A
szirénák szinte folyamatosan vijjogtak a mentőautókon. Ahogy
behallatszódott az állítólagos zajszűrő ablakon, azt a hatást
keltették, mintha a kinti világban folyamatosan valami rossz,
nagyon rossz történne. Mint Mr Frazer Hamingway egyik novellájában
merengtem az Orfeus zálogház bejáratánál. „Mi az ópium?”
Hangzásában a morfiumhoz hasonlít. Morfeus a Mátrix c film egyik
szereplője, Orfeusz pedig, aki szerelméért lemegy az alvilágba és
Hádész kemény szívét is meglágyítja, muzsikájával, hogy
elveszített szerelmét Eüridikét felhozza, csak nem szabad
hátratekintenie. De ezt nem tudja megtenni. És így örökre
elveszíti. Nehéz megállni a visszatekintést. Eltöprengtem azon,
hogy ez az Orfeusz, mondjuk felhozza szerelmét, sikerül neki, aztán
később, mint ugyancsak Hemingway hőse a Kilimandzsáró havában,
hogy rossz nyomon indult el, ráun, akkor mihez kezd? Visszaviszi az
alvilágba, mondván: „sajnálom, te itt maradsz”? Otthagyja,
mint valami zálogházban? „Most nincs pénzem, de majd érte
jövök”. És, ha nem jön vissza? Eladják. Másé lesz. Isten
féltőn szerető Isten. Féltékeny. Nem akarja, hogy a másé
legyünk. A világé, a pénzzé, a karrierré, a szórakozásé,
vagy éppen a munkánké, hanem az Övé.
-Majd
visszajövök. Mondta a férfi a zaciban. A tulaj mosolygott, közben
leszámolta a bankjegyeket a zavartan topogó férfinek, aki
jeggyűrűjét hagyta ott. Szemlátomást zavarban volt,
kiszolgáltatott helyzetben. Egyetlen értéktárgya a jeggyűrűje
volt. A szent kapocs egyik láncszeme. Még fülében csengett a
tiszteletes dörgő hangja ( nem tudni miért, ezek a dörgő hangú
tiszteletesek, megmagyarázhatatlan, sokszor életre szóló
félelmet tudnak kelteni az ember szívében), „amit Isten
egybeszerkesztett, azt ember szét ne válassza!” A dörgőhangú
tiszteletest az aranygyűrű fémes koccanása váltotta fel, ahogy
a tulaj elvette egyik tálcáról. Majd a bankjegyek sistergése,
ahogy az aranykeretes szemüveges tulaj leszámolja a pénzt.
Tizenkettő volt. Mint a tanítványok. Zavartan toporgott, mert
most erről eszébe jutott a tréfásan „locsolóversnek”
nevezett mondóka: „Péter volt az első, kit követett András,
Jakab, János, Fülöp, Bertalan és Tamás. Máté, Jakab, Simon,
Taddeus és Júdás, így nevezi őket rendre a Szentírás.”
-Tudja
hányan mondják nekem azt, hogy „visszajövök”? Emelte fel
tekintetét a tulaj. Hangja kedves volt. Kellemesebb a dörgőhangú
tiszteletesénél. Volt benne valami szánalom. És, ami még ennél
is zavaróbb, egyféle mindenttudás. Előre tudás. Nem az olyan
anyósos „én megmondtam előre...” hanem afféle szelíd
előretudás. És ez ott, akkor elviselhetetlen volt. Ott a fényben,
ahol bármerre nézett, arany és ezüst volt. „Tudom a te
dolgaidat...” „ Végy tőlem tűzben megpróbált aranyat...”
jutott eszébe ismét egy igevers. A Bibliából. Amit nem
olvasott. Kapott. A dörgőhangú tiszteletestől. Konfirmálásra.
Anyukáék karórát ajándékoztak. Keresztmama aranyláncot,
aranykereszttel adott. Azt is behozta a bizományiba. Féléve is
elmúlt. Nem volt több arany otthon. Úgy rohant ki a templomból a
konfirmációs istentisztelet után, mint Ady Endre versében:
„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább, most
gyertek szabadmellű örömök, és pusztuljatok bilincses
iskolák...” Örült, hogy egyszer s mindenkorra megszabadult a
tiszteletes dörgedelmeitől, mindenttudásától s a templom
nyirkos falától.
-De
visszajövök. Tényleg. Ígérem. Három héten belül. A tulaj nem
szólt semmit. Neki nem az a dolga, hogy érezzen, hanem, hogy
fizessen. Mit is csinálna, ha minden vevőjének átérezné
személyes nyomorát? Nem azért van itt.
-Rendben
van. Mondta kicsit bizakodóan. Várni fogom. A férfi megszámolta
a pénzt, beletette a tárcájába. Tekintetünk akkor találkozott.
Nem szóltunk egymáshoz. De jó volna, ha Jézus bejönne és
kifizetné a tartozást... De hol van ilyenkor a maga Jézusa?
Sehol! Bocsánat. Szólalt meg. Mint aranyalma ezüsttálcán a
helyén mondott ige. Gondoltam a szó hallatán. Félreálltam, hogy
kimehessen a szűk helyiségből.
-Hazaért.
A feleség kisírt szemekkel ült a fotelben. A tévét sem
kapcsolta be. Már az sem adott megnyugvást. Az édeskés
telenovellák és valóságsók tarka bódulata.
-Sikerült?
A férfi némán bólintott.- Nincs több aranyunk a házban. Mihez
kezdünk így? Mit fogunk pénzzé tenni?
-Nem
láttad a Bibliámat?
-Mit?!
-A
Bibliámat, amit konfirmálásra kaptam.
-Megőrültél?
Most Bibliát akarsz olvasni? Mennyit tart nálad ez a bibliázás?
Ameddig lesz egy kis pénzünk, aztán visszateszed ahol volt.
-Nem!
Most meg akarok változni! Új életet akarok kezdeni!
-Hagyjuk.
Sóhajtott könnyes szemmel az asszony. Ezerszer hallottam már! A
fogadkozásaidat, ígéreteidet! A hazugságaidat! Másféle
előretudás volt ebben a hangban. Tudta, hogy igaza van a nőnek.
-A
kiadós karácsonyi reggeli után a tulaj elégedetten, jóllakottan
sóhajtott a templompadban. Aranykeretes szemüvege fölött
felnézett a szószékre, a dörgőhangú tiszteletesre, aki ünnepi
pátosszal olvasta Isten Igéjét: „ Bizony, hamar eljövök...”
Igen. Gondolta a tulaj. Mennyiszer hallja ezt a mondatot hétköznap,
és most még itt is. A templomban. Karácsonykor.
-S
amidőn...Kezdte a dörgőhangú tiszteletes, hosszú
hatásszüneteket tartva, összevont szemöldökkel, mint valami
haragvó isten. A hatásszünetben egy asszony visszafojtott sírása
hallatszott. Szemközt ült az aranykeretes szemüvegű tulajjal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése