lelkész testvérem, ezennel meghívjuk önt az évi szokásos egyetemes lelkészértekezletre, amelyet folyó év szeptember 20-án tartunk Kolozsváron. Önt kérjük fel, hogy előadást tartson A pokol a középkor hiedelemvilágában címmel, tekintettel arra, hogy járatos ezekben a témákban. Kérjük előadását powerpoint programban megírni, terjedelme ne haladja meg az ötven percet. Tisztelettel: az elnökség.” Sártól csöpögő kezében tartotta a levelet s egy darabig még a semmibe bámult, aztán elnevette magát.

Storch tiszteletes homokszínű zakóban és fekete nadrágban állt a hallgatóság előtt. Arcába világított a vetítő vakító fénye. Egy kicsit egyetemi tanárnak érezte magát, aki az alvilágról tart majd előadást a kíváncsi hallgatóknak. A teremben még zsivaj volt, majd lassan elült az is. Storch a pódiumhoz lépett és jegyzetibe tekintett.

– Szeretettel köszöntöm a lelkészi kart, és megköszönöm a Bizottságnak a lehetőséget, hogy előadást tarthatok itt önöknek. Előadásom címe: A pokol a középkor hiedelemvilágában. A pokol hiedelme szorosan összefügg a félelemmel. A félelem pedig az ember primordiális lelkiállapota. Az emberiség történelmén végigvonul a félelem, amely különböző formákat ölthet. Az ismeretlentől való félelem pedig mindig is a legnagyobb félelmek közé tartozott. Halál utáni állapot ismeretlen előttünk. Keveset tudunk róla, mégis mindannyian félelemmel gondolunk rá. Amikor a mikor és a hol, a tér és az idő által meghatározott kérdések minden időben megfogalmazódtak az emberben. A közösségi félelem tárgya volt a pokoltól való félelem is. De vajon létezik-e a pokol? Erre a titokzatos, ugyanakkor rendkívül összetett kérdésre keresem a választ ebben az előadásban. Vajon mennyit tudhatunk meg a végső dolgokról? – kezdte a témafelvezetést Storch, és gondolatban már néhány oldallal előrébb járt. Többen papírt vettek elő, és jegyzetelni készültek. Rövid nyelvészeti analízis és bevezetés után a vetítőhöz lépett.

– Akkor most rátérnék arra, hogy mit jelentett az ördög és Sátán a középkor hiedelemvilágában. Kurt Seligman szerint az egész vallás Isten és az ördög. Az ördög eredetéről és vele együtt a gonosz eredetéről eltérő vélemények láttak napvilágot. Az ókori vallások tanítása szerint az Isten részét képezi. Az ószövetségi apokrifek viszont határozatlanul beszélnek a gonosz princípiumáról. A gonosz eredetének kérdése évszázadokig tabu volt. A Sátán individualista lény, aki megzavarja a menny parancsolatait és ennek a tevékenységnek a következménye az erkölcsi hanyatlás. Ha a luciferi képet vesszük alapul, aminek jelentése fényhozó, feltehetjük a kérdést, hogy a tudás hírnöke lehet- e tudatlan?

Nem jelentéktelen mitológiai figura. Lehet-e mégis szintézisben látni a jóval? Zoroaszter elhitette velünk. A gonosz, a gnózis álláspontja szerint, szükséges, mert csak örök antagonizmus révén létezhet a világegyetem. Az ördög képét, az úgynevezett „ördögi drámák”-ban dolgozták fel, és így került a népi hiedelemvilágba. Alakja bármi lehet, állandóan változik az ember agyában. Ezzel ellentétben Isten képe valamelyest állandóbb, statikusabb, ha a jóságos öregember képre gondolunk. Természetesen, mindkettő csak annak jelent valamit, aki hisz benne. A Sátán eljön a hívőkhöz, akiket a bűntudattal kísért. De ugyanúgy, ahogy a vizionáriusok, vagy álomlátók esetében beszélnek angyali jelenésről, ismeretes az ördögi jelenés fogalma is. Az ördög a népi hiedelemvilágba a XIII. században erősödött meg. Hatással volt rá Aquinói Tamás Summa Teologiae-ja, vagy Heisterbachi Cesarius Párbeszédek a csodákról című munkák. Ugyanakkor Szent Gergely Dialógusaiban is találkozunk velük. A népi hiedelemvilág a sátán külsejét is igyekezett megrajzolni. Valami valótlan van az arcában. Mintha a gonosz a természet ellen lenne, és ezt ki akarták ábrázolni. Ezek a kiábrázolások a katedrálisok korában nem okoztak nehézséget. A hívő ember minden képzeletét felülmúló formákban látta ezeket a freskókon, domborműveken, bejáratok fölött, mennyezeten, vízköpőkön és oszlopfőkön. Ez utóbbiaknak az volt a jelentésük, hogy a gonosz a sátán teher alatt van, legyőzetett, többé már nem szabadulhat. A középkori ikonográfiában, a templomokban az ördögábrázolás változatos formát öltött. A képeken az ördög fáradhatatlannak tűnik. A kísértés eszköze sok esetben a profán muzsika és a nő. Ez utóbbi a kísértés legdiabólikusabb eszköze. Megjelenési formája változatos, hiszen Isten majma, aki mindent lemásol, minden formát, amivel a Teremtő az embert felruházta. A népi hiedelemben az ördögnek nincs feneke, helyette egy másik fej van. A vidéki ember ördögképe a hagyományos, patás, farkas, háromszarvú szőrös, kecskeszakállas lény, aminek fekete bőre utal, hogy az alvilágból jött. Ezek a meghatározott, jellegzetes tartozékok arra valók, hogy mindenki felismerje. Eredeti formája nem ilyen volt, a legtöbb torzulást éppen az embereknek köszönheti, nem a természetéből következik. Isten parancsa, vagy inkább büntetése rajta az, hogy amit az emberek neki tulajdonítanak, azokat el kell, hordozza, meg kell őriznie. A szarvakat például az asszonyok adták neki, a dajkák, akik meg akarták rémiszteni a gyerekeket. Augustinus találóan fogalmaz, amikor azt mondja, az ördög megláncolt kutya, ami ugat, de nem harap. Az ördögök egyik népi változata nem gonosz szándékkal látogatja meg az embereket. Ördögi segítőtársakról is tud a kultúrtörténet. Ezek a lények a föld belsejében laknak, következésképpen a földi ügyekben tapasztaltabbak, járatosak a hídépítésben. Vidám kedélyű segítőkész ördögök, akiket be lehet csapni, egyezkedni, alkudozni lehet. Ellentétben a teológia zord, egyértelműen gonosz alvilági figuráival. A kultúrtörténészek szerint az ördög egy régi görög istenség beolvadása a kereszténységbe. Pán isten, aki a nyájak gondviselője volt, és akit a pásztorok barátjuknak hittek, szintén kecskeszarvakat viselt, kecskepatákat és a róla elnevezett hétcsövű sípot tart a kezében. Sohasem volt kedves, idillikus, mitologikus alak, akinek a művészek ábrázolják a reneszánsz óta. Pán jellegzetességeit összekeverte a szatírok, faunok tulajdonságaival. A hellenizmusban Dionüszosz napisten kísérőjeként ábrázolták, később a Sátán az ördög ábrázolásában ott találjuk többek között Pánt, Dionüszosz egykori kísérőjét is – véli Dáné Tibor.

A népi lelkiségre nagy hatással voltak az ördögűzések, a boszorkányság, boszorkányégetések és az ezeket kísérő hiedelmek. Valóságos ördögtan alakult ki ezeknek a hiedelmek nyomán, egyesek osztályozták az ördögöket, névsorokat állapítottak meg, feladataik szerint csoportosították őket, stb. Ezek a nemes feladatok azonban továbbra is a teológusok feladata és privilégiuma maradt. A nagy földrajzi felfedezések szintén hatással voltak az ördögről alkotott képre, ugyanis keletről beáramló áruk között szellemi, kultúrtörténeti portékák is helyet kaptak. A denevérszárnyú, női melleket viselő ördögök Kínából érkeztek a köztudatba, hasonlóképpen a pikkelyes, hártyás szárnyú sárkányok, és egyszemű óriások, melyek a lovagok kedvenc ellenfeleikké váltak. A földrajzi felfedezők számára tenger kihívást jelentett. Jelentette azonban Isten haragjának eszközét is. Az ember eltörpül a tenger mellett, ami a hiedelmek szerint szörnyeket rejteget. Ezért a tenger negatív szimbólummá vált a középkor gondolkodásában. A boldogság és az élet ellentéte lett. A szirének, Scylla, Leviatán, Lorelei, mind fenyegető vízi lények, akik megfélemlítik a tengerészeket. Maguk a tengerészek is számkivetett emberek voltak, ugyanis rossz keresztényeknek tartották őket, bűnösöknek és morálisan lazáknak, akik féktelenek és paráznák. A tenger a Sátán privilégiuma volt, a pokoli erők az istenellenes erők színtere. Ezért a tengert exorcizálni kellett bizonyos esetekben. A nyomda elterjedésével a képek egyre inkább szétszóródtak, beleivódtak a köztudatba, de a képekkel együtt az ördögtől, sátántól való félelem is elterjed. Megszülettek a kozmográfiák, a felfedezők elbeszélései, melyek továbbra is a mitikus világképet tartották érvényben. A tengeren túl csodálatos országok vannak, amelyek néha riasztóak (mágneshegy, a tenger forr az egyenlítőnél, halálos áramlatok, stb.), máskor exotikusak, ahol exotikus lények élnek. Németországban a szentek legendáit felváltotta az okkult irodalom, a varázslással és démonológiával foglalkozó könyvek, amelyek a közerkölcsre és a népi vallásosságra romboló hatással voltak. Nagyfokú bizalmatlanság alakult ki ezeken a helyeken éppen a rontás, átok és ráolvasások miatt, nem lehetett tudni ki a boszorkány, javasasszony. A sátán és ördögképzetek szintén két úton terjedtek. A teológusok útján, valamint a népi vallásosság útján. Míg a teológusok ördögtanokat és névsorokat állítottak össze, addig a népi vallásosság kedves, játékos nevekkel, becenevekkel látta el ezeket a nem egyértelműen gonosz lényeket, mint például Robin, Greppin, stb., ezen kívül különböző színük volt: piros, zöld, sárga. Ezekről a népmondákban olvashatunk.

A XVI. század prédikációinak, katekizmusainak didaktikai célja volt. A nagy tömegek mentalitásának megváltoztatása, megtanítani őket az Isten és a Sátán közti különbségtételre, a démonok és szentek közti különbségtételre. Elterjedtek a mezőgazdasági szertartások a gonosz távoltartására, valamint a jó termés reményében tüzeket gyújtottak. A protestánsok ezeket a praktikákat pogánynak minősítették. Az ördögök és vízi szörnyek mellet a farkas is félelmet gerjesztő mitologikus lény volt a középkor hiedelemvilágában. Az éhínség jele volt, ha megjelent. Titokzatos lény, mert erdőben él, az ember és a nyáj ellensége. A vallásháborúk végén, az éhínség idején valóságos farkasinváziók voltak. Egyes korabeli hiedelmek szerint nincs is farkas, csak a varázslók változnak farkassá. Kialakul a farkasemberről való hiedelem. Démoni állat, sátáni figura.

A korabeli gondolkodásra jellemző volt, hogy a tapasztalati világ és a szellemvilág között átjárhatóság volt, a határ nehezen meghúzható. Hasonlóképpen az élet és a halál sem volt végérvényesen elválasztva egymástól, közötte átmeneti lények voltak. Félig anyag, félig szellem lények. Egy részük ártalmatlan, ezek a manók. Mások ártók, akik megölik a bányászokat. Európa szerte volt szellemhit. Animisztikus világ ez, ahol az elhagyatott házakban szellemek laktak. A legműveltebb rétegtől az egyszerű emberig mindenki hitt ebben. Az egyház álláspontja szerint a lélek csak fokozatosan hagyja el a testet. Ebben a korban jelenik meg a tetemrehívás gyakorlata, a szembesítés egyik vállfaja. A német jogban a halottaknak is voltak jogaik. A halottak fölötti világi ítélet nem volt ritkaság, nem egy eretneket, boszorkányt halála után exhumáltak és csontjait megégették. Mindez miért? Mert hittek a halottak erejében.

A visszajáró lelkek, kísértetek, szellemek benépesítették a hiedelemvilágot. A szellem a valódi formája a testetlen lénynek vallották egyesek. Mások szerint a kísértetek csak az elmeháborodottaknak és a melankóliában szenvedőknek jelennek meg. A protestáns felfogás elvetette a szellemekben való hitet. Tagadták a purgatórium létét és a lélek visszajárását is. Csak két hely van a lélek számára: a pokol és a Paradicsom. Ezzel szemben a katolikus felfogás szerint Isten megengedheti a holt lelkeknek a megjelenést. A szellemek és kísértetek tanítják az egyházat, hogy megfelelő imákat mondjon a purgatóriumban szenvedő lelkekért. Az egyházatyák korában is divat volt a szentek megjelenésében hinni. A felvilágosult felfogás szerint a halál után nincs visszatérés senkinek, egy végleges szakítás történt a földiekkel. Britanniában hittek a halottak társadalmában. Vajon a vastag sírkövek azért voltak divatban, hogy a halottat megakadályozzák? Az antik Görögországban a fantomokat vendégül látták, három napig volt joguk a városban tartózkodniuk. Kikből lehettek kísértetek? A spontán abortuszban meghaltakból, abortuszban meghaltakból, kereszteletlen gyerekekből, szülésben meghalt asszonyból, szülés után a gyermekágyi ima előtt meghaltakból, jegyesekből, akik a lakodalom előtt haltak meg, házasokból, akik a lakodalom napján haltak meg, öngyilkosokból, akasztottakból, vízbefúltakból, az erőszakos halál áldozataiból, véli egy korabeli kimutatás. Azok, akiket mező szélen, útszélen, vagy tóparton temettek el szintén kísértetek lettek. A kereszténység átvette, és magába olvasztotta ezt a hiedelmet. Így válik a purgatórium a szellemek és a kísértetek tartájává. A gonosz az ördög közelebb van, mint gondolnánk. De ebben a gonosz által körbevett világban sem szűnik meg az ember Isten gyermeke lenni. Egyszerre ostromlott a gonosztól, kísértve van a sátántól, és egyszerre megváltott lény.

A vetítővásznon egymást váltották a képek, rézmetszetek, szobrok, festmények, rekonstrukciók amiket Storch az internetről töltött le. A pokol feltör a bioszférába.

Folytatta.

– És nézzük meg ezeket a képeket, amiket bárki megtekinthet az interneten. Nem tudom, mond-e önöknek valamit az a kifejezés, hogy kryptozoológia? – válaszra várva néhány kortyot ivott a vizespohárból, majd ismét a pulpitushoz lépett. – A kryptozoológia olyan állattant jelöl, ami volt, vagy vélt állati fajok eredetével foglalkozik. Ide tartoznak a sárkányok, szirének, óriások, ufók, ésatöbbi, amikről már szó esett. A tiltott archeológia szintén olyan diszciplina a régészeten belül, ami nem kanonikus leleteket tár a nagyközönség elő. És most nézzük meg azokat a leleteket, amik dokumentálják előadásomat.

Különböző démonikusnak titulált állati tetemek, csontvázak képei jelentek meg a vásznon és a hallgatóság hüledezve nézete a farkasember koponyáját, a szirének megkövesedett életnagyságú maradványát az óriások csontvázát feltárás közben, szárnyas démonokról készült felvételeket. A projektor fénye kialudt. Storch diadalmasan állt a pulpitusnál.

– De van itt még valami, és ezzel megköszönöm a figyelmüket – mondotta, és kivette a barna papírzacskóból az ördög koponyáját.

Tolongva lódult a hallgatóság a pulpitus felé. Storch kávézni indult a hallba. Közben sejtelmesen mosolygott.

16

- A fiatalember teológus? Kérdezte a kávéházban az átellemben levő asztaltól egy idős férfi. Récsöl elmosolyodott a „fiatalember” megszólításon. Kicsit régimódinak találta, olyan polgárinak, de a tiszteletadás mégis benne volt.
- Igen. Válaszolt Storch. Az vagyok. Átültek az idős ember asztalához, aki éppen a Szabadságot olvasta.
- Megbocsásson, hogy csak úgy megszólítottam. Korányi. Nyújtotta idős kezét és felállt a plüshuzatú sarokpadról, ahol Storch szokott ülni. Korányi Endre, nyugalmazott földrajztanár. Idefele jövet a malomárok melletti könyvesüzletben láttam néhány érdekes könyvet. Storch némán hallgatta. Tudja abban, ahol antikvárium részleg is van.
- Igen, tudom.
- Volt ott egy Masznyik Endre talán a Pál apostol élete és még egy jelenkori szerző, lehet ismerik is. Preston, Douglass Preston. Az égi jelek. Azt ajánlanám, hogy olvassa el, bizonyára tetszeni fog. És a hölgy mivel foglalkozik? Kérdezte mosolyogva.
- Matematikus vagyok. Mosolygott vissza Récsöl.
- Ó, azt én is szerettem. Révedt vissza emlékeibe Korányi.
- Tudják, ide járok kávézni minden nap.
- Mi is. Nevettek egyszerre storchék. Már láttuk itt önt többször. Mesélte Récsöl. Nem tudtuk, hogy magyar.
- Én is felfigyeltem magukra. Korányi felemelte a kávéscsészét és belekortyolt a dupla feketébe. Szép mandzsettái vannak. Jegyezte meg Storch. Az öregúr elmosolyodott. Egy pillanatra mintha zavarban lett volna a dicsérő szavaktól, de aztán nekibátorodott. Igen, angyalok. Tudják a magamfajta öregúrnak több ez a kávé, mint puszta serkentő elfogyasztása. Ahogy a rohanó társadalomnak szinte már csak száradt automatizmus, beülni egy kávéra valahova és pletykálni, csevegni. Számomra olyan, mint egy ünnep. Szertartás. Reggel felveszem a fehér ingemet, mandzsettásat, nyakkendőt kötök és kalapot teszek a fejemre és komótosan lesétálok ide. Ugyan nem lakok messze ide, tudják a bástyasoron élek egy bérlakásban, de hát elég is az nekem. Ezeket a mandzsettákat még a feleségemtől kaptam, Isten nyugosztalja, egy hollandiai út alkalmával vette nekem. Kicsit olyan, mintha ő is velem lenne még mindig. Aztán felkapta a fejét. Ismét a jelenbe került vissza. Moslygott. Méltóságteljesen felállt. Nekem sajnos mennem kell. Mondta. Örvendtem a szerencsének. Emelte fel a kalapját miközben Récsöl felé enyhe meghajlással köszönt, majd névjegykártyát nyújtott át Storchnak. –Ha van idejük és persze kedvük, szívesen látom magukat egy délutáni beszélgetésre. Korányi kezet nyújtott. Storch ismerte a szokást, hogy előbb az idősebb nyújt kezet.
- Menjünk nézzük be az antikváriumba. Félórán belül ott voltak. Már sötétedett. Ötkor záróra. Storch tudta. A könyvüzletek órarendje mind ötig tartott, kivéve az Egyetemi Könyvesboltét, ami Mátyás lovasszobrával szemben volt, az ugyanis hétig tartott nyitva.
- Mit is említett az öreg?
- Douglass Preston: Égi jelek. Válaszolt Storch. Récsöl talált rá.
- Felkísérsz az intribe?

- Igen. Mehetünk.

17

- Maga hisz az angyalokban, kedves Krisztián? - kérdezte Korányi Endre nyugalmazott földrajztanár.
-Hát... hogy is válaszoljak önnek, erre a kérdésre.
-Őszintén, tiszteletes úr – nevetett Korányi. – Csakis őszintén.
-Hiszem azt, hogy Isten teremtményei, és, hogy léteznek, de még nem láttam egyet sem.
-Nem azt kérdeztem, hogy látott-e, hanem azt, hogy hisz-e bennük?
-Igen. Elnézést. Isten láthatatlan udvartartásának tagjai.
-Ezt valami lexikonból tanulta? Úgy hangzik, mintha vizsgán felelne. Én nem vizsgáztatom fiatalember, nekem nem kell felmondania a kurzust. Csak kérdeztem a véleményét. Mert tudja, én hiszek bennük.
-Nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani nekik. Hiszen egyedül Krisztus üdvözít.
-Igen. Ezt egyikünk sem vitatja. Távol álljon tőlem, hogy vitába szálljak önnel, ugyebár én nem vagyok teológus, csak geológus - élt a szójátékkal Korányi és barátságosan folytatta - Csak azért kérdeztem, mert nekem ez a hobbim. Mindenfélét összeolvasok az angyalokról. Afféle műkedvelő vagyok. Műkedvelő teológus, ha lehet ezt így mondani. Leült. Nagyot sóhajtott. Keze nem remegett, ahogy a csészét tartotta. Storché inkább remegett, pedig alig múlt huszonkettő.
-Avval kapcsolatban, amit az imént mondott, szeretnék helyesbíteni.
-Egészen pontosan mivel kapcsolatban?
-Avval, hogy nem látott angyalt.
-Igen, azt mondtam - ismételte meg Storch.
-Maga nem látott.
-Igen, ez így helyes. Én nem láttam - mosolygott zavartan Storch.- Természetesen így a helyes, mert azért mások láthattak, gondoljunk csak a sok látomásra, vagy a szentekre, Máriára, János apostolra Pathmos szigetén.
Korányi türelmesen hallgatta.
-Hallott már arról a mesterségről, hogy angelológus?
-Nem. Nem igazán. De bizonyára létezett ilyen, akik rangsorolták az angyalokat, osztályozták, vagy rendszerezték is, egész angyaltant fejlesztettek ki a katolikus teológián belül. Mint például Aquinoi Tamás, akinek a megtisztelő doctor angelicus címet adták. Korányi fejét csóválta.
-Nem, nem erre céloztam. Nem a középkorra, hanem a jelenkorra értettem a kérdést.
-Úgy érti, a jelenkorban léteznek-e angelológusok?
-Igen, erre lettem volna kíváncsi.
-Fogalmam sincs. Ilyet sem láttam.
-Nos. Állítólag Bulgáriában két angelológus talált egy angyalt. Egy sziklabarlangban.
-Ezt most nem értem. Úgy érti, halott angyalt?
-Igen. Bár a kifejezés, hogy halott nem hinném, hogy a megfelelő lenne, de erről majd még beszélgetünk.
-Ezt most komolyan mondja?
-Igen. Még fiatal voltam. Ez 1943-ban volt. Még a nyári vakációnkban leutaztunk a bolgár tengerpartra. Elsőévesen. Tudja, az egyetemistáknál már akkor szokás, vagy talán inkább divat volt, hogy másodévesen jegyesedtek és harmad- meg negyedévesen házasodtak. Így volt ez velünk is - révedt a múltba Korányi. - Azon a nyáron ismertem meg a feleségemet, aki szintén földrajzszakos volt. Nem akkor ismertem meg, hanem akkor kerültünk össze. Mosolygott kicsit zavartan Korányi, ahogy ezeket a társkapcsolati kifejezéseket görgette.
-A gyakorlati hónapok alatt kiküldetésben voltunk Bulgáriában, egy szokatlan tektonikai mozgás vizsgálatában segédkeztünk. A földmozgás okozta a hegyomlást, ami napvilágra hozta ezt a földalatti barlangot, ahol az említett lelet volt. Jelentést kellet írnunk erről a dologról is. Dokumentálnunk kellett. A leletet elszállították. Természetesen katonai beavatkozással, hogy a helyi kolostor, aminek a tulajdona volt a hegy, a barlanggal együtt, e nemes ereklyét átadja a múzeumnak. Mi a Grigore Antipa Természetrajzi Múzeum kiküldöttjeiként vettünk részt a kutatásban. Kér még kávét fiatalember? - kérdezte Korányi. megszakítva evvel a történet fonalát.
-Igen, kérek.
-Nagyon szeretem a törökösen főzött kávét. Más aromája van, mint a presszósnak. Sajna, nekem nincs kávéfőzőm. Hogyha megkívánok egy presszósat, akkor lesétálok a Szilvia kávéházba. Itthon meg így ibrikben főzöm, aztán teszek egy csepp vizet bele, miután felforrt és leülepszik.
Míg Korányi a konyhában melegítette a kávét, Storch az asztalon levő üveghamutartóba tett mandzsettagombokat tanulmányozta.
- Nagyon szépek. Igazi művészi ötvösmunka. De milyen furcsa! - pörgette ujjai között- Nézd csak! Mutatta Récsölnek. Miből lehet? Ezüst?
- Nem, ez nem ezüst. Rendkívül vékony, majdnem olyan, mint egy borotvapenge, de ugyanakkor furcsán nehéz. Mi lehet? Ólom?
Korányi csoszogva, rezzenéstelen kézzel hozta a gőzölgő feketét.
-Itt is van - mosolygott. - Parancsoljon.
-Nagyon szépek a mandzsettái.
-Igen - nevetett Korányi. - Csodálatosak. Mint már mondottam korábban, hogy az volt a szokás, hogy az egyetemisták másodévesen jegyesedtek, így mi is harmadévesen házasodtunk össze. Jegygyűrű helyett ezt a mandzsettagombot kaptam az én Evelinemtől. Isten nyugtassa. Én pedig egy láncot készítettem neki angyal medállal. Ugyanebből a fémötvözetből.
-Ezüstből?
-Nem - nevetett Korányi. - Ez nem ezüst.
-Gondoltam, hogy nem ezüst, mert ahhoz képest nehéz - mondta Récsöl.- De mi lehet ilyen vékony és ilyen nehéz?
-A lutécium és ozmium - adta meg a választ Korányi. – Szóval, ott Bulgáriában az ásatás, illetve a hegyomlás helyszínén rendkívül sok ozmium és lutécium tartalmú kőzetet találtunk. Sóhajtott Korányi. Ezek ugyebár ritka földfémek. Ha mond ez önöknek valamit.

- Te Kriszti! Emlékszel még Korányira?
- Kire?
- Arra az öreg földrajztanárra, akivel egyszer összefutottunk a kávézóban.
- Igen. Persze. Korányi Endrének hívták. Mi van vele?
- Semmi. Levelet kaptál tőle.
- Nafene.
- Itt van.
Storch felbontotta a levelet.
„ Tisztelt Kristian Storch! Elnézést kérek, hogy levelemmel zavarom. Remélem emlékszik még szerény személyemre. Kötelességemnek érzem figyelmeztetni az önre leselkedő veszélyekre, ami felfedezésével kapcsolatos. Hamarosan a talált leletet keresni fogják. Valószínűleg egy román misztikus, önmagát titkos társaságnak nevező szervezet. Valószínűnek tartom, hogy beavatási szertartás céljából akarják a leletet megszerezni. Javaslom, helyezze mielőbb biztonságba a leletet. Őszinte barátsággal: Korányi Endre, nyugalmazott földrajztanár.”
A feladón nem kolozsvári cím szerepelt, hanem bukaresti.
- Miről beszél ez? És egyáltalán honnan tud az ördög koponyájáról?
- Figyeld csak a feladót. Bukarest. Ott van a Grigore Antipa múzeum. A természetrajzi, emlékszel rá? Voltunk s a nászutunkon.
- Igen, persze, hogy emlékszem. És akkor mi van, ha onnan írt?
- És - válaszolt határozottsággal hangjában Récsöl. - Az öreg esetleg, mint nyugalmazott földrajztudós, vagy földrajztanár besegíthet ott. Te pedig előadást tartottál Kolozsváron egy értekezleten. Igaz?
- Igaz.
- A Grigore Antipa múzeum igazgatója ott volt az előadáson. Emlékszel?
- Emlékszem. És akkor jelentette be, hogy a múzeum egy új részleggel bővült. Tudod, hogy mi a neve ennek az új részlegnek?
- Nem.

- Kriptozoológia.

18

-És miből van az anyaguk?
-Úgy érti, a felépítésük?
-Igen. Erre értettem.
-Megdöbbentünk a lelet láttán. Kérem, ne értsen félre. Én nem voltam vallásos. Különösen életemnek abban a szakaszában nem. A feleségem inkább. De tetszik tudni, tiszteletben tartottuk mások hitbeli meggyőződését. Tudósoknak készültünk. És lám, még csak tudóspalánták voltunk, két évnyi felsőfokú ismerettel mögöttünk, és beleütköztünk életünk, most már így ebben a korba bátran kijelenthetem ezt, legellentmondásosabb leletébe. A hegyomlás után, mint említettem, a leletet a kolostorba szállították, onnan pedig a katonaság . A hegyomlás után, mint említettem, a leletet a kolostorba szállítottaák, onnan pedig a katonaság sajátította ki. Fény képeket készítettek és elvitték..Azt mondhatnám, hogy fordulópont volt az életemben. Nem hittem sem angyalokban, sem ördögökben, sem Istenben, sem a sátánban. A vallást nem tekintettem többnek, mint az emberek manipulálására szolgáló eszközt. A politika, az érdekek egyik szálát láttam benne a szövetben. Milyen anyagból volt felépítve az angyal teste? Erre voltunk mi is kíváncsiak. Aztán jött a háború. Nehéz idők. De ezeken a nyári gyakorlatokon, összebarátkoztunk a rend apátjával. Igen komolyan érdeklődött a természettudományok iránt. A háború elsodort bennünket egymástól. A szerzetesrend felbomlott. De leveleztünk. Fényképeket, valamint a boncolási jegyzőkönyvek kivonatát is megkaptam tőle.
-De ezek titkosított iratok voltak!
-Valóban azok. De meg fogja mindjárt érteni. A bizalom kölcsönös volt. Senkinek sem beszéltem erről a kapcsolatról. Nagyon a végére akartam járni ennek a dolognak. Nem volt véletlen, hogy a kommunizmus bukása után a Bukarestben a Grigore Antipa Természetrajzi Múzeum egyik újonnan megalakult részlegének vezetője lettem. A kriptozoológiáé. Ez addig ismeretlen dolog volt, sok ideig a paleontológiához sorolták, őslénytan alatt futott, de a diktatúra bukása után felvette ezt a nevet. Akik ezen a nyári gyakorlaton részt vettünk, mind, kevés kivétellel, ennek a részlegnek lettünk a munkatársai. Még a diktatúra alatt is.
-Ez komoly?
-Igen. Ahogy mondom. Az országban folytak a geológiai kutatások, a kőolaj, vasérc, színesfém és más kincsek után, mert volt nehézipar, kellett a nyersanyag. A kutatómunka során a kőfejtőkben, bányákban, hegyekben, ahol a felmérések folytak több különleges, úgymond besorolhatatlan lelet látott napvilágot. Mindezt valahol tárolni, rendszerezni kellett. Aztán olyat is hallottam, de ez már nem az én szakterületem, hogy egy részét bele kellett olvasztani a géta-dák mitológiába, kontinuitás, miegyéb.
-Hú, ez magas nekem. Nem igazán értem, hogy mi köze lehet mindennek a lelethez.
-Nem fontos minden részletét megértenie. Csak azt magyarázom, hogy a diktatúra alatt már felfedezték a Bucegi hegységben az úgynevezett gránitpalotát. Nem gránitból van, hanem másból. A kifejezés Verne Gyula Rejtelmes szigetéből került át. Ismeri a művet igaz?
-Igen, hogyne. Minden gyerek kedvence volt.
-Nos, ennek is géta-dák hátteret rajzoltak. Zalmoxis mítoszát keverték bele.
-De mi ez a gránitpalota? Mi volt a Bucegiben?
-Óriások csontvázát találták meg. A leletek persze nem kerültek kiállításra. Ma is nagy részük a múzeumok tárolóiban hever. Bedobozolva várják, hogy katalogizálják őket. Vagy azért, mert nem illenek bele a világképbe, vagy, mert nem tudják datálni. Olyan is van, hogy nincs elég szakember, munkatárs, aki a leleteket átnézze, értékelje. Azért akartam most itt a Kolozsvári lakásomon találkozni, mert nekem már nem sok van hátra az életből. Nyolcvanhetet töltöttem. Át szeretném adni a hagyatékot, és vele együtt a megbízatást is.
Storch kérdőn nézett Korányira.
-Igen, tiszteletes úr. Jól hallotta. A rodopei esetről szóló dokumentáció ezekben a dossziékban van. Fényképek, boncolási jegyzőkönyvek, laboreredmények, minden.
-Miért pont én?
-Egyrészt, mert megbízható régi ismerős. Másfelől, a hely, ahol szolgál nagyon érdekes. Hadd meséljek magának arról a Kopaszdombról.
-Ismeri?
-Jobban, mint gondolná. A múzeum kriptozoológiai részlegének igazgatója voltam, mint említettem. A részletektől most megkímélem. A bányászatot én rendeltem el a Kopaszdombon. Persze, kőbányászatnak álcázva.
-Nem az volt? Abból épült ott nagyon sok épület.
-Igen, tudom. Ezt is akartuk elhitetni. És mint látja sikerrel jártunk. Lutécium és ozmium után kutattunk. Szokatlanul nagy koncentrációt találtunk a hegy lábánál. Az intézet arra számított, hogy valami a rodopeihez hasonló leletre fogunk bukkanni. Angyal fosziliára számítottunk. A hegyben levő alagút mítosza arra serkentett bennünket, hogy végezzünk mélyfúrásokat, hátha a Bucegiben található gránitpalotához hasonló képződményre lelünk. A hegy kiválóan alkalmas lett volna erre. Amit találtunk, minden addigi elképzeléseinket felülmúlta. Sikerült a rodopei esetet felülmúlni.
-Mit találtak? - kérdezte Storch gépiesen. Pedig a választ tudta.
-Ördögöket. Fosziliákat. Csontvázakat. A projektet az intézet vezette, finanszírozta. Volt egy munkatársunk is, gondolom ismeri a doktor urat.
-Andrást?
-Igen. Őt. A pszichiátriai intézetből. A figyelem elterelése céljából betegekkel dolgoztattunk a hegyen. Úgy a mezőgazdasági munkákat, ami elterelte a figyelmet a kutatásról, mint a kőfejtést. A leletek feltárásánál a mi embereink voltak jelen. Nehogy kiszivárogjon valami. András doktor fia, Zoltán egy elmélettel állt elő. Gondolom, ismeri a teleportálás és szkizofrénia, megszállottság elméletét, amit részletesen felvázolt a bukarestieknek. Az elvtársak annak idején beleegyeztek a kutatásaiba, nagyon jó fedőprojektnek látszott. Szkizofrénia, megoldás, stb. Viszont túl messzire ment. Függetlenítette magát. A múzeumtól is, és lassan a projekttől is. Rögeszméjévé vált. Megépítette a gépezetet, amire nem kapott engedélyt. Berlinből hazajövet sajnos balesetet szenvedett.
-Igen, nagyon megrázott az eset engem is. A Reichról szóló kutatás friss eredményeit vártam akkor tőle.
-Azok itt vannak.
-Hogy?
-Nézze, gondoskodnunk kellett, hogy a projekt ne sodródjon más irányba. Úgy tűnt, Zoltán egyénieskedése nem tetszik az intézetnek, és veszélybe sodorja a kutatás menetét.
-Akkor nem baleset volt, igaz?! Meg kellett szabadulni tőle és balesetnek álcázták?! Miféle emberek maguk?! Mi ez az egész?!
-Nyugodjon meg, kedves Storch.
-Hogy nyugodhatnék meg, amikor egyik barátom fiát eltették láb alól, valami érthetetlen projekt miatt?

19.

Storch tiszteletes fáradtan tekintett a pohár fenekén csilingelő olvadó jégkockákra. Mintha bűneit látná az úrvacsora kelyhében, mikor utolsóként iszik a megáldott kehelyből…aztán elhessegette a gondolatot. Récsöl aludt már. Kánikula volt. Storch ivott még egy jeges Alexandriont, majd leült az előtér fonott székére. Fejét hátravetette, szemét lehunyta, míg a szájpadlásához lapított jég olvadni kezdett.

– Szervusz. Leülhetek? – kérdezte Zoltán, és kicsit téblábolt Krisztián előtt.

– Igen, hogyne foglalj csak helyet! – válaszolt Storch, s közben kinyitotta a szemét. Hirtelen körbenézett. Vajon most ébren vagyok, vagy álmodom? Tűnődött magában.

– Valami gond van, tiszteletes? – vetette oda Zoltán.

– Igen, azt hiszem.

– Éspedig?

– Azt hiszem, nem kellett volna igyak még egyet. Már olyasmiket látok, amik nem…..

– Mi nem?

– Szellemeket, kísérteteket. Éppen azon töprengtem az előbb, milyen kár, hogy meghalt Zoltán, mennyi mindenben tudott volna segíteni, választ adhatott volna egy csomó kérdésre…és most megjelensz nekem, mint egy médiumnak.

– Igen? És ez most zavar téged?

– Rettenetesen. Ugyanis én nem hiszek a kísértetekben, vagyis nem úgy hiszek, ahogy mások, akarom mondani nem azt értem alattuk, mint mások, szóval….te nincs, mit itt keress az én felfogásom szerint.

– Tényleg?

– Igen. Tudod, a Bibliában meg vagyon írva, hogy senki onnan át nem jöhet, és mindenki aki nem az ajtón jön be, az rabló és hazug, vagyis te nem lehetsz Zoltán.

– Akkor szerinted ki vagyok?

– Nem tudom. Talán az ördög, a hazugság atyja.

– Mondd, tényleg olyan kénkőszagom van? Nem hallottad a patáimat itt végég a verandán, ahogy végigkopogtam?

Nevettek.

– Bocsánat. Elragadtattam magamat. Tudod, én állandóan, akár ébren, akár álmomban is feszt teologizálok, mindent igyekszek beleigazítani abba a világképbe, amit Isten megteremtett. Csakhogy nem minden sikerül ebbe. Ezért magyarázatokat dolgozok ki.

– Most éppen a szellemekről és kísértetekről, ha jól értettem.

– Olyasmi. Miért, magadat minek definiálnád a jelen helyzetben? Valóságnak, illúziónak, varázslatnak, vagy démonnak, esetleg valami elmebaj szüleményének?

– Zoltánnak.

– Mindenesetre, mélyenszántó magyarázat volt – biccentett elismerően Storch, s cselhez folyamodott.

– Tölthetek egy pohárral? Igazi Alexandrion!

– Ezt úgy mondtad, mintha igazi Metaxa volna.

– Szóval?

– Igen, köszönöm, elfogadom. Egy pohár igazi, hamisítatlan Alexandriont nem lehet visszautasítani.

Ismét összemosolyogtak.

Storch közben becsoszogott a konyhába, keresett egy poharat. Kisandított az előtérbe, ott van-e még Zoltán. Ott volt.

– Parancsolj.

– Igyunk a találkozásunkra.

– A megismerkedésünkre! – helyesbített Storch.

– Te most honnan jössz? Úgy értem, neked most jó, ahol vagy?

– Igen.

– Világos, nemleges válaszra nem is nagyon számítottam. De hát látom a tested valóságos, nem valami áttetsző köd, vagy a hagyományos kísértetek cigarettafüst anyaga.

– Ez igaz.

– Igen, pontosan ilyen problémával van dolgunk apáddal. Apropó, nála már voltál?

– Nem. És nincs is szándékomban.

– Gondoltam. Egy pszichiáter úgysem hinné el.

– Reichről kérdezett és mondta, hogy érdeklődtél a doktori dolgozatomról.

– Olvasgattam belőle. Meg a gépet is láttam. Amennyit én megértettem belőle, olyan időgépszerű valami lehetett, meg ami a teremtés energiáját akarta megcsapolni. Érdekes teóriám volt nekem az egészről, de apád nem mesélt az ördögkoponyáról, amit találtunk a hegy gyomrában, illetve nem is mi találtuk, hanem apád egyik páciense?

– Nicolae.

– Igen. Akkor ezek szerint tudsz a dologról. Szóval, elvégeztünk egy csomó vizsgálatot, cétét, röntgent, szövettani vizsgálatot, miegyebet és sehol semmi. Mintha nem földi anyagból volna. Ráadásul elmentünk egy halottlátóhoz, vagy minek nevezzem ezt a parafenomént és az sem tudott semmit mondani.

– Igen, ez így van – felelte mosolyogva Zoltán.

Közben megfogta Storch tiszteletes karját. Storch enyhén megborzongott. Annyira valósághűnek érezte az érintést, hogy nem jött, hogy elhiggye.

– Ha gondolod, vért is vehetsz tőlem.

– És mit fognak a vizsgálatok mutatni?

– Megállapítják, hogy nulla egyes vércsoportom van, a cukorszintemet is megmérik, továbbá, hogy nincs e fertőző nemi betegségem, meg amit akarsz, a vörösvértestek számát…

– Szóval, mint egy normális embernél.

– Valóságos, nem normális embernél! – helyesbített Zoltán.

– Tehát akkora koponya atomokból van felépítve.

– Ez eddig sem volt titok számotokra.

– És ezek az atomok, milyen anyag atomjai lennének?

– Nem antianyag! – élcelődött Zoltán.

– Neutrinószerkezet, amit egy erőtér stabilizál.

– Úgy érted, ez az erőtér a teremtés energiája?

– Érdekes, amit mondasz. Kialakitottál egy szakszótárat ebben a démonológiában, és mindenképpen ebben a szóintervallumban akarsz leragadni és mindent a saját elméletedbe akarsz beleerőszakolni.

– Igen, ezt az előbb én magam említettem.

– Hallottál már a nagymolekulás aszinkron kristályokról?

– Úgy igazából nem.

– Ezek tárolják agyunk emlékeit.

–Szóval, ilyen mágneslemezek, harddiszk a biológia nyelvén. Akarom mondani, a nukleinsavak nyelvén.

– Olyasmi. Reich kutatásai és kísérletei alapján megépítettem az akkumulátort. Mivel ő szkizofréniát is gyógyított, amit megszállottságnak neveztek régen. A démoni énjét, vagy azt a másik személyiséget akartam a készülékkel a teremtési téren kívülre teleportálni, ha lehet ezt a kifejezést használni. A páciensek közül néhányan segítettek megépíteni a gépet, teljes titoktartásban, a szekuritáténak beadtuk a mesét, hogy kutatás, volt egy tervezet, persze csak falból, mindenki le volt pénzelve, meg pálinkázva, a fene se nézett utána a dolgoknak ebben a kis faluban, meg nem is volt olyan nagy a gép, hogy szemet szúrjon. A villanyt az ipari vezetékről lecsapoltuk, mert kellett az energia az erőtérnek. A probléma az volt, hogy sikerült is a kísérlet…

– Gondolom. Csakhogy nyitva maradt a kapu, és a teremtési téren kívüli térből beözönlöttek a démonok, amik a páciensek testének anyagát használva ebben a világban tevékenykedtek.

– Nem. Ez a te elméleted. Nem volt itt semmiféle kapu. Gondolkozz. Akkor miért találtak volna ördögkoponyát? Ha az ördögök, vagy nevezzük démonoknak az emberi test anyagát használták, már az alakját is megtarthatták volna, úgy értem emberi formát.

– Mert mindegyikünk tudatalattijába az ördög archetípusa úgy rögződött, mint szarvas-patás fekete lény, és az előbb említett nagymolekulás nem tudom mik így tárolták.

– Aszinkron kristályok.

– Igen.

– Megfigyeltem, hogy harminchárom évig élt Nicolae ebben az állapotban.

– A kisérlet után?

– Igen.

– Tünetmentesen.

–Tünetmentesen. – ismételte Storch gépiesen. – Vagyis szerintem meggyógyultan, mert kettéhasadt énjének másik része már nem ebben a világban volt, hanem a démonok dimenziójában. És arra jöttem rá, hogy azért pont harminchárom évig, mert Jézus Krisztus harminchárom évesen halt meg a kereszten. A halála megváltotta a teret is, mint olyant, amiben élünk, és a démonok nem ölthettek testet csak annyi ideig ebben a földi világban, ameddig Uruk ebben a földi világban testet öltött. Az a bizonyos erőtér, az amúgy instabil neutrinószerkezetet, amiből vannak csak addig stabilizálta, ameddig le nem telik a harminchárom év.

– Nem akarsz már lefeküdni drágám? – kérdezte Récsöl, és álmos szemekkel hunyorogva kidugta fejét az ajtón. Akkor látta meg Storch kezében a poharat.

– Csak ittam egy pohár jeges Metaxát, akarom mondani Alexandriont – magyarázkodott Storch.

– Egy pohárral – ismételte Récsöl, s szeme zöldje kikerekedett, úgy, ahogy Storch nem szerette. Azért van itt az asztalon két pohár. Mindjárt kettőből ittál.

– Mindjárt megmagyarázom. A másik az….

– Igen, tudom. Úriember nem iszik kétszer egymás után ugyanabból a pohárból. Récsöl legyintett, aztán befordult a konyhába, eresztett egy pohár vizet, megitta, majd várakozóan állt meg a küszöbön.

– Jössz? Vagy hozzak még egy harmadik poharat is?

– Megyek már, megyek – dünnyögött Storch szemét dörzsölve.

– A lelket nem ismerjük. Csak a lelki jelenségeket – szólalt meg Storch, s tekintetének az asztal alatt keresett menedéket.

– De hát lelkész vagy… – szólalt meg Ági, s a meredek beszélgetéshez cigarettájából próbált erőt meríteni.

– Szerintem hülyeség az egész – próbálta oldani a feszültséget Robi, aki vidám tekintettel kortyolt italába.

Nyári szabadságukból egy hétvégét a parókián töltöttek. „Ági a matekos, Robi a fizikus, Adél aki szintén matekos, Adrian a komputerzseni”, miként annak idején Récsöl bemutatta Krisztiannak, a volt évfolyamtársakat, kollégákat. A tábortűz megvilágította arcukat, akár valami történelem előtti korban az ősemberek. Inox csészéből itták a teát, s tekintetükkel valami nagy titkot akartak leleplezni.

– Csak a lélek jelenségeit ismerjük. Tüneteket. Megnyilvánulásokat, érzelmeket, hangulatokat – csapott bele Storch a már megkezdett gondolatmenetbe, s ebben a pillanatban maga sem tudta, mi lesz a folytatás. Robi sugárzó tekintete egy pillanatra az emlékeket kutatta, majd kicsit hunyorogva mondta lassan, tagoltan, nyoma sem volt már a hadarásnak, szeleburdisága komolyságba váltott át.

– Jól mondod, Kriszti. Amikor kilencedikes voltam, emlékszem, a pszihológia tanárnőnk íratott velünk egy rögtönzést, az volt a kérdés: „mi a lélek?” Az egész osztály négyest kapott. Mindenki azt írta a papírra, anélkül, hogy megbeszéltük volna: nem tudom.

– Úgy látszik, szerencsés osztályod volt. A miénkben ezt nem lehetett volna megcsinálni – felelte Ági.

– A sok stréber lány miatt! – nevetett bele Storch.

– Nagy jelenetet rendezett az öregasszony. Hogy összebeszéltünk, kompromitáljuk, szabotáljuk az óráját, meg efféléket mondott. Aztán a vége az volt, hogy mindenki jó valamire, de ti fiaim semmire.

– De a ledorongolás után sem adta meg a választ igaz? – kérdezte Adrian, reménykedve, hogy most megtudja, mi a lélek definíciója.

– Nem. Persze, hogy nem. Egy tanár, amikor a saját tudatlanságát akarja leplezni egy adott területen, mindig jelenetet rendez, ezzel eltereli a figyelmet arról, hogy igazából nincs jelentősége a tantárgyának, esetleg erre ő is rájött és csalódottságát ilyen jelenetekben fejezi ki.

– Ezt mint tapasztalt pedagógus mondod? – hergelte Récsöl Robit.

– Nem. Nem, mint tapasztalt, hanem, mint pedagógus.

– Valami biokémiai elemzést várt, hogy írjunk az idegsejtek, meg a sejtek közötti potenciálkülönbségről, meg a kalcium és nátrium, vagy mi közötti koncentrációkülönbségről és az ebből fakadó bioáramokról, de nálunk se hang, se kép.

– Meg a nagy molekulás nem tudom mikről – nevetett bele Storch.

– Igen, valami olyasmi.

– Van benne valami, de a nagymolekulás aszinkronkristály-elmélet túlhaladottá vált mára. Ez még a szovjet atomprogram idején ment, de manapság a mátrix világát éljük, párhuzamos dimenziók, fraktálok, miegyebek. Azóta minden digitális lett, csak a lelket nem ismertük meg.

– Mert az Isten lélek – mondott merészet Storch.

Belebámultak a tűzbe.

– Olvastam egy könyvet, a címe In căutarea sufletului. Egy román nyelvű szakmunka – kezdett bele Adrian. – Telepakolva egy csomó biokémiával, meg biofizikával. Annyi volt benne a hasznos, hogy végignyargalt az emberiség történelmén, illetve tudománytörténetet, ki mit mondott a lélekről, hol és hogyan próbálta definiálni. De igazán hihető választ nem kaptam. Én mindig attól félek, hogy egy idő után azt, amit elhittem megváltozik, felfedeznek valami újat és akkor meg kell változtassam a hitemet, ami olyan, mintha saját magamnak hazudnák.

Zavartan körbepillantott. Talán nem fejezte ki magát eléggé érthetően, gondolta, mert nem beszéli anyanyelvi szinten a magyart. Récsöl mosolygott ezen a szégyenlőségen. Olyan kisfiús volt, pedig már nem diákok egyik sem.

– Én is így vagyok ezzel – szólalt meg Adél, hogy Adrian zavarát enyhítse. Amaz belebámult a tűzbe. Storch dobott még egy-két vastagabb fát a tűzre, ezzel jelezve, szeretne még beszélgetni

– Kriszti, gyere na, mesélj valami érdekeset – kérlelte Ági. – Tudjátok, hogy az a szokás, hogy tábortűznél rémtörténeteket kell mesélni.

– És ki honosította meg ezt a szokást? – kérdezett vissza Storch.

– Nem is tudom. Amolyan íratlan szabály. Az évfolyammal is, amikor kirándulni voltunk, akkor rémtörténetekkel ijesztgettük egymást. Gyere na, Kriszti, te olyan jó sztorikat tudsz kitalálni...

– Ne kéresd már annyit magad – szólt Récsöl.

– Rendben van. Adta meg magát Storch. Hallotta már valaki azt a szót, hogy hamadriád?

– Nem. Talán valami szörnyeteg neve a zsidó mitológiában?

– Nem – csóválta fejét Storch. A Zsidóknak különben sincs mitológiájuk.

– De én olvastam Graves-től – hadarta Ági, de Storch erélyes pillantására abbahagyta az érvelést.

– Az Graves, ő tudós, akinek elméletei vannak, vagy még azok sem. A zsidóknak történelmük van, és az nem mese. De most ebbe ne menjünk bele. A hamadriád nem zsidó kifejezés, hanem görög.

– Pedig tisztára úgy hangzott, mint Godzilla! – Röhögött bele Robi.

– Nem. Tulajdonképpen több jelentése is van – Folytatta Storch. – Az egyik, az a görög mitológiában használatos, olyan fát jelent, amelyikben benne lakik a Nympha. Ebben él és ebben hal meg. Ez az eredeti jelentése.Aztán van egy másodlagos jelentése, mégpedig, egy ma is létező indiai mérges kígyó, és végül amiről mesélni fogok, azt a fát hívták hamadriádnak, amiben a bibliai őskígyó lakott, és aminek termésével végül Évát megmérgezték.

– Hű de izgi – Mondta Ági.

– Naszóval. Ádám, amikor már halálát közeledni érezte, megkérte fiát, Séthet, hogy menjen vissza az Édenkertbe, és a bejáratnál őrködő angyaloktól kérje el a Kegyelem Olaját, amelyet Isten az embereknek ígért. Séth elindult hát a hosszú útra, gond nélkül meglelte az Éden kertjét, mert nem kellett egyebet tennie, mint hogy szülei lábnyomait követte visszafele. Ugyanis azok mentén nem nőtt fű. Megérkezik. Az angyal beengedi a kertbe, elvezeti a már említett hamadriádhoz, aminek persze kereszt alakja van, szóval az életfához. Gyökerei között Séth megpillantja az alvilág sötét, sziklás mélységeit, testvére Káin alakját, aki szörnyű tette óta az egyre sűrűbb gyökérzet fonadékai között raboskodott. Az angyal nem teljesítette Ádám kérését, de nem engedte el Séthet üres kézzel, hanem adott a hamadriád fájáról három magot, hogy ezeket adja át apjának, Ádámnak. Ádám hálásan fogadta az ajándékot és meghalt. Halála után fia a holttest szájába tette a három magot és úgy temette föld alá Ádám testét. Ádám koponyájából egy hármas törzsű életerős fácska sarjadt. Ádám vére táplálta a csemetét, amíg fa nem lett belőle. Nóé, aki ismerte a fa eredetét, kiásta és Ádám koponyájával együtt felvitte a bárkára. Az özönvíz után Ádám koponyáját a Kálvária dombon temette el, a fát pedig Libanon hegyének tetején ásta be ismét a földbe. Ez a fa volt később Mózes égő csipkebokra, aminek ágai között jelent meg Isten angyala. Mózes lemetszett a fáról egy ágat, amivel később vizet fakasztott a sziklából. Az ígéret földjére nem vihette be a fát,illetve az ágat, hiszen ő maga sem ment be oda, így a szent ágat ismét földbe dugta ezúttal Moáb dombjai között. Később Dávid ápolta ezt a fát, ismervén eredetét és fia Salamon elhatározta, hogy egyik ágából oszlopot faragtat épülő temploma számára. Ácsai azonban hiába faragták és formálták, a készülő gerenda hol túl rövid, hol túl hosszúnak bizonyult, nem sikerült beépíteni. Végülis félrehajították és jobb híján hidat vertek belőle Jeruzsálem és a környező dombok közé. Sába királynője, aki Salamon látogatására Jeruzsálem határaihoz érkezett, megállt a híd előtt, levetette saruját, és a gerendát megcsókolva, mezítláb átgázolt a folyón. Salamon ezt látva, felszedette a gerendát és arannyal beborítva a templom homlokzata fölé emeltette. A nagy király unokája megkívánta az aranyat, leszedette a „felesleges” gerendát, és hogy tettét elrejtse a lecsupaszított gerendát a föld mélyére ásatta el. A szent fa helyén egy forrás fakadt, amelynek gyógyító erejű vizéhez Szíria minden tájáról betegek ezrei vándoroltak, zarándokoltak. A forrás neve Betesda. Egy angyal őrizete alatt állott. Évek múlva a föld kilöki magából ezt a gerendát. Ekkor ismét híd készül belőle, ezúttal Jeruzsálem és a Kálvária dombja között. Jézus utoljára ezen a hídon hagyta el Jeruzsálemet. A Kálvárián nem nőtt fa, ezt tudván a híd egy darabjából ácsoltak sebtében keresztet, melyet az Isten Fia vállán cipelt fel a Golgotára. Ádám koponyája fölé ismét földbe kerül a hamadriád és rajta feszül a második Ádám. Rajat az ismerős felirat: INRI. Azaz, Jesus Nazarenus Rex Iudeorum, vagyis a Názáreti Jézus, a zsidók királya. De így is olvasható lenne: In Nobis Regnat Iesus, vagyis Jézus bennünk uralkodik.

– Hű, de szép volt Kriszti!

– És ez igaz? – Kérdi Ági.

– Nem tudom. Azt mondtad valami rémísztőt meséljek.

– Te találtad ki?

– Nem.Valakitől már hallottam.

– Érdekes.

Néma csendben ültek egy darabig. Belebámultak a tűzbe és lélekben még mindannyian a történet hatása alatt voltak.

– Mesélj még a teóriádról Kriszti – kérlelte Ági. – Mi lett?

– Ő, mármint Zoltán, azt mondta nem helyes. Ha elfogadom, hogy ő a transzcendens világból jött, akkor jobban látja a miérteket és hogyanokat.

– Ne kéresd már magad Gólya! – nyerített bele Robi.

Storch németül gólya. Barátai így becézték, illetve csúfolták.

– Az volt az elmélet, hogy a gép funkciója, a kettéhasadt tudat idegen részét teleportálja a pokolba, mert a tudathasadás ördögi megszállottság. Szerintem Zoltán ezzel a masinával akarta ezt az ördögi rész visszaparancsolni oda, ahonnan jött. Csakhogy a kísérlet valóban sikerült. Nicolae esetében is sikerült. De harminchárom év után meghalt, még ha gyógyult is volt. Az ördög ebben a világban addig tartózkodhatott, amennyit Krisztus testben jelen volt ebben a világban. Bejöhet ebbe a világba, de limitálva van a testet öltése. A barlangban, illetve a hegy gyomrában éltek. Felvették azt a formát, ami lényegében az emberi tudat archetípusa róluk. Őskép, így mondják. Minden ember ilyennek képzelte el őket: szarvas, patás fekete lényeknek. Ahogyan az angyalokat is szárnyas lényeknek. Az anyagot valami összeállította, vagyis a kettéhasadt tudat második fele, a beteg rész testet öltött. Itt jönnek a nagymolekulás aszinkron kristályok, az archetípust, a receptet, hogy hogyan rendeződjenek a részecskék ők adták meg, ők állították össze, az energia pedig magából az akkumulátorból jött, ami megcsapolta a teremtés energiája helyett a démoni világét. Ajtónyitás volt, de rossz helyre. Erre megjelenik Zoltán, és meggyőz arról hogy ez nem így van.

– Miért jelenik meg? – kérdezte Ági.

– Hogy a gép ne pusztuljon el.

– Mert ő már tudta, hogy el akarod pusztítani a gépet? Ezek szerint az ördög tud a gondolatainkban olvasni?

– Nem. Egyáltalán. Csupán elhiteti velünk, hogy képes erre. Isten nem adott neki erre hatalmat. Mármint értelmünk felett.

– Akkor miért van ennyi gonoszság? – bökte oda Adrian.

– Mi adtuk oda az elménket neki. Lemondtunk arról a lehetőségről, hogy mi rendelkezzünk értelmünk felett. A sátán nem tud a gondolatainkban olvasni, csak Isten.

– Ezért létezik az exorcizmus, az ördög megtagadása? – kapcsolódott bele Récsöl.

– Isten meghallja a csendes imádságot, de az ördög nem hallja meg, csak, ha hangos szóval megtagadod. Legalábbis én így értelmeztem az exorcizmust. Bár soha nem csináltam.

– Akkor most miként tovább? – kérdezett Ági.

– Elpusztítjuk a gépet.

– Be sem indítod? – hülledezett Robi, aki gondolatban már a hipertérben volt.

– Nem. Nincs rá szükség. Szerintem, az én teóriám volt a helyes. Felgyújtjuk, és a maradékot eladjuk ócskavasnak. A tébolydában van elég cigarettás, megmondjuk véletlenül meggyulladt a gazdasági épület, aztán átterjedt a tűz a raktárra, semmi komoly kár, tehát büntetés nélkül megússzuk. Tiszta sor.

21.

– Mit olvasol? – állt meg Récsöl a fonott székben gubbasztó Storch mellett. Fejét kicsit oldalt billentette, hogy el tudja olvasni a nyitott könyv egy-egy mondatát. Közben lazán kibontott egy csomag St.Moritz-ot, amit Storch ironikusan „katolikus cigarettának” nevezett.

– Egy evangélikus lelkészfeleség ne szívjon katolikus cigarettát – mondta annak idején, mert ahová kerülünk, ott lesz füst elég.

Storch nem válaszolt. Tovább gubbasztott a széken és olvasott.

– Solaris – betűzte ki Récsöl.

Azok után, hogy felgyújtották az orgonakkumulátort Storch tiszteletes furcsán viselkedett. Szinte egész napokat hallgatott.

– Mi bajod? – kérdezte Récsöl kissé indulatosan.

– Rosszat álmodtam.

– Ez minden?

– Nem egészen.

– Hanem?

– Azt reméltem, ha elpusztítjuk a gépet, akkor minden megoldódik. Egyik percről a másikra.

– És nem így van?

– Talán mégis be kellett volna indítani a masinát.

– Ugyan! – legyintett Récsöl, és kifújta a füstöt. – Lehet, nem is volt működőképes. Ezek a pszichiáterek mind flúgosak. Szerintem csak Zoltán agyában működött a gép.

– Meg az enyémben – egészítette ki Storch. – Szóval, odamentünk. Még egyszer megnéztük a szerkezetet, aztán locsoltunk egy kis benzint a felhalmozott ruhákra, csak annyit, hogy belekapjon a tűz. Amikor begyulladt, az valami démoni volt. Én még sohasem láttam égő házat, de képtelen vagyok megfogalmazni, ez milyen volt. Csak álltunk és bámultunk.

– Amikor a gyapjú ég, ciángázt termel.

– Nem erről van szó. Több éget ott, mint rongy és fa.

– Na persze, elégtek az ördögök. Nem gondolod, hogy egy kicsit bizarr? – szívott egyet a cigarettából, s a narancsszínű parázs olyannak tűnt Storchnak, mint egy sötét alagút fényes vége. „Egyszer azt álmodtam, hogy benne ülök egy pisztolygolyóban és kilőnek. Csakhogy a golyó áthatol valakinek a szívén, azt hiszem egy nő volt. Hogy kivégzés volt, vagy háború, vagy gyilkosság? De úgy rémlik öngyilkosság inkább lehetett, mert amikor áthatoltam a szívén, akkor egész élete lepergett előttem. De nemcsak úgy, mint egy mozifilm, hanem úgy, mint egy médiumnál, vagy ezeknél a különleges pszichikai képességekkel rendelkező nyomozóknál, akik egy gyilkosság színhelyén átélik az áldozattal történteket, a szenvedéseket, így azonosítják az elkövetőt. Azután a golyó távozott, és becsapódott valami keménybe, talán falba. Azután felébredtem. De határozottan emlékszem, mielőtt kilőttek volna, a torkolattüzet láttam, ahogy elborítja a löveget, majd egy nagy reccsenés, ahogy kiszakad a töltényhüvelyből és elindul végzetes, pusztító feladatát végrehajtani. Tudatában voltam akkor álmomban, hogy mindez egy visszafordíthatatlan folyamat, és emlékszem a pisztolycső végére, a napvilágra, amin túl, vagy benne inkább egy szív dobogott.” – mesélte álmát egyik hajnalon Récsölnek. Akkor kezdte el magiszteri dolgozatának írását. „Solaris. Avagy egy tudományos-fantasztikus regény teológiai-hermeneütikai értelmezése”. címmel.

– Hogy az ördögöt tűzzel akarod elpusztítani? Amúgy is tűzben van.

Storch felpillantott a könyvből. Récsöl mosolygott.

– De igen. Bizarr. Nagyon bizarr. Mondhatni szürreális és kontroverz – dörmögte a szakkifejezéseket egymás után és Récsöl tudta, hogy ilyenkor a háttérben nagyfokú bizonytalanság rejtőzik. – Láttam már ezt a tüzet valahol. Azért volt rám ekkora hatással.

– És még fogod is, ahová kerülsz – mosolygott Récsöl Storch megszokott poénját ellene fordítva. – Ezért olvasod a Solarist? Olvasd inkább saját magiszteri dolgozatodat, azt amúgy is tudod.

– Nem arra vagyok kíváncsi, amit leírtam. Hanem az jutott eszembe, hogy pontosan tudták, hogy mit akarunk csinálni velük.

– Mármint az ördögök?

– Igen.

– Hogy el akarjuk, és el fogjuk pusztítani a kaput, amin keresztül bejöttek.

– És akkor mi van, ha tudták?

– Az, hogy igazából nem oldottunk meg semmit. Nem csak a gép volt egy kapu, amin keresztül bejöttek ebbe a világba. A gép, csupán egy műszer volt egy kísérletben, ami a szkizofrénia gyógymódját kereste. De ilyen berendezés az elektrosokk-terápiánál használatos műszer is, ami mesterséges epileptikus rohamot vált ki és még sincsenek ördögök.

– Legalább nem öltenek testet, mert ez volt a gép különlegessége. Leolvasta az antropológiai, vagy archetípust vagy milyen receptet és megalkották a testet a teremtés energiáját felhasználva.

– Igen, de nem semmisítettük meg az összes ilyen gépet, amit valaha is megépítettek a világon. Abban a tűzben úgy éreztem az a különös, hogy olyan, mintha élne. Vagy maga a gép mintha élne. Formátlanságában volt valami fenyegető. Inkább emberfeletti, amit soha nem tudhatunk meg. Valahogy azt vártam, hogy olyan legyen, mint a horrorfilmek végén a hepiend. A gonosz szörnyeteget felrobbantják, lelövik, megsemmisítik. Szóval, érted. Jön a tűzoltóság, eloltják. A főhős megmenekül, indul a felirat és vége. Vagy mint a videojátékokban, kiírják, te győztél. Itt pedig nem ez következett. Megnyugvás helyett bizonytalansággal maradtam. Félelemmel. Vagy inkább ott maradtam, mint a főszereplő a Solarison, mert nem volt miért visszatérnie a Földre.

Tekintetét levette Récsölről. Kinyitotta könyvet és ismét olvasni kezdett. Récsöl beszélt még hozzá. Mélyzöld szemei ugyanolyan smaragdfényben tündököltek, mint régen, de Storchnak mindez már semmit sem jelentett.

22.

– Amit elmondott, nagyon érdekes elmélete a férjének. Bevallom, rendkívül szórakoztató volt. Ritkán hall az ember ilyen mélyenszántó dolgokról így egyszerre. Bár, azt is hozzá kell tennem, hogy az elmebetegek között nagyon sok zseni van. A férje is ezek közé tartozik. Rendkívüli fantáziával rendelkezik. A további kezelés mellett azonban szükség lesz a családi háttér biztos támaszára…tudja, az ilyen betegségben szenvedők – és most furamód nem használta az elmebeteg, vagy a szkizofrén szakkifejezést – másként öregszenek.

– Ezt hogy értsem? – kérdezte Récsöl cseppnyi aggodalommal a hangjában, és smink nélküli arca még halványabb lett.

– Gyorsabban – felelte a doki. – Ne aggódjék. Az ünnepek után feltétlenül jöjjenek vissza. Biztosan sokat fog segíteni az otthoni légkör.

– Igen, persze – válaszolt Récsöl sietve. –Mindent köszönök, doktor úr. Kezet fogtak, s Recsöl becsapta az ajtót. Az autó kigördült a macskaköves ösvényen, melynek kőkockái fényesre koptak, akár egy sárkány pikkelyes háta.

Zentai András egy darabig az autó után ballagott, majd megállt, cigarettát vett elő, rágyújtott. Amikor kifújta a füstöt szeme a fatörzsre tévedt. Mosolyogva olvasta: morus negra. Leült a fa tövébe s már nem érezte egyedül magát egy idegen világban.

Epilógus.

Storch tiszteletest többször meglátogattam, hogy regényemben minél élethűben örökítsem meg történetét. Amikor felolvastam neki, végig csendben hallgatott, tekintete valahol a kopaszdombot kutatta. Megköszönte a szívélyes látogatást, és elbúcsúztunk egymástól. Sajnos, akkor találkoztunk utoljára. Recsöl kísért ki. Elmondta, hogy Storch tiszteletes állapota akkor kezdett súlyosbodni és visszafordíthatatlanná válni, amikor egy nap valamelyik „kastélylakó” töklámpát hozott neki. Talán kedveskedni akart neki, halottak napi emlékünnep tartozékának érezte? Azóta furcsa dolgokról beszélt. Csendesen bólogattam, együttérzőn mosolyogtam, mintha azt mondanám szavak nélkül „sajnos így van ez, mi nem tudunk semmit csinálni, nem tartozik a mi hatalmunkba…”.

" The Resurrectionist " / A feltámasztó

Dolgozószoba

Az ördög koponyája

14

– Sámuel próféta könyvének 28. fejezetéből olvasom Isten igéjét, a 7-20-ig terjedő verseket. A következőképen…

Hangja határozott volt, magabiztos, míg olvasta az endori halottidézőről szóló történetet, majd szigorú tekintettel szólt a gyülekezethez.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése