Hittanóra a kocsmában

   Külvárosban nőttem fel. Az iskola, ahol a betűvetést tanultam robosztus nagy épület volt. Több irányból lehetett megközelíteni. Az egyik lehetséges útvonal, egy útkereszteződésen vezetett át, ahol egy kerthelységes kocsma is volt, ami valamikor egy fogadó lehetett, vagy legalább is a kocsisok oda jártak. A nevét érdekesen választották ki. „Holló”. Így mondták. Megyek a hollóba. Mondta egyik kocsis a másiknak, vagy megiszok egy decit a Hollóban. Első nap az iskolában számomra a nyolcvanas évek elején volt. Ez mérföldkő volt életemben. Valaminek a kezdete. Egy elindulásnak, útralépésnek a kezdete. Meg kellett ünnepelni. Elmentünk hazafele menet a Hollóba, igyunk egy üdítőt.Akkoriban nem volt olyan nagy választék, mint manapság. Lehetett választani, vagy megiszod, vagy nem. Nehezen ment le az üdítő emlékszem, sok volt, én meg kicsi, meg erőtlen is a magam módján. De van ez így. Azóta sok idő eltelt. Gondoltam beülök, nosztalgiázom egy kicsit a vasasztalok és otromba vasvázas székek között. Korsós sört rendeltem. Közben lélekben visszamentem az időben, milyen is volt az első nap az iskolában. Nemsokára nagy csörömpölésre és Isten nevének nem igazán teológiai összefüggésekben való emlegetésére kaptam fel a fejem, amikor atyámfia helyet foglalt velem szembe a négyszögletű vasasztal túlsó oldalán s, hogy le ne bukjon az otromba székről, erősen megkapaszkodott a korsójába. Hát maga? Egészségére! Emeltem fel a korsót. Meleg van. Kezdte mélyenszántó mondanivalóját. Az. Egyeztem bele. Nem is tudom mi lenne velem, ha nem innám meg a mindennapi sörömet itt a Hollóban. Áldott jó hely ez. Elmosolyodtam az „áldott” kifejezésen. Mit nevet? Szeme megakadt a fehér ingen, mert nem szokott hozzá, hogy ide fehéringes úriemberek járjanak, inkább fuvarosok trágyanadrágban, meg köpködő rakodómunkások az építőlerakatból. Maga nem idevalósi, igaz? De. Idevalósi vagyok. Itt nőttem fel. Képzelje ide jártam iskolába, s fejemmel az iskolaépület irányába biccentettem. Igen? Aha. Első nap után itt ittunk egy üdítőt, aztán most visszajöttem, lássam, változott-e valami? És? És. Semmi sem változott. A Holló mégiscsak Holló igaz? Nevettem. Figyeljen csak a bejáratra. Hátrafordult, aztán vissza. Mit nézzek rajta? Holló és kész. Homályos szemekkel bámult. Olvassa csak, mit ír. Visszafordult: Vulturul. Holló. Mindenki tudja, hogy holló nem? Nem. A Vultur az sas, nem holló. Igen? Igen. Akkor miért mondják Hollónak? Talán régen az lehetett a neve, amikor még fogadó is volt, nem tudom. Kicsit megállt a sör a torkán. Igen? Nem is tudtam. Nem baj. Szóval akkor sas. Igen sas. Úgy is jó. Az is egy madár. Igen. Nem is akármilyen. Látott már sast? Igen. Románia címerében. Na látja. Ott is az van. Még kereszt is van a csőrében. Bizony. Csillant fel a szeme. Én hithű ortodox vagyok. Igen. Hallottam. Mit? Ahogy, Istennel káromkodik. Legyintett. Az olyan errefelé, mint a köszönés. Sajnos nemcsak errefelé. Helyesbítettem. Jól van na, mit akadékoskodik, micsoda maga, pap? Igen. Az vagyok. Lesütötte a szemét. Bocsásson meg. Nem tudtam. Nem tesz semmit. Tudja, én nem tudok egyebet Istenről, csak azt, hogy van. És, Ő vigyáz mindenre. Meg szidni. Igen. Azt is. Vallotta be szégyenteljes hallgatással. De tudja.....Kezdte volna a mondókáját, aztán a könnyek eláztatták a szemét, szégyellte letörölni, azok pedig lecsorogtak az arcán. Tudta, hogy látom, s egy síró férfi szégyenletes látvány még a mi kultúránkban, s zavarában beleivott a sörébe, majd szipogva letörölte az arcát, ingujjával a száját. Árvagyerekként nőttem fel. Ennyit mondott. Nagyon nehéz életem volt. Jólesik megpihenni itt. Ne haragudjon, hogy itt sírok. Semmi baj. Tudja, hallottam egy öregemberről, akinek egy élő fogolymadarat ajándékoztak. Ő pedig szeretettel becézgette, simogatta. Nevették is, hogy az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyerek. Az öreg megkérdezte az egyik fiatalembert, akik nevettek rajta: mit viszel ott? Egy íjat. Válaszolt büszkén a gyerek. És mit csinálsz vele? Madarakra vadászom. Hogyan csinálod? Kérdezte az öregember. A fiatalember megfeszítette az íját, kis ideig feszesen tartotta, aztán elengedte. Az öreg megkérdezte: miért nem tartod végig feszesen az íjat? Azért, mert elfáradna a kezem, és mikor lőni kellene, már nem lenne benne erő. Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, néha pihennie kell. A sas, amiről az előbb beszéltünk és ami ennek a kocsmának a neve, a legmagasabbra tud szárnyalni, de neki is le kell szállnia a földre pihenni. Ha az emberi lélek kipiheni magát újult erővel tud felemelkedni. Tudja, ennek az öregembernek a jelképe a sas. Igen? Ismeri? Úgy ni. Még nem találkoztunk, de remélem, hogy fogunk. Ő János evangélista a Bibliából. Szent János? Igen. Őróla szólt a történet. Levette a bézbólsapkát, amikor meghallotta, hogy egy szentről beszélünk, majd keresztet vetett. Gépiesen. Tudja, ez az öregember volt Jézus Krisztus egyik tanítványa. Akiről azt jegyezték fel, „a tanítvány, akit Jézus szeretett.” Még azt is mondják, hogy a sas az egyetlen madár, amelyik képes huzamosabb ideig a napba nézni, anélkül, hogy lesütné a szemét, vagy pislogna. Meg azt is, hogy a víz alatt is tudja a szárnyait használni, amikor valami különösen nagy testű hal a víz alá rántja. Ismeri az érzést, amikor összecsapnak a hullámok a fejünk fölött, vagy lerántanak a mélybe? Némán bólintott. Tudja ez az öregember sok mindenen ment keresztül, akár csak maga. Jézusért Domitianus császár olajban akarta megfőzni. Nézett kíváncsian. Igen? Beletették egy nagy olajjal teli üstbe, aztán lassan melegítették. És? Megmenekült. Aztán mérget itattak vele, de nem halt meg. Azta! Csettintett a nyelvével. Akkor hogy halt meg? Száműzetésben. Egy Pathmos nevű szigeten. Az Ördögszigetnek is nevezik. Kényszermunkára ítélték. Követ bányászott. Vén korára. Aztán egy viharos éjszakán Isten látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait. Feltárta előtte az Egyház jövőjét. Annyira megijedt az öreg János, hogy elájult. Sokáig maradt elragadtatásban. Amikor felébredt, már fényes nappal volt. Amit látott, azt egy kővel kezdte följegyezni a sziklafalra. Később, hozott neki egy halász írószerszámot és pergameneket. Aztán ezeket elküldte a gyülekezeteknek. A Bibliát? Nem. Csak a Szentírás utolsó könyvét. A Jelenések könyvét. Aha. Arról már hallottam. De Ézsaiás próféta könyvében ugyancsak olvasunk a sasról. Igen? Igen. Elmondja? Elmondom: „Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” Szép idézet. Ugye? Mindketten a bejárat fölötti sasra figyeltünk. Jóleső érzés volt együtt felfelé nézni. Néma, együtt mondott imádságnak tűnhetett. Felálltam. Én kipihentem magam, tovább kell mennem. Isten áldja meg, örülök, hogy találkoztunk. Felállt. Sokáig szorította a kezem, könnyei még mindig szemében gyülekeztek.          Amikor már messze jártam, talán félórányira a kocsmától, az ember fejére tette a bézbólsapkát, nagyot sóhajtott: szóval akkor nem holló, hanem sas. Ezt megjegyeztem.