A libapásztorlány

    A kis utcán fordultam le. Ott mindig nagy ricsaj van, hiszen nagyon sokszínű a lakosság. Vannak sötétebbek és világosabbak és ez olykor konfliktusokhoz vezet még a keresztények között is. A szókavalkádból Böske néni istenes átkozódásait véltem kihallani, és ilyenkor kicsit elszégyellem magam, hogy ő is evangélikus. Megérkeztem a fekete léckerítéshez. Valahogy nem mertem benyitni a kapun. Egy darabig tanácstalanul álltam, aztán megláttam Böske nénit a hátsó udvarról előrontani. Kicsit hátrahőköltem. Maga az tiszteletes úr? Kérdezte, és amikor meglátott visszavett egy keveset ebből a Toldi Miklóshoz illő indulatosságából. Van valami gond Böske néni? Kérdeztem. Jaj, ne is mondja! Biztos hallotta a számat már messziről, úgy szégyenlem magam. Képzelje mi történt! Ellopták a libáimat. Azért káromkodott ilyen istenesen? Kérdeztem és a tyúkudvar majorságaira néztem. Igen tiszteletes úr. Higgye el nekem, én nagyon szeretem az Úr Jézus Krisztust, tiszta szívemből, de azt kívánom, hogy aki ellopta a libáimat, vérrel hányja ki! Miután ezt a rövid bizonyságtételt végighallgattam a megbocsátásról és szelídségről, elhatároztam mégis csak erőt veszek magamon és bemegyek. Lesz, ami lesz. Hát nincs igazam? Az ember neveli a jószágokat és más, aki nem dolgozik semmit fogja és ellopja? Volt a rendőrségen? Ugyan, tiszteletes, mit tudnak azok csinálni? Megkeresik. Maga hisz ebben? Ha még én sem, akkor ki? Böske néni fújt egyet. „Mint sértett vadkan fú veszett dühében...” jutottak Arany János sorai az eszembe, de nem volt szándékomban a malomkövet megvárni, ígyhát azt mondtam: tudja mit, megkeresem a libáit. Hagyja tiszteletes, azokat már meg is ették, ezek, a ne mondjam mik. Kitti van? Bent van a konyhában, reggelizik. Ez igen, gondoltam magamban. Kapott ma reggel két istentiszteletre valót is, jobb lesz ha elmegyünk ebből a veszélyzónából, mielőtt még az ízes magyar tájszólás sava borsát ismét elő nem veszi Böske néni, aki egyébként minden vasárnap megkönnyezi a prédikációmat. Hé, libapásztorlány, nem őrizted a gúnárokat?! Szia papbácsi. Gyere menjünk, keressük meg a libákat. Te tényleg libákat akarsz keresni? Nem, de tehetünk egy próbálkozást. Veszem a szandálomat. Addig odakint vártam a tyúkudvaron. Böske néni etette a tyúkokat, búzát szórt nekik az etetőbe. Azok egymást taposva tolongtak a szemekért. Mehetünk. Kitti kezében egy kis ostor, vagy ahogy ő mondta „ustor” volt, fején széles karimájú szalmakalap, benne egy rózsaszín virággal, mintha valami régi falvédőről lépett volna csak le. Induljunk. Mondtam, aztán kiléptünk az utcára. Tudtad papbácsi, hogy apukám mindig azt mondja nekem, hogy ha nem tanulok, libapásztor lesz belőlem? Most már az sem Kitti, mert ellopták a libákat. Igazad van. De egyébként igaza van apukádnak. Mesélek neked egy történetet egy sasról. Hű, de izgi! Láttál már sast? Igen, de csak réti sast, olyan kőszálit csak a természet könyvben. Na, akkor arról mesélek. Amelyik a hegyeken él? Arról. Nevezzük az egyik szereplőt János bácsinak. Ne erre a mi Jánosunkra gondolj, aki az árokban alszik, hanem csak úgy, egy kitalált Jánosra. Ő a főhős? Majd kiderül ki a „főhős” a történetben. Mese? Nem mese. Akkor jó. Én már kinőttem a meséket. Ennek szívből örülök, mert akkor az igazán komoly dolgokkal tudunk foglalkozni. Mint a libakeresés? Nem. Az nem tartozik a legkomolyabb dolgokhoz. Szóval, János bácsi egyszer járt kelt az erdőben (hegyes vidékről beszélünk) és talált egy sasfiókát. Hazavitte és letette a tyúkudvarra és azt gondolta ez is olyan lesz, mint a csirke, majd tyúk lesz belőle. Ez a sas a tyúkok között nő fel, egyre nagyobb lesz. Egy nap érkezik hozzá egy látogatója, a komája. Megkérdi: te János, ez sas, nem? János azt feleli: nem, ez egy tyúk. Lehet, hogy korábban sas volt, de most már a tyúkok között él, úgy is eszik, úgy is él, úgy is mozog, mint a tyúkok. A koma azt mondja, hogy ez egy sas, János és ezt be is bizonyítom neked. Fogja a sast, felemeli és azt mondja: Sas, repülj! És a sas mit tesz? Látva a tyúkokat, lerepül és ismét elkezdi a magokat csipegetni. A koma ismét felveszi a sast, felviszi fáskamra tetejére és ismét ezt mondja neki: Te sas vagy, nem tyúk! Repülj! A sas újra lenéz, látja a tyúkudvart és ismét leszáll és kezdi csipegetni a magokat. János ismét felnevet. Látod koma ez tyúk, nem sas. Nem János, ennek sas szíve van, ez sas. Nézd csak meg! Felmegy vele a dombra, annak is a tetejére. Onnan már nem látni a tyúkudvart. Fogja a madarat és azt mondja. Sas vagy, repülj!Azért születtél, hogy repülj, ne a földön járj. A sas nem mozdul. Leül. Ekkor a koma fogja a madarat és a nappal szembe fordítja. A sas ekkor kicsit megremeg, látja a napot, kiterjeszti a szárnyát és elrepül. Ennyi? Ennyi. Válaszoltam. Akkor, ki a főszereplő? Kérdem. A sas. Nem. Akkor János bácsi? Nem. Hanem? A koma? Az sem. A tyúkok. Azok sem. Akkor nem tudom. Te Kitti. Én? Igen, te. De én nem is szerepeltem a mesében. Nem mese. Jó, akkor a történetben. Dehogynem. Hol? Hát ott rejtve. Neked sas szíved van, mint mindannyiunknak. Nem a földhöz tartozunk, hanem az éghez. Arra lettünk teremtve, hogy az égi dolgokkal foglalkozzunk, a mennyeiekkel. De sok ember úgy él, akár a tyúkok. Mindig csak lefelé néznek, magokat keresnek és egymást tapossák és az a céljuk, hogy minél kövérebb tyúkká váljanak. Egy kicsit több hely, egy kicsit több mag, egy kicsit több elismerés.A sas nem eszik magokat. A sas valami rendeset eszik és sokszor van, hogy napokig éhezik inkább. A csirkék mindig el vannak látva. Mindig kapnak enni, magokat, többet-kevesebbet. Ez egy kényelmes életforma. A sasé megerőltető. A repülés mindig megerőltető. Á dehogy papbácsi, olyan egyszerű! Nézd csak azt a galambot! Csak széttárja a szárnyát és siklik a levegőben. Akkor rajta! Repülj te is! Kitti széttárta a karjait, tett néhány erőteljes repülő mozdulatot. Nem megy. Csak könnyűnek néz ki. Amikor nézel a tévében egy videoklippet, amikor egy zenész játszik a hangszeren, mennyire könnyűnek tűnik. Igen, én is szoktam gitározni a seprűn. Igen. De nem látod azt, hogy az a zenész mennyit gyakorol, hogy olyan könnyedén játszon a hangszerén. Mennyit erőlködött, hogy eljusson egy ilyen tudásra. A sas képes, hogy erőlködjön, hogy elfáradjon, néha megerőltesse magát, hogy a nagy célt elérhesse, hogy repüljön, felemelkedjen ebből a világból. Kényelmes dolog lent tyúkként élni, de sokkal szebb felemelkedni és repülni. Szerintem is. A csirkék elvesznek ebbe a kis hétköznapiságban, mindig magokat keresnek és akkor elégedettek, a sas viszont más. Ő azt teszi, amire teremtve lett. A repülés. A csirkék azt teszik, amit akarnak, a sas, azt, amit tennie kell, ami belülről fakad. A sas így gondolkodik: Istenem melyik az a terület, amit a szárnyaim alá akarsz adni? Melyik az a terület, ami fölött repüljek? Vagyis ne legyenek olyan kis igényeid, mint a csirkéknek. Ezért mondta apukád, hogy ha nem tanulsz, libapásztor maradsz. A libák is tudnak repülni. Egy ideig igen. Magasan is, ahogy vesszük. De a sas szeme a legélesebb. Képes belenézni a napba. Látja a megnyílt eget. Tanultuk az Apostolok cselekedetéből Istvánt. Ő is látta a megnyílt eget, mert hitt Istenben. Emlékszel még a sasos aranymondásra? “De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Hol van megírva? Ézsaiás 43,31. Ez igen! Hányasod van vallásból? Kitűnő. És neked is olyan a szemed papbácsi, mint a sasoké? Aha. Tényleg? Becsszó. Nem hiszem! Tegyünk egy próbát! Rendben, válaszoltam széles mosollyal. Akkor rajta, papbácsi, mit látsz? Nagyanyád libáit a kanális vizén úgyni, ott ni! Kitti rám nézett. Szemellenzőt formált a kezével, hunyorgott a napba, haja meglibbent a szélben, mint valami kis pelyhedző sastollak. Tényleg. Akkor, ki a pásztor? Te papbácsi. Nem, a libapásztor? Ja, az én. Te lelkipásztor vagy papbácsi. Egy óra múlva már tereltük a libákat a kisutcán. Jaj, tiszteletes úr, hát hol találta meg ezeket a bolond libákat?! A Jóisten áldja meg magát! A libaterelgetéstől elfáradva kerestem valami alkalmatosságot, ahová leülhetnék. A pajta mellett volt egy félbetörött malomkő. Leültem rá. Megint Toldi Miklós jutott eszembe. Csendben néztem, ahogy a tyúkok csipegetik a magokat. Kitti a lépcsőn ült, fején szalmakalap, kezében lóbálta az „ustort” és az eget bámulta. Már repült képzeletben.