Találkozásaim a Kisherceggel ( 1 )

      Amikor lezuhantam a repülőgépemmel a sivatagba, első gondolatom a Kisherceg volt. Vártam rá, vagy inkább vágytam rá? Nem is tudom, de mindenképpen szükségét éreztem annak, hogy valakivel szóba álljak. Nagyon egyedül voltam és Kisherceg nem jött. A sivatagban egyetlen száraz pont volt: a szívem. Küzdés az élet alapon, Madáchot elküldtem a jó meleg anyjába, mert lusta voltam felkelni a gép árnyékából, és semmi kedvem nem volt küzdeni. Nem akartam semmit, vagy talán a semmit akartam volna? Hanyagul köptem egyet északnyugat felé ebben a hatalmas homokórában, ahol soha nem jár jár le az idő.

Valahogy úgy éreztem magam, hogy időn kívül vagyok. Képzeld el, ott vagy bezárva egy...szomnagy homokórában, ahol nem telik az idő. Szuper! Mit tudok? Annyit már igen, hogy lezuhantam egy F16-os géppel a Szaharába és ellustultan heverészek az árnyékban. Valóban ez volt a helyzet akkor.

Elaludtam a hőségben, és arra ébredtem, hogy a Kisherceg megszólít.

-Akarsz velem játszani?

Álomtól kábultan ültem fel és hátamat a futóműnek támasztva bámultam rá. Az én Kishercegem szebb volt, mint Antoiné. Ennek is szőke haja volt, kicsi bájos pofája sápadt, talán szomorú, de a szemei megnyugtatóan meredtek rám, mint két kokszdarab. Kék kabát volt rajta és ez azt a benyomást keltette, mintha Robespierre lenne miniatűr formában. Megpróbáltam mosolyogni, aztán lehajoltam az alig félméteres Kisherceghez.

-Rendben van. Mit játszunk? Kérdeztem és már gondolatban elképzeltem, ahogy vöröspecsenyét játszom vele. Válasza megdöbbentett és zavarba hozott.

-Játszuk, ami nincs, de lehetne.

Óriási, gondoltam. Mi sem egyszerűbb ennél. Olyat játszani, ami nincs de lehetne. Például oroszrulett, vetkőzőpóker stb.,de sem coltom, sem kártyám nem volt. Semmi épkézláb ötletem nem volt, így hát azt válaszoltam, hogy a Robespierre kinézetű Kishercegnek:

-Játszuk azt, hogy én vagyok a mindenttudó bölcs és te kérdezel tőlem, elvégre mindentudó bölcs nem létezik, de lehetne. Rendicsek?

A Kisherceg úgy nézett rám, mint egy falat tejbe aprított kiflivég, majd halkan megismételte szavaimat...” mindentudó bölcs nem létezik, de lehetne.”

-Jó. Játszuk azt.

-Kérdezz!- biztattam, és valahogy úgy éreztem magam, mint Buddha a rezsón.

-Mit tennél, ha mindent tehetnél?- kérdezte tanítványom, aki első látásra sokkal bölcsebb volt, mint én, a mester. Komolyan vettem a kérdést és válaszoltam rá.

-Semmit.

-Miért?

-Mert ez az egyetlen helyes válasz erre a kérdésre. Ha mindent tehetnék, akkor azt is megtehetném, hogy semmit sem teszek, amit ember nem tehet. Biológiai lény nem teheti a semmit. Érteni?

-Azt hiszem igen. De akkor Isten miért teremtett, hiszen Ő tökéletes, mindent tehet? Ha ez az egyetlen helyes válasz a kérdésre, akkor Ő miért nem választotta a helyes választ?

-Talán, mert nem tehetett mindent, talán nem volt választási lehetősége. Neki mindenképpen cselekednie kellett, nem választhatta a helyes megoldást.

-Akkor a tökéletes nem cselekedett tökéletesen?

-Ezek szerint nem.

-Így született a tökéletességből a tökéletlenség, a rossz?

-Lehet, hagytam rá, de éreztem, hogy a téma nagyon fiatal és nyers volt.

Még tudtam volna elmélkedni, de Robespierre úgy látszik, meg volt elégedve a válasszal. Leült velem szemben a homokba és újabb kérdéseken gondolkozott. Arca nem volt sápadt, szeméből meleg sugárzott, meleg szeretet.

-Ha teljesíteném egy kívánságod, mi lenne az?- Hangzott a kérdés.

Válaszom aforisztikus volt, azt hiszem, nem vettem komolyan. Ha már a semmit nem tehetem, akkor teljesítsd azt, hogy valamit tehessek az emberekért.

-Rendben- ez volt Robespierre kinézetű Kishercegem utolsó szava. Én egy monológban adtam választ a világ titkára, Ő egy szóban. Mikor hatezer láb magasan repültem, döbbentem rá a szó valódi jelentésére. A világ alapja a rend. A Nagyfőnök megteremtette a rendet és a rend nem szülhet rendetlent.

Gyakran emlékszem vissza búcsúzásunkra. Megfordult, és kimérten elindult a homokban. Talpa nyomát sokáig őrizte a homok, alakja beleveszett a hatalmas homokárba. Amikor a levegőbe emelkedtem gépemmel, láttam, hogy lábnyomai szabályos görbéket írnak le.

...Hatezer láb mélységből az Isten tekintett fel énrám.

1994 július 21

Találkozásaim a Kisherceggel ( 2 )

    Valamelyik nap éjjel háromig dolgoztam és holtfáradtan bújtam be a Billerbeck paplanom alá. Az álom feneketlen tavába süllyedve egyszercsak egy gyermekhang tört felém. Kezdetben azt hittem, álmodom, így hát nem zavartattam magam.

-Segíts nekem, kérlek – szólt valaki nyugodt, kérlelő gyerekhangon. Az egész olyan nyálas kérlelés volt, mintha direkt csinálta volna. Tovább aludtam.

-Nagyon szépen kérlek, segíts rajtuk.

Fölhorkantam, mint egy sebzett vadkan, s az álom szakadni kezdett. – Hogy Pataky tegyen a jó meleg anyád púderszagú izéjébe, mi a francot akarsz?! – köszöntöttem a számomra még láthatatlan beszélgetőpartneremet. –Hajnali tízkor mi a pék...egyáltalán, ki vagy? A hang nem felelt. Felkapcsoltam az olvasólámpát, s a szoba közepén egy kisgyereket láttam. – Meg vagy lőve? Mit keresel itt? – kérdeztem a Kisherceget, de nem felelt. Már kezdtem megörülni ennek a látogatásnak, és kikászálódtam az univerzum egyetlen meleg pontjáról.

A Kisherceg alig volt nagyobb egy méternél, fekete bársonykabátban és egy fehér nadrágban volt. Nevetségesnek találtam volna, de tekintete elvette a kedvem a röhögéstől. Dús szőke haja fésületlenül, kisfiúsan állt egyáltalán nem hercegi frizurában.

Feltettem a kávéfőzőt, majd átöltöztem. A Kisherceg mindvégig türelmesen várt. Leültem a hitélesztő kávém mellé és vártam, hogy megszólítson.

-Csak te tudsz nekem segíteni – kezdte az ártatlan, pisiszagú gyerekhangon.

-Miért? Mi történt? Lelelgelték a rózsádat, kialudtak a tűzhányóid, elpusztult a báránykád? – fordítottam komolyabbra a beszélgetést.

-Egy napon, amikor éppen a rózsámat öntöztem, felfigyeltem egy nagy égitestre. Egy nagy bolygó volt, amit még sohasem láttam. Bizonyára elszakadt valamelyik csillagtól, és most másikat keres – gondoltam. Másnap ismét ott volt, a hatalmas kékeszöld fényével. Kíváncsi voltam, mi van rajta, lakik-e ott valaki? Elmentem és megnéztem. És tudod, mit láttam ott?

-Embereket, vagy valami effélét – feleltem.

-Nem...Alvó dinoszauruszokat – adta meg a helyes választ a Kisherceg – és arca elszomorodott.

-El is neveztem a helyet Alvó Dinoszauruszok Völgyének – folytatta.

-És miben segíthetek én?

-Mentsd meg őket a pusztulástól, féltem őket. Ha alszanak, kipusztulnak, mert nem esznek, ha esznek, akkor is. Nem akarom, hogy meghaljanak.

-Milyenek ezek a dinoszauruszok? – kérdeztem.

-Ó...pontosan olyanok, mint amilyenek.

-Értem. Logikus. Mond, szerinted álmodnak a dinoszauruszok? –kérdeztem ismét.

-Lehet, azaz nem tudom.

-Vajon miről álmodnak?

-Talán arról, hogy nem pusztulnak ki soha, és míg örökkévalóságukat álmodják, kipusztulnak.

-Ez a sorsuk – feleltem és belekortyoltam a kávéba.

-Mi az a sors?

-A sors...az...a... cselekedeteink előre meghatározott sorrendje – adtam meg a frappáns választ.

-És ki határozza meg a sorsot? – érdeklődött a Kisherceg.

-Ezt nem tudom...talán Isten.

-Te meg tudod változtatni a sorsot? – faggatott reménykedve. Megdöbbentem, minek néz engem, Superman- nek?

-Nem – válaszoltam.

-Akkor milyen író vagy? – szontyolodott el. Ezen egy kicsit eltöprengtem, aztán lesz, ami lesz alapon, megadtam magam.

-Rendben van, mit tegyek?

-Mentsd meg a pusztulástól a dinoszauruszokat.

-De hát lehetetlent kérsz tőlem. Én itt vagyok, a dinoszauruszok meg a franc tudja, melyik bolygón. Értük kéne menjek egy átoknagy űrhajóval és el kellene hozzam őket, és utána egy állatkertet, vagy mi az izét csináljak nekik. Őslényparkot csináljak, hogy aztán levadásszák őket? Már kezdtem én is megbarátkozni a gondolattal és tényleg átéreztem a Kisherceg helyzetét.

-Mit akarsz ezekkel az állatokkal?

-Meg akarom szelídíteni őket.

-Egy tiranoszaurusz rex-et megszelídíteni? Hát mit mondjak, nagy vagy öcsikém.

-Nem kell elszállítanod őket, megvannak a saját bolygójukon, csak éppen senki nem ébresztette fel őket.

-Na ne röhögtess már! Csak nem azt akarod mondani, hogy valaki, vagy valami csinált egy bolygót egy rakás dinoszaurusszal, hogy ha felébrednek zabálják meg a növényeket, és aztán egymást? Ez történt a Földön is ezek a behemótok úgy ettek, mint hat, aztán kampec. Ha felébresztem őket, ugyanaz történik velük.

-Nem. Nem akarom, hogy megegyék egymást. Meg akarom szelídíteni őket. Azt akarom, hogy barátok legyünk.

Megittam a kávémat és tovább töprengtem.

-Lehet, arról álmodnak, hogy túlélik a jégkorszakot, vagy mit – próbáltam kirukkolni egy ötlettel.

-Az rossz lenne – állapítota meg meg a herceg.

-Miért???

-Mert, ha tényleg túlélik, akkor felébrednek és felfalják egymást.

-Óriási. Végül is akkor teljesen mindegy, hogy most alszanak, vagy sem. A lényeg az, hogy miről álmodnak.

-Azt hiszem, igazad van, hagyta rám a Kisherceg.

-Lehetséges, hogy az életüket álmodják és, ha felébresztjük őket, meghalnak – próbálkoztam egy másik variánssal.

-Hogyha az életüket álmodják? – kérdezett vissza.

-Úgy, hogy ez az egész élet, vagy anyagcsere, meg munka, meg pihenés, meg pepszi, ez mind csak álom, a tudatunk, vagy tudatalattink esetleg valami szellemünk álmodja.

-Akkor az lenne a sorsunk, mint az alvó dinoszauruszoknak????- vonta le a szomorú következtetést.

-Pontosan – feleltem.

-Akkor az embereket is meg kéne menteni.

-Az emberek menthetetlenek – jelentettem ki.

-Hogyhogy?

-Azért, mert nem álmodhatják meg saját megmentésüket.

-Miért?

-Azért, mert, ha megmentenék önmagukat, nem lenne szükség Istenre.

-Értem – bólintott a Kisherceg.

-De ugye másokat megmenthetnek?

-Reméljük – próbáltam megnyugtatni.

-A dinoszauruszokat csak náluk magasabb rendű élőlények menthetik meg. Az embereket is?

-Ezek szerint igen – válaszoltam.

-Van-e az embereknél tökéletesebb biológiai szervezet?

-Tudtommal nincs, de nem csak biológiai lények menthetik meg.

-Hanem?

-Szellemek.

-Vannak ilyenek? Te láttál? – faggatott tovább.

-Még egyet sem – feleltem

-Akkor nincsenek – jelentette ki. Jólesett ez a bizalom, és már kész voltam a tervvel.

-Mi lenne, ha rajzolnék neked egy soha nem létező dinoszaurusz fajtát, ami túlélné a jégkorszakot?

-Az nagyon jó lenne. De miért élné túl?

-Mert nem vonatkoznak rá a természet törvényei, mivel ilyen még nem volt, külön természeti törvényekre lenne szükség, hogy kipusztuljon.

-Értem – felelte a Kisherceg – de mi lesz a többi dinoszaurusszal?

-Annyit úgysem tudnál megszelídíteni. Ezek legalább egyfajták lesznek és nem eszik meg egymást.

-Akkor az embereknél tökéletesebbek lesznek? – tette fel a kérdést.

-Miből gondolod?

-Ha örökké élnek és nem pusztítják ki egymást.

-Nem, mert egy dolgot nem fognak tudni csinálni.

-Mi az a dolog? – tette föl ezt a felettébb indiszkrét kérdést a herceg.

-Álmodni – lőttem le a poént.

-Csak az emberek képesek álmodni? – kérdezett ismét.

-Meg az alvó dinoszauruszok, akik arról álmodnak, hogy egyszer emberek lesznek és majd ők is megmenthetnek másokat.

-Akkor rajzold úgy, hogy álmodjanak is – adta ki az utasítást, amire én csak ennyit válaszoltam:

-Azt nem lehet.

-Miért? – makacskodott tovább.

-Álmokat nem tudok a fejükbe rajzolni.

-Pedig úgy szeretném, ha álmodnának – fogta kérlelőre a hangját.

-És mit álmodjanak? – adtam meg magam.

-Azt, hogy igazi dinoszauruszok lesznek, és ha igaziak lesznek, akkor arról is álmodhatnak, hogy emberek lesznek és megmenthetnek másokat.

Bevallom, ez az álom az álomban sztori eléggé érthetetlennek látszott első látásra, és ártatlan szende pofával a következőt kérdeztem:

-És miért nem álmodhatják egyenesen azt, hogy emberek lesznek? – azt hittem, most behúztam a csőbe, de ne becsüljük alá a gyermeki logikát, ugyanis a Kisherceg minden további nélkül megadta a helyes választ.

-Mert akkor rajzolt emberek lennének, és azok nem menthetnek meg senkit.

-Igazad van – szóltam, aztán nekikezdtem a rajzolásnak.

Először is kellett találjak egy sohasem létező dinoszauruszt, ráadásul megszelídíthetőt. Negyedórai rajzolás után elétettem a nagy művet.

-Tessék, itt a dinoszauruszod.

-Ó, ez nagyszerű, nagyon szép, mi a neve?

-Viziboci – feleltem.

-A Viziboci az egyetlen olyan dinoszaurusz, amelyik örökké él és túléli még az embereket is.

-Ha nem álmodik, sohasem lesz igazi dinoszaurusz, figyelmeztettem.

-Csináld úgy, hogy álmodjon.

-Rendben van, csinálom – feleltem a herceg szavaival, és igyekeztem irónikus lenni, hogy megoldottuk a problémát, mindjárt jobban éreztem magam. Rajzoltam a Viziboci fejébe egy jelet.

-Mi ez? – kérdezte a Kisherceg.

-Az élet szimbóluma az egyiptomi hitvilágban. Rendszerint a lélekmadár tartja a csőrében, bizonyára utalás, hogy földi életünk csupán a lélek álma, az élet egy szép rózsaszín álom, mint egy langyos eperpuding – viccelődtem a Kisherceggel, de ő komolyan vette.

-Tehát a Viziboci az élet hordozója álmában... hát ez nagyszerű! Az én kis Vizibocim, amit megszelídíthetek, ott lehet az Alvó Dinoszauruszok Völgyében.

-Ott – bólintottam, és cigarettára gyújtottam.

Meg voltam elégedve a munkámmal.

-Szerinted elég álmos? – mutatott a rajzra.

-Az nem jó, ha nagyon álmos – feleltem.

-Miért?

-Mert, ha az ember nagyon álmos, akkor nem álmodik, és ha a te kis Vizibocid mindig olyan dögálmos, mint én, akkor sohasem álmodna és akkor szart se ért az egész.

-Igazad van, nagyon köszönöm, nem is tudom, hogy háláljam meg.

-Mit? – kérdeztem álmosan.

-A Vizibocit.

-Ja, nagyon szívesen. De ha kérhetek én is valamit.

-Bármit.

-Kérlek, vigyázz a Vizibocira miután megszelídítetted, mert szüksége lesz rád, szüksége lesz barátra. Ugye megígéred, hogy szeretni fogod úgy, mint a rózsádat?

A Kisherceg ragyogott az örömtől, ez a túlvilági ragyogás mélyen emlékezetembe vésődött. Megnyugtató volt válasza.

-Nagyon fogok rá vigyázni, és nagyon fogom őt szeretni.

-Az jó. Csupán ennyit tudtam mondani. Még hosszasan ültem az asztalnál a Kisherceg távozása után, aztán elindultam lefeküdni. Mielőtt elszenderedtem volna, halkan feltettem egy kérdést: - Vajon minket ki fog megmenteni? – De mire válaszolhattam volna, már mélyen aludtam.

1994 július 28 

Találkozásaim a Kisherceggel ( 3 )

   „Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm” – dúdoltam Beethoven örömódájának első sorát, miközben Charlton Heston-os mozdulattal kirántottam a papírt az írógépből. Szerettem, amikor befejezek egy művet, legyen az vers vagy novella, vagy regény. Álmos, kába fejjel még üldögéltem az írógépet bámulva. Lusta voltam felállni, holott tudtam, hogy percek kérdése és elalszom. Egy pillanatra lecsukódtak szempilláim, és mire ismét kép keletkezett a retinán, ott állt előttem a Kisherceg.

-A frászt hozod rám – mondtam, mert tényleg megijedtem. Ott állt előttem két lépésre az íróasztal túloldalán és engem nézett. Valóban hercegi megjelenése volt. Fehér kabát, aranyzsinórokkal, fekete ing és egy fekete nadrág volt rajta. Haja szétziláltan, mint egy búzakoszorú övezte arcocskáját. Udvariasan megkérdezte:

-Mit csinálsz?
-Éppen most fejeztem be az egyik novellámat – feleltem.
-És miről szól?
-A...elég bonyolult, egy alakról, aki szintén író és eredetit alkot és ettől boldog lesz. Világos?

A Kisherceg bámult. Nem tudtam semmit kiolvasni a tekintetéből. A semmibe meredt, majd megszólított:

-Ilyen egyszerű a boldogság? – hangzott a kérdés.

-Milyen egyszerű? – kérdeztem vissza.

-Hát, hogy eredetit kell alkotni.

Tíz órai munka után már nem volt kedvem trécselni a Kisherceggel, mikor úgy döntöttem, hogy lefekszem és hagyom az egészet a francba. Igen, ez jellemző volt rám, munka után mindig úgy éreztem, mintha kivasalták volna az agyamat. Ingerült és elviselhetetlen voltam, goromba. De most az egyszer ez a kis krapek jelenléte valami jeges nyugalmat árasztott el bennem. Ez most mi a francot akar velem beszélni? A boldogságról? Menjen el a templomba, a papok azért vannak, hogy megtanítsanak a helyes életre. Az írásokról, az irodalomról? Üljön be a Harvardra és hallgassa meg valamelyik bölcsész szájtépését Edgar Poe unalmas verseiről. Közben rászántam magam a felállásra. Néhány másodpercre tétován egyensúlyoztam, aztán kolosszális ötletemet nyilvánosságra hoztam.

-Menjünk vacsorázni. Meg sem vártam a herceg válaszát, kislattyogtam a konyhába. Nekiláttam valami vacsorát készíteni éjjel kettőkor, ami inkább reggeli kellett volna legyen. Mindezt nem azért tettem, mert éhes voltam, hanem azért, hogy teljen az idő és el ne aludjak.

-És eredeti a novellád? – kérdezte a Kisherceg és a vakítóan fehér francia írógéppapírra bökött.

-Eredetiség...? Ismered a sztorit Shakespeare-rel? Gyere, elmondom – kezdtem a történetbe, és bekapcsoltam a hűtő ajtaját. Megy Shakespeare az utcán és találkozunk. Képzeld el, csak mi ketten...Nagyon furdalt engem is a kíváncsiság, hogy hogyan kell eredetit alkotni. Meg is kérdeztem az öreg szenzualista barmot, akiből csak úgy áradt a középkori lószerszámszag.

-Mond, költők fejedelme, mi az eredetiség titka? Erre rámnézett és középkori lószerszám szaga mindjárt sebzett állat vérbűzévé változott, összeráncolt szemöldökkel felelte:

-Fogalmam sincs, de ezután szólíts nyugodtan Bacon- nek. Bruhaha – fejeztem be a történetet evvel a bugyuta formulával, amit rendszerint akkor használok, ha valami olyat hallok, amin egyáltalán nem lehet nevetni. A Kisherceg szélesen mosolygott és meglepődve néztem, hogy ennek még éjjel kettőkor is van humorérzéke. Nekem még étvágyam sem volt. Ennek ellenére öntöttem két csupor tejet és leültem a vendéggel szemközt. A Kisherceg még babrált a frissen gépelt novellánál, aztán ismét kérdezett.

-Ez mi? – mutatott pöttöm ujjával egy helyre, ahol a radír nyoma volt látható.

-Félre vertem a betűket és ki kellett radíroznom, de különben nem nagy ügy, gyakran ejtek gépelési hibákat.

-És miért radírozod ki?

-Mert nem volt jó – feleltem.

-És ez nem fáj?

-Minek, vagy kinek? – kérdeztem vissza.

-Hát a novellának, vagy a papírnak. Az olyan, mintha elvennének belőle valamit. A papírnak is biztos fáj, hogy megrongálod. Nem?

Érdekes kérdés volt, és mire leszaladt a korty tej a nyelőcsövemen, már készen voltam a válasszal.

Nem fáj, mert meggyógyítottam, látod, írtam a helyébe egy sokkal szebb kifejezést, amitől hibátlan lesz. Mire a nyomdászok kinyomtatják, már teljesen meg fog gyógyulni a novella, és önálló életre kelhet, egészségesen.

Mindig csodáltam a gyerekekben ezt a különös világot. Észreveszik azt, amire mi csak legyintünk – elmélkedtem magamban, de akkor életem egyik legnehezebb kérdése állt előttem, amitől úgy éreztem, a fejemre borítom a pohár tejet és belevágom a fejszét az írógépbe. A kérdés a következő volt:

-Mi lesz azokkal a szavakkal, amiket kiradírozol? – Atyaúristen...micsoda kérdés, a nyakamat rá, hogy ez még Immanuel Kantnak sem jutott az eszébe, erre a pöttöm kisgyerek megkérdezi tőlem. Megdöbbentő kérdés volt egy gyerek szájából, és még most is lehül bennem a tej valahányszor visszagondolok rá.

-Hogy mi lesz azokkal a szavakkal, amiket kiradírozunk? Talán meghalnak, megsemmisülnek – feleltem.

-Kár értük, pedig ők is csak szavak, éppen olyanok, mint a többiek. Nekik is van lelkük, az értelmük keltik őket életre, és te csak úgy megölöd, megsemmisíted. Ez szomorú, nagyon szomorú. Nem hittem volna, hogy az írók ilyen kegyetlenek tudnak lenni. Csak úgy megölik a szavakat, egyiket a másik után, mert nem tetszik, mert nem oda való. – érzékenyült el a Kisherceg, és könnyes szemén láttam, hogy nagyon szívén viseli az én kiradírozott szavaimnak a sorsát.

-Talán mégsem halnak meg. Bennünk maradnak, és túlélik a radírozás számukra apokaliptikus pillanatait – kezdtem vigasztalni a herceget és az ölembe vettem. Magamhoz szorítottam és hallgattunk. Haragudtam magamra, hogy mennyire figyelmetlen vagyok és mennyire felületes. Nem éreztem át azt, hogy egy novella egy kész univerzum és egy szó benne az élet egy darabja, amit én olyan sokszor elpusztítok, átalakítok.

És ez a kisgyerek, aki minduntalan felhívja a figyelmemet a dolgok igazi lényegére, most itt szomorkodik, és vajon meg tudom-e vigasztalni? Hiszen az én hibám.

-Figyelj csak – szólítottam meg – lehet, hogy a szavak darabokra esnek a radírozáskor és apró pici papírszeleteken maradnak. Ha összeragasztanák egy nagyító alatt, megkapnák a szót megint. Mit szólsz hozzá?

-Nem, nem kapnád meg a szót soha, hiába is ragasztanád össze a papírszeleteket. Az már nem is lenne igazi szó, az már egy lelketlen szó lenne, amit összevarrnák a sebésszel, de életre kelteni nem tudnák.

Ez viszont engem szomorított el, pedig minden reményem ebben volt. Egy szál használható ötletem sem volt. Belekortyoltam a még langyos tejbe és egy használhatatlannak látszó variánssal rukkoltam ki.

-Mi lenne, ha megkeresnénk a kiradírozott szavakat? – ötletem mágikus hatással volt a Kishercegre, mert egyszerre tovatűnt a bánata.

-Hű, ez nagyszerű! Tényleg meg tudnád csinálni? Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

-Hát azt még nem tudom, hol keressem a kiradírozott szavakat, bizonyára nem építettek nekik temetőt valamelyik nagyváros szélén, ahol sírkövekre ez van írva: „ Itt nyugszik a –bánat- íródott 1994 január 19-én, kiradíroztatott 2o-án. Béke papírjaira.” És valószínűleg misét sem mondanak valamelyik templomban az emlékükre, hogy „Most, kedves testvéreim, imádkozzunk kiradírozott szavaink lelki üdvéért, és kérjük a Teremtő Atyát, hogy egykoron az örökkévalóságban adja vissza nekik elvesztett értelmüket.” Enyhén szólva nevetségesnek tűnt az egész. A Kisherceg csillogó szemmel hallgatta szarkasztikus előadásomat. Döbbenettel vettem észre, hogy ez komolyan veszi viccelődésemet.

-Nagyszerű! – kiáltott fel, és a nyakamba csimpaszkodott.

-Mi olyan nagyszerű ebben? Hiszen nem oldottuk meg a problémát.

-De igen.

-Hogy? – kérdeztem meglepődve, mert nem hittem volna, hogy most azt kéri tőlem, hogy építsek egy temetőt, sírkövet minden egyes kiradírozott szónak, és minden vasárnap misét mondassak a templomban. Hát úgy látszik alábecsültem a Kisherceget, mert ezt kérte.

-Hát akkor építs temetőt és mondass misét értük.

-Ez lehetetlen. Villanyszámlára is alig telik, nemhogy márványsírra meg misére. Örülök, ha én kapok egy sírhelyet, nemhogy a kiradírozott szavaknak.

-Nem akarsz nekem segíteni? – szontyolodott el barátom, és ismét krokodilkönnyek gyűltek aranyos szemébe. Elgondolkodtam, mit tehetek, aztán mentő ötletem támadt.

-Mi lenne, ha keresnénk nekik egy csillagot az égen, ahová elküldhetnénk a kiradírozott szavakat, és te néha meglátogatnád, társalognál velük és ők örülnének neked?

-Köszönöm. Nagyon köszönöm, mosolygott a Kisherceg, már tudom is melyik csillag lesz az övék – szólt halkan, aztán leszállt az ölemből és az ablakhoz vezetett.

-Az ott – mutatott az Orion csillagkép középső csillagára. Az lesz az övéké, és meglátogatom őket, mert nagyon magányosak szegények, elhagyatottak, senki sem törődik velük. Köszönöm a segítséget.

-Most már mennem kell. Ha szükséged lesz rám, csak nézz fel az Orion középső csillagára és látni fogsz egy csomó kiradírozott szó társaságában.

-Rendben van, nem fogom elfelejteni, és ezután ügyelni fogok a gépelésnél. Szia- intettem búcsút barátomnak, aki már útban volt a csillag felé, ahol nagyon sok szó és munka vár majd rá.

Álltam egy darabig az ablaknál. Mire visszasétáltam az asztalhoz, már virradt. Papírt kerestem és ceruzát. Álmosan ennyit hagytam rajta: - Laura szívem, hagyd aludni a papát. Elindultam az ágy felé, és már tudtam, miről fogok mesélni estére.

1994 augusztus 4