Papucsfa

A Bibliában olvashatunk az éden kertjéről, mely idillikus mondhatnánk romantikus életállapotot tár elénk. Személy szerint én boldog semmittevésként képzeltem el ezt a helyet, amely felnőtt fejjel tudom nem lokalizálható és egyetlen ország sem vallhatja magáénak.

Mindez, kihangsúlyozom a felnőtt ember racionális, mítoszoktól mentes elméjével tűnik annak. Gyermekként a földgömb teljesen ismeretlen volt. Az iskolai tanulmányok során aztán fokozatosan kitárult előttem az ember által lakott birtokolt földterület. Megismerhettem a kontinenseket és a rajtuk levő országokat az ott élő különböző bőrszínű, nemzetiségű, és nyelvű embereket és őszintén szólva unalmasnak, egyhangúnak találtam. A történelem még kiábrándítóbb volt. A nevek változtak, a helyszínek és a zászlók is csatarendben változtak, uralkodók jöttek-mentek értelmetlenül, céltalanul. Olyanképpen, mint a szél. Nem tudni honnan fúj, hová megy és mikor. A hittanórák lagymatag, ugyanakkor zenés fényében egy másik ország bontakozott ki előttem, amiről az iskolában sohasem beszéltek. Ez az ország nem volt megtalálható a Földgömbön, de még most felnőtt fejjel sem tudom, merre is keressem. De akkor tudtam, hol van. Megtaláltam és jártam benne. Furcsa ellentét. Ma felnőtt fejjel annyit tudok, hogy Isten országa miközöttünk és mibennünk van, gyermekként sohasem kérdeztem, hol van, mert tudtam és ez a tudás azelőtt volt, mielőtt az országhatárokról, kontinensekről a Föld gömb alakúságáról valamit is tudtam volna.

Isten a kert fái között járkált csöndes alkonyatkor s időnként rám mosolygott. Csodálatos élmény volt, ezt máig állítom. Családias kapcsolat, közvetlen rokonság volt akkor közöttünk. S mindez történt akkor, amikor még az élet fája a kert közepén állott. A kert, gondolkodásom, élményvilágom központja volt. Sohasem képzeltem el az Édent másként, mint azt az egy ár földet, ami a házunk mellett volt. A kertben sok fa nőtt, ezek mellett paradicsomot is termett, mely nálam magasabb volt és csodáltam mindent, amire fel kellett nézni legyen az fa, vagy más növény. Micsoda erő, élet, vitalitás, elszántság lehet abban a növényben, ami még nálamnál is magasabb. Magasabb, mint egy ember, vagy helyesebben fogalmazva, mint egy emberke, aki ugyan még hátul gombolja a nadrágját, de azért teljes jogú tagja a kertnek, vagyis a teremtett világnak.

Egy alkalommal kaptam egy szép papucsot. Érdekes volt ez a papucs. Amúgy jelentéktelen tárgy lett volna az életemben, mint bármelyik más papucs, ha nem lett volna ilyen tragikus sorsa. Ha egyáltalán tragédiának nevezhetjük azt, ha egy papucs az örökkévalóságba kerül. Na szóval, volt nekem egy papucsom. Szép narancssárga, mint a hajnal pírja és tele betűkkel és számokkal. A számos papucs néven volt ismeretes az Édenben, maga az Úristen is úgy azonosította, mint Csabika számos papucsa, a mennyei leltárban.

Egyszer ez a papucs elszakadt és bármilyen tragikus de az enyészet útjára került volna. Nagyon szorosan kötődtem hozzá, mert színe melegített, az őskáosz és a teremtés rendje volt egyben rajta. A fekete betűk és számok, mint Isten kikutathatatlan egyenletei és képletei, melynek alapján létrehozta a világot és mindezt egy papucs felületén számolta volna ki. Hüppögésre görbült szájjal és szememben könnyekkel vittem nagyapámhoz-aki a kert művelésével és őrzésével volt megbízva, ráadásul az ősöm volt-aki rögtön tisztában volt a helyzettel. Mindig tudta mit kell tenni. Elvégre nem akárkire bízta az Úristen a kert művelését és őrzését. -Ne búsulj fiam lesz helyette másik. Biztatott. De nekem ilyen papucs kell, pontosan ilyen, mint ez. hüppögtem, és lehetetlennek láttam azt, hogy még egy ilyen valaha is legyen az életemben. Még mindig kezemben tartottam a papucsot és elkeseredetten szorítottam, mert szent volt. Akkoriban még sokkal jobban ragaszkodtam a szent dolgokhoz, jobban mondva akkoriban sokkal több dolog volt szent. De hát ott éltem a kertben. Nagyapám odalépett a kályhához. Rádobott még egy darab fát a tűzre, majd becsukta az ajtót. A tűz egy pillanatra láthatóvá vált. Mintha maga a pokol szája nyílt volna meg egy ásítás erejéig, s aztán összezárult volna. Barna, zománcos szénkályha volt, ami még ma is ott áll a konyhában. Ez volt a kapu a külvilággal. Valahányszor megnyílt, tikkasztó meleg jött ki belőle, ami a pusztulást és félelmet sugározta. Az Éden, mintha egy magaslaton lett volna s a kályhaajtó egy kapu, ami az alvilágba vezet. Az alvilág tűzzel borított, életre alkalmatlan hely. Az Édenen kiül nem lehet normális életet élni. Akkori világképem valahogy így nézhetett ki. Vártunk egy darabig szótlanul. Néztük egymást, mi legyen. Én bánatos voltam, nagyapám bölcs. - Add ide azt a papucsot. Minek? Kérdeztem. Megcsinálom. Nem lehet. Az már nem olyan. Az öreg szemügyre vette az elkoptatott, elszakadt lábbelit és szíjgyártó szakértelemmel forgatta, aztán visszaadta. Nem lehet megcsinálni, el kell lökni. Lehetetlenség! Kiáltottam fel gondolatban, de szavak helyett csak könnyeim csorogtak. - Gyere, dobd ide be, s ha elég a hamut elültetjük a kertben, és mire nagy leszel egy szép magas fa nő a helyébe. Papucsfa.

A pokol hörögve nyelte el az isteni kéziratokat és a kavargó tűz magába szívta Isten titkainak szent szavait. Én akkor gondolatban már a papucsfát láttam. Rajta sárga, piros, narancssárga és kék papucsokat láttam, és amikor csak kedvem tartja egy másikat akasztok le. Bizony minden nap más színű papucsban fogok járni. Másnap szertartásosan elszórtuk a hamvakat. Vártuk, hogy valóra váljon a terv. Másnap kimentem a kertbe és kíváncsi szemmel vizsgáltam a földet, vajon nem-e hajtott ki a papucsfa, legalább egy fűszál nagyságnyira? Hát nem nő az olyan gyorsan. felelte nagyapám, de én ennek ellenére hűségesen kijártam napjában többször is leellenőrizni, hogy vajon nem nőtt-e ki?

Az Édenben, mint tudtam gyorsan nőnek a dolgok, hiszen maga Isten ültette a kertet, ő garantálta a termést, a gyümölcsöket. Nem tudtam azonban egyeztetni, hogyha ő ültette a kertet, és ő adja a termést, akkor én, miért kell annyit várjak a papucsfa kinövéséig? De azért kitartóan vártam. Eltelt vagy tizennyolc-húsz év. Nagyapám már meghalt, s pontosan már nem emlékszem a helyre, ahová a hamvakat szórta. De mindig visszaemlékszem a szavaira: ha majd nagy leszel egy papucsfa lesz a kertben. Nagy a gyanúm, sőt minden gyanú fölött áll, hogy az a hely, ahová a hamut elszórta, a mai körtefa helyén lehetett. Többször studírozta rendezetlen lombját, miért ilyen csúnya ez a fa? A körtefák rendszerint csúnyák, aránytalan, asszimetrikus fák. Olyan rendetlenül vannak az ágai, mint a papucsomon a számok és a betűk. Aztán rájöttem: ez a papucsfa. De miért nem terem papucsot?

Azóta megváltozott minden. A kert, a világ és vele együtt a világképem is, olyannyira, hogy csupán nosztalgia maradt a hajdan virágzó kertből. Ha az ember nem ügyel, könnyen eltévedhet és kimehet az Édenből. Mire visszatalál, már mindent másként lát. Ma már csak a körtefa rendezetlen ágait látom. Ha még mindig kicsi lennék, akkor minden bizonnyal papucsokat látnék rajta. Most döbbenek rá, hogy aki a kert művelésével és őrzésével volt megbízva elárulta nekem a titkát. Hiszen ő már nincs, tehát a kertet sem tudja senki úgy művelni és őrizni, mint ő. Ki tudja milyen módszerekkel dolgozott és művelte a kertet, kapált és öntözött, plántált és irtott. Talán abban különbözött a mai földművelőktől, kertművelőktől, hogy őt maga az Úristen bízta meg ezzel, és meg is mutatta, hogyan kell csinálni. Akkor még minden szent volt. Akkor még színről színre láthattam őt. Ma már más szemmel nézek. Bánom is. Tehát, ha nagy leszek, egy papucsfát látok. De nagy lettem és mégsem látok papucsfát. Miért? Azért, mert a titok abban állt, hogy élj úgy, ahogy most. Ha nagy leszel se felejtsd el, hogy a kertet Isten ültette, és minden úgy van, ahogy ő akarja. A kertben csodák vannak. Késő. Most már késő visszamenni. Lehetetlen megint olyan családias kapcsolat, mint annak idején. Néha megnyílik ez az út, amikor a kertben járok. Érzem a régi hangulatot, a régi Édent, de csak egy pillanatra, mint ahogy akkor este egy pillanatra megnyílt a pokol szája. Mintha a másik végén lennék. Most is megnyílik egy ásítás idejéig és látom a régi Édent, aztán minden marad.

Apám sokszor unszol. Egyél körtét, hiszen semmi gyümölcsöt nem eszel. Hiába is magyaráznám miért nem eszem a kert fáiról.

 - Nem kérek, nem szeretem