Az özönvíz balladája

Többször éreztem, hogy elkárhozom, s a pokolba jutok. A poklot, mint olyat, úgy képzeltem el, ahogy az egyszerű ember; néhány szurokkal teli üst, alattuk a tűz, a fekete szarvas patás ördögök pedig villával döfködik az embereket. Meglehetősen mulatságos kép, néhány kecskefejű, neptunvillás angyalból átoperált ördög bohóckodik egy hőerőműben. Kellemetlen érzés lehet a hiedelem szerint abban az üstben rotyogni, bár nekem személy szerint evvel kapcsolatban határozottan jóleső élményeim vannak.

Emlékszem, egy napfényes délben hazajöttem az iskolából, izzadtan, porosan, ahogy szoktam. A füstszagú fáskamrában állt az üstház, amiben mosóvizet szoktak melegíteni néhány akácgallyal, ami erős csípős füsttel ég. Afféle boszorkánykonyha volt ez, mert az üstház üzemelése közben csak nagy lelki erővel lehetett bennmaradni, de nagyanyám hefaisztoszi erővel bírta a füstöt.

Hétfő volt akkor, erre határozottan emlékszem, mert mindig hétfőn volt a nagymosás. Maradt még egy üst meleg víz. Ebéd után nagyapám levette a felső ruhámat, megfogott és bevitt az alvilági fáskamrába és a jó meleg vízzel teli üstbe tett. Szelíd volt és jóságos, mint akkor, amikor születésem után hazahoztak a kórházból. Akkor is, mint egy őrangyal körülölelt és megfogadta, hogy vigyáz rám és felnevel, annak ellenére, hogy gyenge fizikumom miatt nem sok remény volt rá, hogy életben maradok. Sokszor mesélte el ezt hosszú téli estéken, a petróleumlámpa fényében, aminek melege őszintébbekké varázsolt mindannyiunkat.

Ott ültem a kondérban, meztelen fenekemmel éreztem az alumínium üst forró alját, és ez nagyon tetszett és nagyokat kacagtam, pancsoltam. Kényelmesen elfértem az üstben és a víz lágyan, védelmezőn körülfogott. Lágysága a magzatvíz selymességére emlékeztetett és biztonságban éreztem magam. Egy üres mosogatószeres flakonnal spricceltem arcomat, ami még játékosabbá tette a pancsolást. A délutáni nap már ősziesen sietett a háztető mögé, de még volt ideje, hogy bevilágítson a sufni üvegablakán és melegítse bőrömet. A napsugarak elszórakoztak vidám gyermekarcomon s meg-megcsillantak a felcsapódó vízcseppeken. Nemsokára nagyapám csoszogott egy rózsaszín fürdőlepedővel a kezében. Csoszogását hallottam a lubickoláson át, majd megjelent az árnyék is az ajtóban. Alakja olyan volt, akár a Mesteré, aki a sírból készül távozni. A lepedő rózsaszínű lepellé változott az üst hullámzó vizében. Fejemen végigcsorgott a víz, mint egykor régen a Jordán vizénél. Eldobtam a mosogatószeres flakont, és mosolyogva néztem nagyapámra. A nap most éppen mögötte volt, úgy hogy válla fölött a szemembe sütött és csak a körvonalait láttam meg a leplet. Megindult felém, mint amikor a Mester átkelt a Genezáret taván.

- Gyere - szólt szelíden és megemelte kissé a lepedőt.

- Még nem, még csak egy kicsit hadd maradjak. Olyan jó itt - kérleltem.

- Nem, késő van, gyere - szólt és még közelebb jött. A fenekem alatt már nem éreztem az üst forróságát, hanem fémes langyosságot és a víz is hűlni kezdett. El kell hagynom ezt a magzatvizes biztonságot, ennek az alumínium méhnek a páncélját és ki kell lépnem a hidegre. Egy kicsit libabőrös lettem. Fölálltam. Most mi lesz? Biztos összekormoztam magam, gondoltam. A korom, tudtam, nehezen mosható le, még napokig rajtam maradhat, ha nem mosom le azonnal. Egy másodpercig álltam az üstben, aztán éreztem a fürdőlepedő meleg, puha ölelését, majd nagyapám óvatosan kiemelt a vízből. Egy kicsit lebegtem ég és föld között. Szorosan magához ölelt és elhagytuk a fáskamrát. A sír most már valóban üres volt.

Az udvari asztalon folytatódott tovább a jelenet. A nap most újból rám sütött és nagyapám óvatosan törölgetett a fürdőlepedővel. Én az eget bámultam és a bárányfelhőkben gyönyörködtem. Amikor bárányfelhők vannak az égen, akkor tűnik a legmagasabbnak az égbolt. Úgy éreztem, menten elnyel a fejem fölött levő kékség, és úgy tűnt, egy rúgás és máris felemelkedem.

- Milyen magasan van az ég a földtől? - kérdeztem, és fejemmel még mindig a bárányfelhőket pásztáztam. A hangom merőlegesen az ég felé repült, mintha annak tervezőjét kérdeztem volna.

- Amilyen messzire van a föld az égtől - jött a válasz, s nagyapám tovább törölgette tiszta testemet. Lehajolt, hogy a lábamat is megtörölje. Előbb az egyiket, aztán a másikat, előbb az egyiknek, aztán sorra a többinek.

- Mehetünk - mondta, s a lepel ismét körém csavarodott és máris lebegtem. Valósággal újjászülettem. Hirtelen álmosság fogott el. Még éreztem, ahogy elcsoszogunk az udvaron, bár elég göröngyös volt.

- Mindjárt benn leszel a jó puha ágyban - nevetett jóságosan az öreg és valóban már csak néhány lépcső választott el a háztól. Ekkor már szinte félálomban voltam, nem is emlékszem, hogyan öltöttem tiszta felsőruhát, csupán azt a jóságos meleg ágyat éreztem, ami magába fogadott.

Gondoskodó kezek takartak be, és íme elindultam, hogy felfedezzek egy új, láthatatlan világot.