Találkozásaim a Kisherceggel ( 3 )

   „Lángolj fel a lelkünkben szép égi szikra szent öröm” – dúdoltam Beethoven örömódájának első sorát, miközben Charlton Heston-os mozdulattal kirántottam a papírt az írógépből. Szerettem, amikor befejezek egy művet, legyen az vers vagy novella, vagy regény. Álmos, kába fejjel még üldögéltem az írógépet bámulva. Lusta voltam felállni, holott tudtam, hogy percek kérdése és elalszom. Egy pillanatra lecsukódtak szempilláim, és mire ismét kép keletkezett a retinán, ott állt előttem a Kisherceg.

-A frászt hozod rám – mondtam, mert tényleg megijedtem. Ott állt előttem két lépésre az íróasztal túloldalán és engem nézett. Valóban hercegi megjelenése volt. Fehér kabát, aranyzsinórokkal, fekete ing és egy fekete nadrág volt rajta. Haja szétziláltan, mint egy búzakoszorú övezte arcocskáját. Udvariasan megkérdezte:

-Mit csinálsz?
-Éppen most fejeztem be az egyik novellámat – feleltem.
-És miről szól?
-A...elég bonyolult, egy alakról, aki szintén író és eredetit alkot és ettől boldog lesz. Világos?

A Kisherceg bámult. Nem tudtam semmit kiolvasni a tekintetéből. A semmibe meredt, majd megszólított:

-Ilyen egyszerű a boldogság? – hangzott a kérdés.

-Milyen egyszerű? – kérdeztem vissza.

-Hát, hogy eredetit kell alkotni.

Tíz órai munka után már nem volt kedvem trécselni a Kisherceggel, mikor úgy döntöttem, hogy lefekszem és hagyom az egészet a francba. Igen, ez jellemző volt rám, munka után mindig úgy éreztem, mintha kivasalták volna az agyamat. Ingerült és elviselhetetlen voltam, goromba. De most az egyszer ez a kis krapek jelenléte valami jeges nyugalmat árasztott el bennem. Ez most mi a francot akar velem beszélni? A boldogságról? Menjen el a templomba, a papok azért vannak, hogy megtanítsanak a helyes életre. Az írásokról, az irodalomról? Üljön be a Harvardra és hallgassa meg valamelyik bölcsész szájtépését Edgar Poe unalmas verseiről. Közben rászántam magam a felállásra. Néhány másodpercre tétován egyensúlyoztam, aztán kolosszális ötletemet nyilvánosságra hoztam.

-Menjünk vacsorázni. Meg sem vártam a herceg válaszát, kislattyogtam a konyhába. Nekiláttam valami vacsorát készíteni éjjel kettőkor, ami inkább reggeli kellett volna legyen. Mindezt nem azért tettem, mert éhes voltam, hanem azért, hogy teljen az idő és el ne aludjak.

-És eredeti a novellád? – kérdezte a Kisherceg és a vakítóan fehér francia írógéppapírra bökött.

-Eredetiség...? Ismered a sztorit Shakespeare-rel? Gyere, elmondom – kezdtem a történetbe, és bekapcsoltam a hűtő ajtaját. Megy Shakespeare az utcán és találkozunk. Képzeld el, csak mi ketten...Nagyon furdalt engem is a kíváncsiság, hogy hogyan kell eredetit alkotni. Meg is kérdeztem az öreg szenzualista barmot, akiből csak úgy áradt a középkori lószerszámszag.

-Mond, költők fejedelme, mi az eredetiség titka? Erre rámnézett és középkori lószerszám szaga mindjárt sebzett állat vérbűzévé változott, összeráncolt szemöldökkel felelte:

-Fogalmam sincs, de ezután szólíts nyugodtan Bacon- nek. Bruhaha – fejeztem be a történetet evvel a bugyuta formulával, amit rendszerint akkor használok, ha valami olyat hallok, amin egyáltalán nem lehet nevetni. A Kisherceg szélesen mosolygott és meglepődve néztem, hogy ennek még éjjel kettőkor is van humorérzéke. Nekem még étvágyam sem volt. Ennek ellenére öntöttem két csupor tejet és leültem a vendéggel szemközt. A Kisherceg még babrált a frissen gépelt novellánál, aztán ismét kérdezett.

-Ez mi? – mutatott pöttöm ujjával egy helyre, ahol a radír nyoma volt látható.

-Félre vertem a betűket és ki kellett radíroznom, de különben nem nagy ügy, gyakran ejtek gépelési hibákat.

-És miért radírozod ki?

-Mert nem volt jó – feleltem.

-És ez nem fáj?

-Minek, vagy kinek? – kérdeztem vissza.

-Hát a novellának, vagy a papírnak. Az olyan, mintha elvennének belőle valamit. A papírnak is biztos fáj, hogy megrongálod. Nem?

Érdekes kérdés volt, és mire leszaladt a korty tej a nyelőcsövemen, már készen voltam a válasszal.

Nem fáj, mert meggyógyítottam, látod, írtam a helyébe egy sokkal szebb kifejezést, amitől hibátlan lesz. Mire a nyomdászok kinyomtatják, már teljesen meg fog gyógyulni a novella, és önálló életre kelhet, egészségesen.

Mindig csodáltam a gyerekekben ezt a különös világot. Észreveszik azt, amire mi csak legyintünk – elmélkedtem magamban, de akkor életem egyik legnehezebb kérdése állt előttem, amitől úgy éreztem, a fejemre borítom a pohár tejet és belevágom a fejszét az írógépbe. A kérdés a következő volt:

-Mi lesz azokkal a szavakkal, amiket kiradírozol? – Atyaúristen...micsoda kérdés, a nyakamat rá, hogy ez még Immanuel Kantnak sem jutott az eszébe, erre a pöttöm kisgyerek megkérdezi tőlem. Megdöbbentő kérdés volt egy gyerek szájából, és még most is lehül bennem a tej valahányszor visszagondolok rá.

-Hogy mi lesz azokkal a szavakkal, amiket kiradírozunk? Talán meghalnak, megsemmisülnek – feleltem.

-Kár értük, pedig ők is csak szavak, éppen olyanok, mint a többiek. Nekik is van lelkük, az értelmük keltik őket életre, és te csak úgy megölöd, megsemmisíted. Ez szomorú, nagyon szomorú. Nem hittem volna, hogy az írók ilyen kegyetlenek tudnak lenni. Csak úgy megölik a szavakat, egyiket a másik után, mert nem tetszik, mert nem oda való. – érzékenyült el a Kisherceg, és könnyes szemén láttam, hogy nagyon szívén viseli az én kiradírozott szavaimnak a sorsát.

-Talán mégsem halnak meg. Bennünk maradnak, és túlélik a radírozás számukra apokaliptikus pillanatait – kezdtem vigasztalni a herceget és az ölembe vettem. Magamhoz szorítottam és hallgattunk. Haragudtam magamra, hogy mennyire figyelmetlen vagyok és mennyire felületes. Nem éreztem át azt, hogy egy novella egy kész univerzum és egy szó benne az élet egy darabja, amit én olyan sokszor elpusztítok, átalakítok.

És ez a kisgyerek, aki minduntalan felhívja a figyelmemet a dolgok igazi lényegére, most itt szomorkodik, és vajon meg tudom-e vigasztalni? Hiszen az én hibám.

-Figyelj csak – szólítottam meg – lehet, hogy a szavak darabokra esnek a radírozáskor és apró pici papírszeleteken maradnak. Ha összeragasztanák egy nagyító alatt, megkapnák a szót megint. Mit szólsz hozzá?

-Nem, nem kapnád meg a szót soha, hiába is ragasztanád össze a papírszeleteket. Az már nem is lenne igazi szó, az már egy lelketlen szó lenne, amit összevarrnák a sebésszel, de életre kelteni nem tudnák.

Ez viszont engem szomorított el, pedig minden reményem ebben volt. Egy szál használható ötletem sem volt. Belekortyoltam a még langyos tejbe és egy használhatatlannak látszó variánssal rukkoltam ki.

-Mi lenne, ha megkeresnénk a kiradírozott szavakat? – ötletem mágikus hatással volt a Kishercegre, mert egyszerre tovatűnt a bánata.

-Hű, ez nagyszerű! Tényleg meg tudnád csinálni? Nem is tudom, hogy köszönjem meg.

-Hát azt még nem tudom, hol keressem a kiradírozott szavakat, bizonyára nem építettek nekik temetőt valamelyik nagyváros szélén, ahol sírkövekre ez van írva: „ Itt nyugszik a –bánat- íródott 1994 január 19-én, kiradíroztatott 2o-án. Béke papírjaira.” És valószínűleg misét sem mondanak valamelyik templomban az emlékükre, hogy „Most, kedves testvéreim, imádkozzunk kiradírozott szavaink lelki üdvéért, és kérjük a Teremtő Atyát, hogy egykoron az örökkévalóságban adja vissza nekik elvesztett értelmüket.” Enyhén szólva nevetségesnek tűnt az egész. A Kisherceg csillogó szemmel hallgatta szarkasztikus előadásomat. Döbbenettel vettem észre, hogy ez komolyan veszi viccelődésemet.

-Nagyszerű! – kiáltott fel, és a nyakamba csimpaszkodott.

-Mi olyan nagyszerű ebben? Hiszen nem oldottuk meg a problémát.

-De igen.

-Hogy? – kérdeztem meglepődve, mert nem hittem volna, hogy most azt kéri tőlem, hogy építsek egy temetőt, sírkövet minden egyes kiradírozott szónak, és minden vasárnap misét mondassak a templomban. Hát úgy látszik alábecsültem a Kisherceget, mert ezt kérte.

-Hát akkor építs temetőt és mondass misét értük.

-Ez lehetetlen. Villanyszámlára is alig telik, nemhogy márványsírra meg misére. Örülök, ha én kapok egy sírhelyet, nemhogy a kiradírozott szavaknak.

-Nem akarsz nekem segíteni? – szontyolodott el barátom, és ismét krokodilkönnyek gyűltek aranyos szemébe. Elgondolkodtam, mit tehetek, aztán mentő ötletem támadt.

-Mi lenne, ha keresnénk nekik egy csillagot az égen, ahová elküldhetnénk a kiradírozott szavakat, és te néha meglátogatnád, társalognál velük és ők örülnének neked?

-Köszönöm. Nagyon köszönöm, mosolygott a Kisherceg, már tudom is melyik csillag lesz az övék – szólt halkan, aztán leszállt az ölemből és az ablakhoz vezetett.

-Az ott – mutatott az Orion csillagkép középső csillagára. Az lesz az övéké, és meglátogatom őket, mert nagyon magányosak szegények, elhagyatottak, senki sem törődik velük. Köszönöm a segítséget.

-Most már mennem kell. Ha szükséged lesz rám, csak nézz fel az Orion középső csillagára és látni fogsz egy csomó kiradírozott szó társaságában.

-Rendben van, nem fogom elfelejteni, és ezután ügyelni fogok a gépelésnél. Szia- intettem búcsút barátomnak, aki már útban volt a csillag felé, ahol nagyon sok szó és munka vár majd rá.

Álltam egy darabig az ablaknál. Mire visszasétáltam az asztalhoz, már virradt. Papírt kerestem és ceruzát. Álmosan ennyit hagytam rajta: - Laura szívem, hagyd aludni a papát. Elindultam az ágy felé, és már tudtam, miről fogok mesélni estére.

1994 augusztus 4