Valamelyik
nap éjjel háromig dolgoztam és holtfáradtan bújtam be a
Billerbeck paplanom alá. Az álom feneketlen tavába süllyedve
egyszercsak egy gyermekhang tört felém. Kezdetben azt hittem,
álmodom, így hát nem zavartattam magam.
-Segíts
nekem, kérlek – szólt valaki nyugodt, kérlelő gyerekhangon. Az
egész olyan nyálas kérlelés volt, mintha direkt csinálta volna.
Tovább aludtam.
-Nagyon
szépen kérlek, segíts rajtuk.
Fölhorkantam,
mint egy sebzett vadkan, s az álom szakadni kezdett. – Hogy Pataky
tegyen a jó meleg anyád púderszagú izéjébe, mi a francot
akarsz?! – köszöntöttem a számomra még láthatatlan
beszélgetőpartneremet. –Hajnali tízkor mi a pék...egyáltalán,
ki vagy? A hang nem felelt. Felkapcsoltam az olvasólámpát, s a
szoba közepén egy kisgyereket láttam. – Meg vagy lőve? Mit
keresel itt? – kérdeztem a Kisherceget, de nem felelt. Már
kezdtem megörülni ennek a látogatásnak, és kikászálódtam az
univerzum egyetlen meleg pontjáról.
A
Kisherceg alig volt nagyobb egy méternél, fekete bársonykabátban
és egy fehér nadrágban volt. Nevetségesnek találtam volna, de
tekintete elvette a kedvem a röhögéstől. Dús szőke haja
fésületlenül, kisfiúsan állt egyáltalán nem hercegi
frizurában.
Feltettem
a kávéfőzőt, majd átöltöztem. A Kisherceg mindvégig
türelmesen várt. Leültem a hitélesztő kávém mellé és vártam,
hogy megszólítson.
-Csak
te tudsz nekem segíteni – kezdte az ártatlan, pisiszagú
gyerekhangon.
-Miért?
Mi történt? Lelelgelték a rózsádat, kialudtak a tűzhányóid,
elpusztult a báránykád? – fordítottam komolyabbra a
beszélgetést.
-Egy
napon, amikor éppen a rózsámat öntöztem, felfigyeltem egy nagy
égitestre. Egy nagy bolygó volt, amit még sohasem láttam.
Bizonyára elszakadt valamelyik csillagtól, és most másikat keres
– gondoltam. Másnap ismét ott volt, a hatalmas kékeszöld
fényével. Kíváncsi voltam, mi van rajta, lakik-e ott valaki?
Elmentem és megnéztem. És tudod, mit láttam ott?
-Embereket,
vagy valami effélét – feleltem.
-Nem...Alvó
dinoszauruszokat – adta meg a helyes választ a Kisherceg – és
arca elszomorodott.
-El
is neveztem a helyet Alvó Dinoszauruszok Völgyének – folytatta.
-És
miben segíthetek én?
-Mentsd
meg őket a pusztulástól, féltem őket. Ha alszanak,
kipusztulnak, mert nem esznek, ha esznek, akkor is. Nem akarom, hogy
meghaljanak.
-Milyenek
ezek a dinoszauruszok? – kérdeztem.
-Ó...pontosan
olyanok, mint amilyenek.
-Értem.
Logikus. Mond, szerinted álmodnak a dinoszauruszok? –kérdeztem
ismét.
-Lehet,
azaz nem tudom.
-Vajon
miről álmodnak?
-Talán
arról, hogy nem pusztulnak ki soha, és míg örökkévalóságukat
álmodják, kipusztulnak.
-Ez
a sorsuk – feleltem és belekortyoltam a kávéba.
-Mi
az a sors?
-A
sors...az...a... cselekedeteink előre meghatározott sorrendje –
adtam meg a frappáns választ.
-És
ki határozza meg a sorsot? – érdeklődött a Kisherceg.
-Ezt
nem tudom...talán Isten.
-Te
meg tudod változtatni a sorsot? – faggatott reménykedve.
Megdöbbentem, minek néz engem, Superman- nek?
-Nem
– válaszoltam.
-Akkor
milyen író vagy? – szontyolodott el. Ezen egy kicsit
eltöprengtem, aztán lesz, ami lesz alapon, megadtam magam.
-Rendben
van, mit tegyek?
-Mentsd
meg a pusztulástól a dinoszauruszokat.
-De
hát lehetetlent kérsz tőlem. Én itt vagyok, a dinoszauruszok meg
a franc tudja, melyik bolygón. Értük kéne menjek egy átoknagy
űrhajóval és el kellene hozzam őket, és utána egy állatkertet,
vagy mi az izét csináljak nekik. Őslényparkot csináljak, hogy
aztán levadásszák őket? Már kezdtem én is megbarátkozni a
gondolattal és tényleg átéreztem a Kisherceg helyzetét.
-Mit
akarsz ezekkel az állatokkal?
-Meg
akarom szelídíteni őket.
-Egy
tiranoszaurusz rex-et megszelídíteni? Hát mit mondjak, nagy vagy
öcsikém.
-Nem
kell elszállítanod őket, megvannak a saját bolygójukon, csak
éppen senki nem ébresztette fel őket.
-Na
ne röhögtess már! Csak nem azt akarod mondani, hogy valaki, vagy
valami csinált egy bolygót egy rakás dinoszaurusszal, hogy ha
felébrednek zabálják meg a növényeket, és aztán egymást? Ez
történt a Földön is ezek a behemótok úgy ettek, mint hat,
aztán kampec. Ha felébresztem őket, ugyanaz történik velük.
-Nem.
Nem akarom, hogy megegyék egymást. Meg akarom szelídíteni őket.
Azt akarom, hogy barátok legyünk.
Megittam
a kávémat és tovább töprengtem.
-Lehet,
arról álmodnak, hogy túlélik a jégkorszakot, vagy mit –
próbáltam kirukkolni egy ötlettel.
-Az
rossz lenne – állapítota meg meg a herceg.
-Miért???
-Mert,
ha tényleg túlélik, akkor felébrednek és felfalják egymást.
-Óriási.
Végül is akkor teljesen mindegy, hogy most alszanak, vagy sem. A
lényeg az, hogy miről álmodnak.
-Azt
hiszem, igazad van, hagyta rám a Kisherceg.
-Lehetséges,
hogy az életüket álmodják és, ha felébresztjük őket,
meghalnak – próbálkoztam egy másik variánssal.
-Hogyha
az életüket álmodják? – kérdezett vissza.
-Úgy,
hogy ez az egész élet, vagy anyagcsere, meg munka, meg pihenés,
meg pepszi, ez mind csak álom, a tudatunk, vagy tudatalattink
esetleg valami szellemünk álmodja.
-Akkor
az lenne a sorsunk, mint az alvó dinoszauruszoknak????- vonta le a
szomorú következtetést.
-Pontosan
– feleltem.
-Akkor
az embereket is meg kéne menteni.
-Az
emberek menthetetlenek – jelentettem ki.
-Hogyhogy?
-Azért,
mert nem álmodhatják meg saját megmentésüket.
-Miért?
-Azért,
mert, ha megmentenék önmagukat, nem lenne szükség Istenre.
-Értem
– bólintott a Kisherceg.
-De
ugye másokat megmenthetnek?
-Reméljük
– próbáltam megnyugtatni.
-A
dinoszauruszokat csak náluk magasabb rendű élőlények menthetik
meg. Az embereket is?
-Ezek
szerint igen – válaszoltam.
-Van-e
az embereknél tökéletesebb biológiai szervezet?
-Tudtommal
nincs, de nem csak biológiai lények menthetik meg.
-Hanem?
-Szellemek.
-Vannak
ilyenek? Te láttál? – faggatott tovább.
-Még
egyet sem – feleltem
-Akkor
nincsenek – jelentette ki. Jólesett ez a bizalom, és már kész
voltam a tervvel.
-Mi
lenne, ha rajzolnék neked egy soha nem létező dinoszaurusz
fajtát, ami túlélné a jégkorszakot?
-Az
nagyon jó lenne. De miért élné túl?
-Mert
nem vonatkoznak rá a természet törvényei, mivel ilyen még nem
volt, külön természeti törvényekre lenne szükség, hogy
kipusztuljon.
-Értem
– felelte a Kisherceg – de mi lesz a többi dinoszaurusszal?
-Annyit
úgysem tudnál megszelídíteni. Ezek legalább egyfajták lesznek
és nem eszik meg egymást.
-Akkor
az embereknél tökéletesebbek lesznek? – tette fel a kérdést.
-Miből
gondolod?
-Ha
örökké élnek és nem pusztítják ki egymást.
-Nem,
mert egy dolgot nem fognak tudni csinálni.
-Mi
az a dolog? – tette föl ezt a felettébb indiszkrét kérdést a
herceg.
-Álmodni
– lőttem le a poént.
-Csak
az emberek képesek álmodni? – kérdezett ismét.
-Meg
az alvó dinoszauruszok, akik arról álmodnak, hogy egyszer emberek
lesznek és majd ők is megmenthetnek másokat.
-Akkor
rajzold úgy, hogy álmodjanak is – adta ki az utasítást, amire
én csak ennyit válaszoltam:
-Azt
nem lehet.
-Miért?
– makacskodott tovább.
-Álmokat
nem tudok a fejükbe rajzolni.
-Pedig
úgy szeretném, ha álmodnának – fogta kérlelőre a hangját.
-És
mit álmodjanak? – adtam meg magam.
-Azt,
hogy igazi dinoszauruszok lesznek, és ha igaziak lesznek, akkor
arról is álmodhatnak, hogy emberek lesznek és megmenthetnek
másokat.
Bevallom,
ez az álom az álomban sztori eléggé érthetetlennek látszott
első látásra, és ártatlan szende pofával a következőt
kérdeztem:
-És
miért nem álmodhatják egyenesen azt, hogy emberek lesznek? –
azt hittem, most behúztam a csőbe, de ne becsüljük alá a
gyermeki logikát, ugyanis a Kisherceg minden további nélkül
megadta a helyes választ.
-Mert
akkor rajzolt emberek lennének, és azok nem menthetnek meg senkit.
-Igazad
van – szóltam, aztán nekikezdtem a rajzolásnak.
Először
is kellett találjak egy sohasem létező dinoszauruszt, ráadásul
megszelídíthetőt. Negyedórai rajzolás után elétettem a nagy
művet.
-Tessék,
itt a dinoszauruszod.
-Ó,
ez nagyszerű, nagyon szép, mi a neve?
-Viziboci
– feleltem.
-A
Viziboci az egyetlen olyan dinoszaurusz, amelyik örökké él és
túléli még az embereket is.
-Ha
nem álmodik, sohasem lesz igazi dinoszaurusz, figyelmeztettem.
-Csináld
úgy, hogy álmodjon.
-Rendben
van, csinálom – feleltem a herceg szavaival, és igyekeztem
irónikus lenni, hogy megoldottuk a problémát, mindjárt jobban
éreztem magam. Rajzoltam a Viziboci fejébe egy jelet.
-Mi
ez? – kérdezte a Kisherceg.
-Az
élet szimbóluma az egyiptomi hitvilágban. Rendszerint a
lélekmadár tartja a csőrében, bizonyára utalás, hogy földi
életünk csupán a lélek álma, az élet egy szép rózsaszín
álom, mint egy langyos eperpuding – viccelődtem a Kisherceggel,
de ő komolyan vette.
-Tehát
a Viziboci az élet hordozója álmában... hát ez nagyszerű! Az
én kis Vizibocim, amit megszelídíthetek, ott lehet az Alvó
Dinoszauruszok Völgyében.
-Ott
– bólintottam, és cigarettára gyújtottam.
Meg
voltam elégedve a munkámmal.
-Szerinted
elég álmos? – mutatott a rajzra.
-Az
nem jó, ha nagyon álmos – feleltem.
-Miért?
-Mert,
ha az ember nagyon álmos, akkor nem álmodik, és ha a te kis
Vizibocid mindig olyan dögálmos, mint én, akkor sohasem álmodna
és akkor szart se ért az egész.
-Igazad
van, nagyon köszönöm, nem is tudom, hogy háláljam meg.
-Mit?
– kérdeztem álmosan.
-A
Vizibocit.
-Ja,
nagyon szívesen. De ha kérhetek én is valamit.
-Bármit.
-Kérlek,
vigyázz a Vizibocira miután megszelídítetted, mert szüksége
lesz rád, szüksége lesz barátra. Ugye megígéred, hogy szeretni
fogod úgy, mint a rózsádat?
A
Kisherceg ragyogott az örömtől, ez a túlvilági ragyogás mélyen
emlékezetembe vésődött. Megnyugtató volt válasza.
-Nagyon
fogok rá vigyázni, és nagyon fogom őt szeretni.
-Az
jó. Csupán ennyit tudtam mondani. Még hosszasan ültem az
asztalnál a Kisherceg távozása után, aztán elindultam
lefeküdni. Mielőtt elszenderedtem volna, halkan feltettem egy
kérdést: - Vajon minket ki fog megmenteni? – De mire
válaszolhattam volna, már mélyen aludtam.
1994
július 28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése