A sápadt arcú király balladája

 

Surrannak az éjben az áruló leplek,

Végzetes holdfény hull a Gecsemáné kertre,

Katonák lihegnek, vérszomjtól izzadtan,

Tanítványok alszanak borgőztől fáradtan.

Ímhol a Mester, a sápadt arcú király,

Imáját mondja buzgón, szólítja az apját.

Pilátus arca sápadt, fakó és unott,

Ismét egy király kell, és ismét egy új halott.

Íme a Mester, a sápadt arcú király,

Az ő szeme oly szelíd, nem fél, ő megbocsát.

Kezét a helytartó fáradtan megmosta,

Hiszen ez kellett nektek. Tudta és megmondta.

Kereszten függ már az, kit elítéltetek,

Kinek bordái közé lándzsát merítenek.

Szemét lehunyta a sápadt arcú király,

Elfedte az eget a sűrű sötét homály.

Testét levették és kősírba helyezték,

Kenet és fehér lepel fedte el a testét.

Sűrű homály van reggel, hűvös és nyirkos,

Asszonyok mennek megtörten a kősírhoz.

De íme eltűnt a sápadt arcú király,

Mit előre megmondott, az most valóra vált.

Úgy fénylik és ragyog most minden odakinn,

A feltámadt Mester vár és hívón feléd int.

A lángos

 

  Böske néni zsákutcában lakott. Egy életen át. Csak egy bejárata van az utcának, akár az életnek – kezdtem egykor a beszélgetést a családlátogatás alkalmával. Mosolyogva bólogatott. Hogy ki tudj menni belőle, meg kell fordulni, meg kell térni, ahogy mondani szokás. Emlékszem, akkor kapros-ordás lángossal kínáltak. Eszembe jutott ez a régi kép, ahogy bandukoltunk fel az utcába Kittivel, mert a mama lángost sütött, és küldött, hogy hívjalak téged is, mert tudja, a tiszteletes úr szereti a lángost. (Telefonálhatott volna, de Böske néni a régi világ embere volt. Az óvilág ó embere.)

  Ahogy betettük a kaput, a szomszédban felbégetett egy bárány. Már itt van egy jó ideje – mesélte Kitti –, de húsvétra levágják a kisbárányt. Gondoltam – feleltem, és leültem a padra. Böske néni a nyári konyhában sütötte a lángost. Csak integettem messziről, hogy itt vagyok. Ő is visszaintegetett. Visszatérve erre a kisbárányra, Kitti, ennek így kell lennie. Minek? Annak, hogy előre megveszik. A gyerekek megszeretik, játszanak vele, megszokják. De aztán levágják. Igen. Ez a lényeg. Látniuk kell a halálát. Sajnálniuk kell. Ez az üzenete: megszeretik, aztán pedig megölik. A bárány védtelen állat, nincsenek szarvai, karmai, páncélja, nem tudja magát megvédeni. De van neki valami, ami más állatoknak nincs. Micsoda? Pásztora. Aki vigyáz rá, aki a legerősebb. A pásztor akolba teszi, ha kell. Ott védve vannak az esőtől is. Van ajtaja, sőt ajtóőr is van, aki őrzi a bejáratot a tolvajtól és a farkastól. „Jőne bár a farkas, mit sem árt nekünk…” – így énekeltük vasárnap, jó pásztor vasárnapján. Aztán nyáron, ha szabadon legelnek, csak bekerítik őket, hagynak egy nyílást ajtó gyanánt, és a résbe befekszik a pásztor. Ő lesz az ajtó. Azt mondja Jézus: én vagyok az ajtó. Igen, így tanultuk az aranymondást. A testén keresztül lehet be- vagy kilépni. Mindannyian egy ajtón át jövünk a világba. Ez a születés. Jézus is megszületett erre a világra, ő is a születés ajtaján érkezett. Testté lett. Az Ige testté lett – mosolyogtam. De van valaki, aki itt van, de sosem született meg, sosem vet fel emberi testet, semmilyen alakot. Az ördög? Úgy bizony – mondtam. Ügyesen kitaláltad. Nem olvassuk a Bibliában, hogy a Sátán testté lett volna. Ő máshonnan jött be a világba. Tolvaj és rabló. Ki akarja rabolni az életünket. Azért jön, hogy öljön, lopjon és pusztítson. Láthatatlanul, mint a gáz, beszivárog a lakásokba, életekbe, és megmérgez mindent. Apukám azt mondja, minden vallás jó, csak a kárvallás nem. Meg hogy minek menni a templomba, otthon is lehet imádkozni. És szokott? Nem. Nem szokott. Miért nem fogod meg a kezét, és hozod el a templomba? Megfogtam. Azt felelte, ő már kinőtte ezeket a templomos dolgokat.

  Kisült a lángos. Pont időben, mert itt nem tudtam, mi lenne a helyes folytatás. Leültünk az asztalhoz. Imádkoztunk, és elkezdtük kenni a forró, olajos lángost kapros ordával. Régebben zsírban sütöttem, de most, hogy mondjam, egyszerűbb olajban. Bólintottam. Én szeretem mindkettőt. Pedig lecsorgattam, mégis mintha nagyon olajos lenne… Az olaj fontos a Bibliában, Böske néni. Elnevettük magunkat. Nem tudtam menni vasárnap a templomba, tiszteletes úr… – kezdte Böske néni. Nem baj – mondtam két harapás között. Ismer annyira, hogy nem veszem sértésnek. Majd most kap két prédikációt. Kitti felkuncogott. Mondtam mama, hogy gyere. Gyógyszer is volt a régi világban, sebekre tették, mint a samaritánusos történetben, a hajósok a tengerbe öntötték, úgy gondolták, lecsendesítik a hullámokat. A kegyelem olaja le tudja csendesíteni a lelkünk nagy viharait, hullámveréseit. És lehet benne lángost sütni – tette hozzá Kitti, mintha a lényegre akarna térni. A zsoltáros is használja a képet. A huszonharmadikban olvassuk. Megkened fejemet olajjal. Biztos nem volt szalvétájuk – mondta Kitti. Eriggy, hozzál, te lány! A szakállamról csepegni kezdett az olaj, olyan biblikus-pátriárkás volt ez. Jót nevettünk rajta. Megérkezett a szalvéta is. Arra gondoltam, hogy azért kente meg a fejét olajjal, hogy megvédje a zsoltáríró egészségét. Mert azt mondtam, hogy régen gyógyszer is volt. Olaj, bor. Ezek voltak az alapvető gyógyszerek. És nem azt jelenti? Nem. Itt nem azért kente meg, hogy meggyógyuljon. Hanem miért? A juhok fejét gyakran megkenték olajjal. Főleg ha beszorult valahova, hogy kiszabadítsa a csapdákból, mert ilyenkor, ha beszorul a fejük, összevissza rángatják, bepánikolnak és elpusztulnak. A másik dolog, hogy a fülük, szemük érzékeny a rovarok támadásaira. Ha viszont a pásztor megkeni a bárány egész fejét olajjal, akkor már védve van a támadásoktól, megnyugszik. Amikor aggasztó gondolatok gyötrik az embert, és bepánikol, annyira nem látja a kiutat, hogy legszívesebben beleverné a fejét a falba. Ilyenkor jó, ha eszünkbe jut ez az igevers. Kérhetjük a pásztorunkat, hogy kenje meg a fejünket olajjal, adjon békességet, védettséget a gonosz gondolatok ellen is. A tiéd, pap bácsi, már meg van kenve, csillog-villog. Még vegyen, tiszteletes úr. Vettem. Nem számoljuk. Nem-nem. Kentünk még egy lángost, kaporral („keserű füvekkel”, ami az ó ember halálát jelképezi).

  Volt egy gyógyszerész-misszionárius, aki az őserdőben szolgált. Az ott élő embereknek egyszerűen kellett elmondani az evangéliumot, a bibliai üzenetet. Egy alkalommal elmondott egy mesét. Az állatok egyik reggel arra ébredtek, hogy egy nagy fal veszi őket körbe. Összeültek tanácskozni, mit tegyenek. Voltak, akik azt mondták, jól van ez így is, berendezkedünk így, van enni-, innivaló. Mások azt mondták, át kell jutni a túlsó oldalra, ott bőséges legelők vannak, a ragadozóknak friss hús, szabadság. De nem tudtak átmenni. Az elefánt azt mondta: elég erős vagyok, majd kidöntöm a falat, és bemegyünk mindannyian. Meg is próbálta, de nem sikerült. A nyúl azt mondta, körbefutom. De neki sem sikerült a túlsó oldalra átjutni a saját erejéből. A majom azt mondta, átmászom. De a fal nagyon magas volt. A kígyó nagyon ravasz volt, mint tudjuk, azt mondta, kell lennie résnek a falon, majd átbújok rajta. De a bűn falán nem volt rés. Viszont van ajtó – mondta a misszionárius. Azt kell használni. Persze az ajtó előtt el is lehet menni. Az ajtó használata nem más, mint amikor hozok egy döntést. Régen, a középkorban a templomoknak csak egy bejárata volt. Ez is prédikált az embereknek: én vagyok az ajtó. Olyan volt, mint ez a zsákutca. Csak egyik oldalon lehet bejönni. Már csak a pásztor hangjára kellene hallgatni. És a hallgatást nem lehet kinőni. Hallásra életünk végéig szükségünk van. Sőt azt olvastam, a hallás még a halál után is működik húsz percig. A szíved megállt már, de Isten még hagy húsz perc haladékot, hogy meghalld a hívó szavát. A „hallás-ajtó” csukódik be utoljára az életben. Közben, ahogy magyaráztam, egy darab a lángosomból leesett a földre. Felvettem, és odavittem a tyúkokhoz. Szólongattam őket, hívogattam, de nem tudtak kijönni. Akartak, de nem tudtak. Ki kellett nyitnom az ajtót. A jó pásztor nem csak szólongat, kinyitja az ajtót, és kivezet. Csend telepedett ránk. A bárány felbégetett a szomszédban. Egy harang kondult a távolban. Megköszöntem a lángost, aztán elindultam kifele a zsákutcából. Böske néni kikísért az ajtóig. Ott megállt.

Tamás

 

Én nem voltam odafenn a Golgotán,

Gyáván elfutottam, mert nagyon féltem,

Rongyos éltemet akartam menteni,

Nem láttam meghalni, szenvedni értem.

Emlékszem arra, aznap csak futottam,

Minél messzebb a kíntól, a haláltól,

Feledni a halált és az árulást,

Szent szavait s a naiv feltámadást.

Azt mondták újra él és feltámadott,

Badarság, szóltam. Szívem jéggé fagyott.

Ez nem igaz! Nem létezik! Nem hittem!

A bűntelen haljon meg, s támadjon fel.

Aztán eljött újra. Külön énértem.

E napot mindig látom s újra élem.

Leborulni és hagyni Őt ragyogni,

Sebekben turkálni, látni és hinni.

Aczélszív

 

– Pap bácsi, te mindig pap akartál lenni? – kérdezte Kitti.

– Nem. Nem mindig.

– Hanem?

– Tudós. Őrült tudós – válaszoltam, miközben letettem az éppen olvasott folyóiratot. A kátéórák vége felé tartottunk.

– Miért éppen őrült tudós?

– Azért, mert a normális tudósok csupa unalmas egyhangú dolgokkal foglalkoznak.

– Akkor te olyan akartál lenni, mint Dexter?

– Dexter – ismételtem. – Azért nem annyira őrült.

Felnevettünk.

– És akkor hogyhogy nem lettél őrült tudós?

– Őrült teológus lettem – fordítottam viccesre a szójátékot. – Az volt a gondom, hogy a matematika túl hamar lett absztrakt, elvont, és nem értettem. A többi tudományt meg olyan ütemben tanultuk, hogy folyton alapvetések voltak. Sosem építkeztünk. Mindig ezt mondták: ezek az alapok. De már annyi alapunk volt, hogy végül az épület sohasem készült el. De most ne rólam beszéljünk, hanem az úrvacsoráról. Halljam, mit tanultál mára.

Kitti engedelmesen felmondta a kátészöveget, és mindketten éreztük, hogy ennek nem sok értelme van. Kitti oldotta fel a feszültséget, ami láthatatlan fátyolként ránk telepedett.

– Ezt hogyan magyarázná el egy őrült tudós?

– A normális az belefulladna a teológia szakkifejezésekbe – kezdtem. Szándékosan elmélyítettem a hangom. – Tudod, Kitti, ezek komoly dolgok. A reálprezencia. A valóságos jelenlét.

– Ez tényleg tudományosan hangzik. Csak nem értem.

– Ja. Tudom, hogy nem érted. Azért járatnak kátéórára.

Hirtelen a szomszédból metálzene hangja hasított az eukarisztikus, meghitt hangulatunkba. Paksi Endre rekedtes hangján üvöltötte, hogy: „Acélszív, újra dobog már…!” Egymásra néztünk, és hangosan felnevettünk.

– Kik ezek? – kérdezte Kitti.

– Volt kátésaim – feleltem, és becsuktam az ablakot. – Abból kell kiindulnunk, hogy Jézus azt mondta: ez az én testem. Nem azt mondta, hogy ez emlékeztessen az én testemre. Nem arról van szó, hogy Ő elment, és nekünk emlékeink maradtak róla, hanem azt mondja: itt vagyok veletek, még mindig szeretlek. Amikor valaki megölel, nem tudod, hány kiló szeretet van abban az ölelésben, amikor a szél megmozgatja a fák koronáját, nem látod, csak azt, hogy valami hatást gyakorolt a fák lombjára. Az úrvacsora is ilyen hatást gyakorol az emberre, a lélekre, a szívünkre, láthatatlan módon. Ahogy a nap átsüt ezen az ablaküvegen. Az üveg nem szűnik meg üveg lenni, de benne van a nap. Az úrvacsora ostyája sem változik emberhússá, és a bor vérré, de mégis jelen van benne Krisztus. Az anyag nem változik át. Krisztus ereje és szeretete átragyog, tapasztalható módon. Ez nem fizikai valóság, hanem titokzatos valóság.

– És ha őrült tudós lennél, akkor hogy magyaráznád?

Sóhajtottam.

– Itt van ez a magazin, amit éppen olvastam. Ebben tudósok írnak arról, hogy Jézus vérét vetették tudományos vizsgálat alá. Megállapították a DNS-ben azt, hogy hiányzik az apai kromoszóma, csak anyai van. Ugyanis a Szentlélek által fogant. Következésképpen a DNS-e is másképp viselkedik, mint az embereké. Csakhogy Jézust nem laboratóriumokban kell vizsgálnunk. Nem a torinói lepel mintái vagy más Jézus-relikviák, adott esetben vércseppek DNS-vizsgálata és azok eredményei adnak hitet. Nem leszünk hívőbbek ezektől. A hit Isten ajándéka. A hit kapcsolat, nem tudományos eredmények terméke, vagy épp mellékterméke. A bennem levő őrült tudós persze mohón olvassa ezeket a cikkeket, és szeretne átütő tudományos bizonyítékot letenni a világ asztalára, de ez nem így működik.

– Miért a kenyér és a bor a szent jegyek?

– A kenyér és a bor – ezek a legősibb, legegyszerűbb, és mégis legmélyebb emberi dolgok. A kenyér az élet mindennapi tápláléka. A föld gyümölcse, emberi munkával formált ajándék. Minden nép, minden asztal ismeri a kenyeret: jelképe annak, hogy Isten gondot visel ránk, hogy életet ad, s nem hagy éhen a testben sem, a lélekben sem. A bor pedig az ünnep itala. A szőlő vére, mely a sajtóban összetörik, hogy öröm fakadjon belőle. A bor a vér jelképe, az életé, amely kiárad, s amelyet Krisztus a kereszten odaajándékozott: „Ez az én vérem, amely tiértetek kiontatik.” És még valami: a kenyér és a bor együtt az asztal közösségének jelei. Nem magányosan esszük, hanem testvérekkel, egy közösségben – így az úrvacsora is a Krisztus-testben való együvé tartozás titka. Isten nem éteri, elvont jeleket adott, hanem olyanokat, amelyeket megérinthetünk, megtörhetünk, megízlelhetünk. A kenyér és a bor által a láthatatlan kegyelem láthatóvá lesz – mert Isten az emberhez emberi módon szól. S így a szent jegyek nemcsak szimbólumok, hanem hordozói annak, amit jelentenek: Krisztus valóságosan jelen van bennük – testével, vérével, szeretetével.

Elcsendesedtünk egy kicsit. Ezt a csendet az Ossian slágere töltötte be. Megosztom veled az acélszívemet…

– Igen – vettem fel ismét a beszélgetés fonalát. – Ezek is voltak egyszer itt az oltár előtt, és énekelték: „Ma újra hűséget fogadok…” Aztán konfirmáció után már nem jöttek. Keserűen kellett elfogadnom, hogy nem megkonfirmáltak, hanem kikonfirmáltak. Hiába hívtam ifire, csak mosolyogtak. Mi már nagyok vagyunk. Mintha csak azt akarták volna velem tudatni, hogy vége. Megtették a kötelességüket, fogjam be a számat, nincs már szükség egyházra, Istenre, majd az esküvőn, a gyerekük keresztelésekor eljönnek. Most meg itt hallgatják ezt a zenét, direkt bosszantani akarnak, mert tudják, hogy konfióra van. De sebaj. Lehet a szívet másnak is adni, Kitti. Nem csak Jézusnak. Ő érző szívet adott, nem acélszívet. Ezek a fiúk azt gondolják, az acélszív mindent kibír, állja az élet kemény csapásait, de nem igaz. Az acél hideg. Kinek kell egy hideg, kemény szív? Miben különbözik a kőszívtől? Tekintetem a falon levő idézetre esett. Régebbi konfisok készítették. „Add a te szívedet, fiam, nékem, és a te szemeid az én útaimat megőrizzék.” (Példabeszédek 23,26) Velük mi lesz? Velük az lesz, hogy tovább keresem, hívom, üzenek nekik. Isten keze nem húzódik vissza, az acélszív marad zárva. Még ha azt éneklik is, hogy „megosztom veled acélszívemet”. Az acélszív nem tudja befogadni a jelenlét áldását. És ez a jelenlét ez a furcsa szó: reálprezencia. Akkor is ott van, ha nem hiszel benne, de az áldás hatása csak akkor lesz a tied, ha hittel fogadod.

– És aki hitetlenül eszi?

– Mit értesz ez alatt?

– Én semmit. Nem értem, hogy mit jelent hitetlenül enni az úrvacsorát.

– Olyasmi, mint amikor ajándékot kapsz, és ki sem bontod, pedig minden ott van, amire vágytál. Vagy amikor inni akarsz egy üres pohárból, a mozdulat megvan, de a tartalom, a pohár üres. Olyan, aki csak megszokásból veszi az úrvacsorát, vagy azt gondolja, valami varázsszer, ami akkor is segít, ha nem hiszek benne.

– Anya azt mondta, tartsam nyitva a szívem, és akkor meg fogom érteni.

Bólintottam. Szép végszó. De volt még egy fontos kérdés.

– Pap bácsi: mit jelent a nyitott szív?

– A nyitott szív nem érzelgősséget jelent, nem azt, hogy valaki mindig kedves vagy meghatott. A nyitott szív azt jelenti: készen lenni a találkozásra. Nem tudni mindent, nem uralni a pillanatot, hanem hagyni, hogy Isten beléphessen. Olyan, mint amikor az ember nem akarja többé megmagyarázni, csak hallgatni, figyelni, engedni, hogy a szó, a zene, a csend átjárja.
A nyitott szív nem csinál, hanem fogad. Lehet, hogy sír. Lehet, hogy kérdez. Lehet, hogy nem érez semmit. De mégis azt mondja: „Uram, nem értek mindent, de itt vagyok. Jöjj.” A nyitott szív az, ami nem zárja el magát a kegyelem elől, nem védi magát a szeretettől, nem bújik a rutin mögé, nem mondja: „én már tudom”. A nyitott szív olyan, mint egy ablak, amit kinyitsz reggel. A szobád ugyanaz marad, de beárad a fény. Isten fénye. És az a fény nemcsak világít, hanem életet ad.

– Énekeljük – mondtam. – „Ma újra hűséget fogadok…” A szomszédban lekapcsolták a dübörgő zenét. A levegőt betöltötte az énekünk. „Hogy szent hitemben megmaradok, s nevelkedem kegyességben…”

Carpathia

 

Gondolatok egy kiemelt figyelmet igénylő gyermekek fejlesztőközpontja átadása kapcsán 

"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa" (Lk.18,16)

Horvátországban nyaraltunk abban az évben. Családosan, sőt még Gyusziékat is magunkkal vittük. Én kereszteltem kisfiukat, Áront, aki már nem is kisfiú, hanem bátor nagyfiú volt. Csak még nem tudott úszni.

Sétahajózásra fizettünk be. Az idő gyönyörű volt, és mindenki élvezte az utazást, a napfényt, a meleget, a gondtalanságot, az áttetsző tengert. Javasoltam, hogy ússzunk egyet. Gyuszi bólintott, majd belevettette magát a tengerbe. Nem volt jó úszó, így a hajóhoz közel maradt, és úgymond csak kavarta a vizet. A három gyerek izgatottan nézte, meddig bírja apuci a tengerben. A két nagy, tudott úszni, de Áron nem. Áron Down-szindrómában szenved. Azon a nyáron és azon a nyaraláson azonban ő volt a sztár. Erről akarok most mesélni. Szóval látta, amint apja a tengerben evickél és élvezi a pancsolás örömét, aztán a nővérei is csatlakoztak hozzá, ő pedig a hajóról irigykedve nézte őket. Én jó úszó vagyok. Vagyis annak tartom magam. Úgy álltam ott a fedélzeten, ugrásra készen, mint Johnny Weissmüller a Tarzanban, de kicsit formatervezettebb ágyékkötőben, és az emberi beszéd biztosabb ismeretével, aztán én is belevetettem magam a tengerbe. Egy idő után kifáradtunk, beleuntunk, és visszatértünk a fedélzetre. Áron ekkor ellentmondást nem tűrő hangon határozottan bejelentette, hogy ő bemegy a tengerbe. De gyermek, te nem tudsz úszni! – mondtuk kórusban. Nem számít. Akkor apával. Intett a fejével, hogy nem, mert apa örült, hogy legalább ő életben maradt a tengerben, nemhogy egy gyereket vigyen a hátán. A gyerek engem akart, hogy én vigyem. Akkor már sok éve szolgáltam – majdnem mindent elmondtam már a szószékről. Úgy éreztem, amit érdemes tudni, megtanulni, az nagyjából megvan, csak finomítani, csiszolni és persze aktualizálni kell. Azon a nyáron azonban rájöttem, hogy tévedtem. Újratanultam a hitet: Áron volt a tanítómesterem. A Down-szindrómás, úszni nem tudó, de úszni akaró nagyfiú. Belevetettem magam a tengerbe, majd vártam, hogy leereszkedjen a létrán. A nyakamba kapaszkodott, nem görcsösen, nem félelemmel, nem az életben maradás ösztöne járta át a mozdulatait.

Először elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, valójában ki kibe kapaszkodik, ki a vivő, és ki az, akit visznek. Furcsa érzés volt. Aztán elkezdtem úszni. És nemcsak úszni, hanem lemerülni, búvárkodni, és Áron kacagott és boldog volt. A második dolog, amit éreztem, az irigység volt. Irigyeltem ennek a fiúnak a hitét, gyermeki, őszinte bizalmát. Pedig csak egy ember vagyok, nem természetfeletti lény, vagy maga az Úristen, akiben érdemes hinni. Honnan van ennek a gyereknek ekkora hite? De nem ez zavart. Hogy működik ez ilyen egyszerűen, őszintén? Mennyire természetes a gyermeki hit! Mint a lélegzetvétel. Nekünk, felnőtteknek tanult, racionális, kipróbált hitünk van. A gyermeki hit nem ilyen. A gyermeki hit őszinte és mindent birtokol, mindent hisz, mindent remél, és ezért mindent lát.

Amikor visszamásztunk a fedélzetre, más ember voltam. Hallgattam, és ebben a csendben próbáltam megragadni és feldolgozni a tanultakat. A hasam akkora árnyékot vetett a fiúra, aki a fedélzeten ült, hogy azt hitte, napfogyatkozás van, és hunyorogva kereste a napot. Félreállnál? Elmosolyodtam: persze. Rossz érzés, amikor eltakarod a világosságot. Kicsit elszégyelltem magam, és leültem az asztalhoz. Zavaromban egy cigire gyújtottam. A hajó finoman ringott a tengeren. A szél kissé felerősödött. A gyújtómat házassági évfordulóra vették a gyerekeim. Közös ajándékuk volt, márkás Zippo benzines gyújtó. Harminc évet garantáltak. Vajon van-e még annyi hátra? Most, amikor kézbe vettem, ismét megvilágosodott előttem valami. Amikor meggyújtottam a cigarettát, eszembe jutott, hogy miért is ezt vették nekem a gyerekek. Ennek a gyújtónak a lángját nem lehet elfújni. Szélálló, úgy hirdették. A most feltámadt szél meglobogtatta, de nem oltotta ki. Igen. A hit ki nem alvó lángját kívánták a szívembe, a feleségem a szerelem ki nem hunyó tüzét. Belekortyoltam a sörbe. Akkor vettem észre a poháralátéten a hajónk nevét: Carpathia. Elmosolyodtam. Még ez is! A hajó, ami a legmagyarabb hajó volt valaha, és a Titanic elsüllyedése után felvette az életben maradt hajótörötteket. Volt ott egy magyar orvos is, úgy emlékszem. Beteg világban élünk. Mindenki építi a maga elsüllyeszthetetlennek hitt hajóját, életét, karrierjét. Aztán elindul a nagybetűs életbe, a nyílt tengerre, tele önbizalommal, tervekkel, álmokkal és ábrándokkal. De ott vannak a jéghegyek is. A maguk instabilitásával azonban igenis stabilak. Aztán ha egy hajó nekiszalad, akkor felnyitja, mint a halkonzervet. Zátonyra futott, sérült életek, amelyek rövidesen a tenger mélyére kerülnek. A Carpathiát is elsüllyesztették.

Vajon miért adták egy adriai sétahajónak ezt a nevet? Talán azért, mert tudták, hogy egyszer eljön ez a fiú, és hitre tanít bennünket. Eszembe jutott megboldogult nagyanyám, amikor elmesélte Noé történetét, miközben éppen nagy záporeső volt. Azt hittem, árvíz lesz és özönvíz, és annyira a történet hatása alá kerültem, hogy lelki szemeimmel láttam, amint a házunk úszik a hullámokon, mint egykor Noé bárkája. Nagyanyámnak volt egy kedvenc része. Amikor minden állat bement a bárkába, Isten azt mondta Noénak: gyere be a bárkába. Értetlenkedve hallgattam. Akkor jött egy pár másodperces hatásszünet, de nem tudtam, mire vár. Mire elmosolyodott, és megkérdezte: hol kellett Istennek lennie, hogy ezt mondja? A bárkában – válaszoltam meglepetten. Bizony – bólogatott idős fejével. Isten mindig velünk utazik a bajban, nem kívülről nézi a bajainkat. Aztán pár évvel később, amikor A tizenöt éves kapitányt olvastam egy nyáron, a diófa alatt, egy másik dologra jöttem rá. A templomban dörgő hangú papok prédikáltak a bűnről. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem magyarázták el, mi a bűn. Vagyis nem jól magyarázták. A könyvben a szakács egy kést tesz az iránytű mellé, és az már nem mutatja a helyes irányt. Amikor ezt a jelenetet emlékezetembe idézem, rájövök, hogy ez a bűn: a célt tévesztett állapot. Sodródás. Hamis célok. Céltalanság. Cél nélküliség. Egy órája sincs, de megtapasztaltam a hitnek egy magas fokát. Valaki rám bízta az életét. Annyira megbízik bennem, annyira szeret, hogy az ő élete már az én életem, és fordítva. Vigyél a mélybe – az volt ebben az ölelésben. Nem félek, mert te velem vagy. Te erősebb vagy. Sok ilyen hajóra lenne szükség ebben a mai hajótörött világban, mint ez a Carpathia. Mi magunk kellene ilyenekké váljunk. Felszedni a hajótörött, becsapott, elsüllyedt vagy elsüllyesztett emberi sorsokat. A partot néztem. Sosem voltam ennyire boldog. Van túlpart, van megérkezés, van kikötő.

A turisták közül valakinek megszólalt a mobilja. Zorán éneke volt a csengőhangja: Kell ott fenn egy ország. Elmosolyodtam. Milyen jó, hogy mi azt tanítjuk: van ott fenn egy ország! Az ég tiszta volt. Nemcsak tiszta, hanem nyitott is. Mikor megyünk haza? – kérdezte Áron. Mindig útban vagyunk hazafelé – akartam mondani. De felesleges lett volna, hiszen ő ezt nálam sokkal jobban tudja. Végezetül elmondom, hogy ez a Down-szindrómás hitoktatóm most már aranyért úszik. Jó pár aranyérme van, de a legfényesebb még hátravan.

1

Ünnepek és hétköznapok 1

 

Reformáció a hétköznapokban

  A reformációt megünnepeljük. Valamilyen formában. Úrvacsorás istentisztelettel és kiváló szónoklatokkal, aztán becsukódik a templom kapuja. Mi lesz tovább? Letudtuk, kipipáltuk, ez is megvolt, vagy elképzelhető-e valamiféle folytatás? A hétköznapokban? A mai digitális világban? Őszinte leszek. Nem tudom. De nem volt mindig így. Tapasztalatból tudom. Gyermeki tapasztalatból, ami valamiféle éleslátást adott akkor.

  Az iskolából hazajövet ebédeltem, majd aludnom kellett pár órát. Ez nem mindig sikerült. Viszont a szobában volt egy kép. Luther-képnek neveztük. A reformátort ábrázolta, Melanchton Fülöppel, Gustav Adolffal, és Hesseni Fülöp tartomány gróffal. A háttérben egy igen meredek hegy rajta egy vár. Luther felemelte bal kezét mintha megáldana, vagy figyelmeztetne, a másik kezében nyitott Biblia amin ez a szöveg volt olvasható: Erős vár a mi Istenünk! Az úrvacsora szent jegyei is ott voltak az oltáron és egy feszület. Az erős vár a háttérben a keresztközpontú lutheri teológia a két szín alatti úrvacsora a reformáció evangélikus nagy alakjai. Ma így határoznám meg. A kép egy kartonpapírra nyomtatott olcsó reprodukció, egy ugyszintén olcsó, ám díszes kerettel ellátva, amiröl lekopott az aranyozás. A titka az volt, hogy zenélt. A zenélő kép. Úgy is neveztük. Kulccsal fel lehet húzni a szerkezetet és akkor elpengeti a zenélő doboz az Erős vár a mi Istenünk dallamát. Csakhogy a gép meghibásodott már és helyette más dallamot vásároltunk bele. Hogy azért zenéljen. Azt hittem értékes ritkaságnak vagyok a birtokában, aztán Mokrán még láttam egy házban egy a mienknél jobb állapotban levő képet. Abból hiányzott a zenegép. Fazekasvarsándon régen több ilyen kép is volt. Sokan vásároltak. Vándorárúsok kínálták. A tiszta szobában a kaszni, vagy komód fölé akasztották, így kicsit olyan oltár jellege is volt a szoba azon részének. De a reformáció ott volt a hétköznapokban. Rá-rápillantott az ember, és tudta, és belül büszke is volt rá: én evangélikus vagyok. A kép, ha zenélt ezt a kedves, fülbemászó dallamot pengetve kiragadta az embert a hétköznapokból és az erős vár képe nem egy elérhetetlen csúcs tetején volt, hanem már a valóságban. Amikor ezek a képek még ott voltak a tiszta szobában, a Bibliák is rongyosra voltak olvasva. Hiszen a kalendáriumon kívül és a Szentíráson kívül más könyv nemigen volt, esetleg egy Petőfi összes költeményei. Idén elvittem Szebenbe a képet. A Brukenthal múzeum restaurátora üveglapot tett a kartonra, ne köpjék a legyek, a keretet bearanyozta, patinával látta el és egy fémrestaurátor küszködött, hogy a régi zenedobozt ismét működésbe hozza, de sikertelenül. Az interneten próbáltam rákeresni. Egy aukciós háznál találtam is egy jobbacska példányt így meghírdetve: Luther Márton és az evangélisták. Ezek sem jártak konfirmációra gondoltam. Aztán találtam egy videofelvételt egy tájházról, ahol a Luther kép muzsikál, de nem az Erős vár a mi Istenünket. Milyen szomorú. Amikor már nem azt a dallamot játtsza, amit kellene. Milyen szomorú, amikor az ember szíve már nem azt a dallamot dobogja, amit a Teremtő szeretne. Gondoltam tovább ennek a kép - históriának a mai hétköznapokra lebontott tanulságát. Van egy szép restaurált képem, de még mindig nem az igazi. És van egy Luther plakettem is. Az ötvenes években ezt kapták a konfirmandusok emlékbe. Kirakták a falra és büszkék voltak, hogy ők már megkonfirmáltak. Megerősítették a fogadalmat, amit anno keresztszüleik tettek. Büszkén énekelték...szent hitemben megmaradok. És volt eredménye, volt foganatja? Igen. Még itt vagyunk!

Könnyek és hópelyhek

 

    Odakint havazott. Elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Először a testembe. Aztán a lelkem is sajogni kezdett. Nem tudtam volna megmondani, melyik fájdalom a rosszabb. De nem is kérdezte senki. A plafont bámultam. Már majdnem minden repedést ismertem és az összes részletére tisztán emlékszem. A kórteremben most egyedül voltam. Aki tehette elintézte magának, hogy ünnepre otthon legyen a családja körében. Én is elintéztem volna. Vagyis így akartam. Néhány nappal ezelőtt az orvosomhoz jöttem, hogy megbeszéljük a hátgerincsérv műtétemet. Azt mondta elmegy sízni, és csak 23-án tud megműteni. Nem! Az nem jó. A karácsonyt a családommal akarom tölteni! Mondtam határozottan, mint egy parancsolatot. Hát jó. Felelte a professzor és kikísért a kórház elé, ott elszívtunk egy cigarettát és áldott ünnepeket kívánva egymásnak elindultam hazafelé. De nem értem haza. Írtózatos fájdalmaim lettek menet közben. Régi dolog ez. Nem is tudom, miért halogattam, miért is gondoltam úgy, hogy még ezt az ünnepet, még ezt a karácsonyt letudom vele? Gyermekkorom óta mozgási idegrenyheségem van, a járásom is emiatt kicsit nehézkesebb, a szaladásról nem is beszélve. Nem hitték sokan, hogy megtanulok szaladni, biciklizni, vagy sízni. De nem adtam fel. Hihetetlen akaraterőm volt. Vagyis pontosabban fogalmazva hihetetlen akaraterőt kaptam. Akkor, gyermekkoromban nem volt kérdés kitől és hogyan. Volt és használtam. Kaptam és elfogadtam. Mennyit csúfoltak, hogy nem tudok bicajozni...Aztán, amikor csak úgy megjelentem a bandában kétkeréken, csak ámultak és azt mondták: Ilyen nem létezik. Csoda történt! Lehet. Én minden esetre nem éreztem csodának. Ha megy a szaladás és a biciklizés, akkor a sízés is fog. Egy darabig elhülyéskedtünk azon, hogy sízés
vagy síelés, de megtanultam. Hosszú idő volt. De időt is kaptam és az idő is elszaladt. Mintha csak pár hét, vagy inkább nap lett volna a két év, amíg megtanultam lesiklani a fekete lejtőn is, amin azért nem mer akárki. De bátorságot is kaptam. Vagy lehet jobb lenne úgy fogalmaznom, a félelmemet vették el. Ezek most ezen az adventi estén mind eszembe jutottak a kórterem plafonját bámulva. Nemsokára meg fognak műteni. Sikerülnie kell. A fájdalmak elmúlnak és minden rendben lesz. Mert rendben kell lennie mindennek. A szirénák folyamatosan vijjogtak. Egy ideig számoltam őket, de aztán beleuntam. A mentőautók szirénáját megkülönböztettem a rendőrségétől és a tűzoltóságtól. Micsoda hely ez a világ! Folyton veszélyben élünk. Mindig mennie kell egy szirénázó járműnek, vagy mert valaki megsérült,vagy megtámadtak, vagy mert meggyulladt valami. Amikor viszont kialszik egy ember élete nincs szirénázás. Csak a csend. Amikor valaki szívéből kihuny a hit lángja nem hívnak tűzoltókat, tűzébresztőket, tűzgyűjtókat. Csak a csend telepszik az életekre. Advent van. Még egy kicsit. Aztán karácsony. A szívem tele keserűséggel. Úgy érzem elrontottam a családom karácsonyát. Aggódnak miattam. Ezért valami beárnyékolja majd az ünnepi fényeket. Eddig még sohasem hiányoztam egyetlen ünnepről sem. De ez most már így marad. Egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkán. Nem lát senki. Nem töröltem le. Azt mondják, hogy ha a könnyet lefagyasztanák, mint egy hópelyhet, akkor a rajzolata egy kereszt volna. Isten belerejtette a keresztet a könnybe. Mert a könnyeink egyformák, ha a vallási rendszereink nem is. Még nem próbáltam ki. Ha túl leszek a műtéten, akkor ki fogom próbálni. Néztem a havazást. Azt mondják nincs két egyforma hópehely. Szerintem nem igaz. De, ha mégis, min változtat ez? A hópelyhek végtelen variációt alkotnak, a könnyek pedig egyformák. Hogyan lehetséges ez? Tizenhárom éve nem kötöttem lécet a lábomra. Amikor megszületett a lurkó, azóta nem síeltem. Nemrég tanult meg síelni ő is. Bátor fiú. Büszke vagyok rá. Sokkal bátrabb és rátermettebb nálamnál. Szeretnék egyszer együtt lecsúszni vele. Mint apa és fia. De vajon a műtét után megengedik-e? Ki tudja? Annyira szeretném. Együtt leereszkedni...milyen boldogság volna! Az ember milyen kevéssel beéri. Milyen kevés és egyszerű dolgok jelentik a valódi boldogságot! Mi közben tárgyakat halmozunk fel, vagyont, pénzt, ingatlanokat, barátokat, kapcsolatokat. Azt hiszem az igazi boldogság akkor volt az életemben, amikor a természetfölötti megérintett. Igen. Most már csak érint. Gyermekkoromban nem érintésre emlékszem, hanem együtt járásra. Az erőt folyamatosan kaptam, a bátorságot úgyszintén. Most meg Isten karácsonyra befektetett a kórházba. Nemsokára műtőasztalon leszek. Isten műtőasztalán. Mosolyogtam el magam a furcsa szótársításon. Helyre akarja hozni az életemet. Nem a gerincemet. De, ha otthon maradok a családdal, karácsonyfát díszítek és ünnepi vacsorán vagyok, erre sohasem jövök rá. Mindig is szárnyakat kaptam tőle. Egyszer sem köszöntem meg. Most van időm. Lenne időm. Lehet, hogy nem sikerül a műtét. Akkor elfogy az idő. Köszönöm Istenem a szárnyakat. Az oroszlánszívet és a sámsoni erőt. A kősziklából vizet fakasztó hitet. De most, csak a kőszikla van. Kemény, hideg. Mi történhetett? Hol romlott el minden? Mi miatt? Ki miatt? Azért, mert hideg és kemény a szívem, még nincs veszve minden. Barlangistálló. Valahol olvastam erről egy cikket karácsony táján. Ha üres is a szívem most, helyet készítek benne a Megváltónak. Megkérem segítsen. Legyen velem a műtét alatt. Aztán pedig gyógyuljak meg annyira, hogy ismét síelhessek. Nem a magam tetszésére. Nem akarok többé magamnak és magamért élni. Őérette akarok élni. Amikor majd ismét leereszkedem a lejtőn, azt akarom érezni, hogy nincs az a lejtő, amin Isten meg ne tartana. Igen. Most már tudom miért engedte, hogy megtanuljak sízni. Ő tanított meg. Mert azt akarta, hogy megtapasztaljam, milyen az, hogy megtart és megőriz. A lejtőn. Ugyanezért tanított meg biciklizni is. Hagy megtanuljam az egyensúlyt. Mindent egyensúlyban tartani. És szaladni, futni is az ő felügyelete alatt tanultam, hogy ne késlekedjek elérni a célt, hogy igyekezzem az ő országa felé. Ha megengedné, hogy most a műtét után leereszkedjek a lurkóval, az olyan volna, mint egy istentisztelet. Elmondanám a kisfiamnak, hogy kitől tanultam meg síelni. Azt is, mi a síelés lényege. Feladata. Üzenete. Miért érzünk örömet amikor siklunk egy lejtőn. De vajon megengedi-e? Várnom kell rá. Az ápolók megérkeztek. Minden nagyon gyorsan történt. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy az altatás könnyű és szép átmenet volt. Amikor felébredtem, minden a helyére került. Kell egy cigi! A doki nevetett. A műtét sikerült. Odakint havazott. Egy ápoló kitolt az ajtó elé és nevetve cigiztünk. Én a páciens, s a doki. Boldog voltam. Fáj még a hátad? Kérdezte a doki? Csak a szárnyaim nyomnak egy kicsit. Mondtam két slukk között, aztán kirobbant mindkettőnkből a felszabadult nevetés. Boldog karácsonyt!

Már tizennégy éve nem síztem. A műtét során az 5.csigolyámból le kellett faragni, hogy ne nyomja az ideget. Kockázatos a sízés ennyi kihagyás után. Összegugliztam egy csomó mindent. Talán azért, hogy felkészüljek az elutasításra. A nagy NEM-re. Nem mertem magam rászánni, hogy felhívjam a dokit és megkérdezzem. Egy hétig csak bolyongtam és kerülgettem a témát. Aztán elmentem. Gyalog mentem, nem autóval. Útközben imádkozni akartam. Egyébként sohasem indulok el imádság nélkül sehova. De kicsit hosszabb út volt, hosszabb imádság. Az imádságban elmagyaráztam Istennek, mit kell csináljon. Mit kérek. Mi emberek így imádkozunk többnyire. Amikor a doki szobájába értem akkorra fejeztem be az imátkozást. Már nem voltak szavaim. Mindent aprólékosan elmagyaráztam Istennek, hogy hogyan csinálja. Amikor leültem a székre rájöttem semmim nincs. Koldus vagyok. Egyetlen dolog kell csak. A kegyelem. Csak egy morzsa. Semmi több. Miben segíthetek? Kérdezte a doki. Szeretnék síelni. Nem szólt semmit. Belenézett az aktáimba, a műtét eredményeibe. Nem tudtam a szeméből semmit kiolvasni. Iszonyú volt a várakozás. Akkor vettem észre, hogy az ablak, ami mögötte van négy szemes. Ahogy tagolódik az ablaküveg pont keresztet formál. Akkor készült lemenni a nap és a falra egy kereszt árnyéka vetült a narancsszínű fényözönben. Melyik pályán? Kérdezte a doki. A Szulináron. Válaszoltam. A szívem a torkomban dobogott. Azért majd küldj egy képeslapot. Jó? Persze! Szipogtam. Örömöm határtalan volt. Szikrázó napsütésben kötöttük fel a léceket a lurkóval. Nem csak felhőtlen egünk volt, hanem nyitott is. Közel volt az ég a földhöz. Aztán elindultunk lefelé. A szárnyaim stabilan tartottak, a szívem újra egy oroszláné volt és az izmaimba sámsoni erő költözött. Így telt a délután. Este a vacsoránál elmeséltem a kisfiamnak ezt az adventi éjszakát. A szárnyaktól kezdve, a biciklizésen és futáson keresztül a könnycseppig. Tudjátok mit mondott? Jó fej vagy apa!

Kitüntetések

 

     A patak partján ültem egy akácfa árnyékában, és néztem a vizet. A hajónk ki tudja, merre jár már. Hetek óta úton van. Kitti csendesen érkezett. Ebből is láttam, már változik, nem az a csörtetős, szeleburdi lány. De valahol hiányzott az, aki volt. Mit búsulsz, papbácsi? Nem búsulok, csak nézem, hogy folyik a víz. Tíz napja nem találkoztunk. Táborban volt, másik felekezet táborában. Leült mellém. Világos blúz volt rajta, rövidnadrág. A blúzon egy jelvény. Fehér négyzetben aranyszínű kérdőjel. Milyen volt a tábor? – kérdeztem. Jó volt. Én is ezt válaszoltam volna. Hosszan hallgattunk, csak a víz csobogott. Ez a kitüntetés miért van? A legtöbb, vagy a legérdekesebb kérdéseket tetted fel a foglalkozásokon? Egyik sem. Hanem? A kérdőjel emlékeztető. Mire vonatkozik? Arra, hogy ki a legfontosabb a számodra? Ennyi? Ennyi. És ki a legfontosabb a számodra? Kérdeztem. Jézus – válaszolta kurtán. Nagyot nyeltem. Mamának elmondtad? Bólintott. És? A szandálja orrát nézte. Kitalálhatod – mondta szomorúan. És anyának? Neki is. És ő mit szólt? Hogy megbolondultam és hogy hálátlan taknyos kölyök vagyok, nem ezt érdemli... Meg kell értened anyukádat és a mamát. Ők nem értenek meg engem! Nekik a vallás nem jelent semmit, papbácsi, és te sem. Ha lett volna gomb az ingemen, kigomboltam volna a legfelső gombot, de nem volt. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem kellett volna belemennem ebbe a beszélgetésbe. Vagy legalábbis nem így. Mindegy most már. Rendben, kezdjük az elején. Mi történt a táborban? Minden rendben volt. Az ötezer ember megvendégeléséről szóltak az áhítatok, csoportos beszélgetések és a foglalkozások is. Aztán előadtunk egy színdarabot is erről a történetről. Én voltam az, aki a halat és a kenyereket odaadja Jézusnak. A szeme könnybe lábadt. Van valami gond? – kérdeztem. Nem, nincs – válaszolta szipogva. Miért nem egy fiút választottak? Mert... nem érdekelte őket. Nem értem. Nem azért jöttek a táborba, mert érdekelte őket Jézus. Hanem miért? Hogy ne legyenek otthon, vagy mert jó buli, meg nem látják a szüleiket. Értem. Semmi újat nem mondott – gondoltam, és ha lett volna gomb az ingemen, a másodikat is kigomboltam volna zavaromban. Én jelentkeztem erre a szerepre. Igen? Igen. Álmodtam valamit. Előző este azt álmodtam, hogy kisgyerek vagyok, és játszani indulnék. De egyik játszótársam azt mondta, Jézus a közelben van és tanít. Azt mondtam, engem nem érdekel. Az a nagyok dolga. A szüleimé. Ő azt felelte, hogy menjünk el. Csak kíváncsiságból. Úgyis a barlangokhoz készültünk menni, az út egy darabig arra vezet. Anyukám kenyeret és halakat tett a tarisznyámba, és elindultunk. Nekem semmi kedvem nem volt hozzá. De vitt a lábam. Akkora tömeget még soha nem láttam, mint ott. Az, hogy ötezer, nem mond semmit. Nem tudok annyi embert elképzelni. Már esteledett, amikor zúgolódás támadt. Egész nap Jézust kerestük, de nem láttuk. A tömeg eltakarta. És mi történt? – sürgettem a történetet. Az történt, persze csak álmomban, hogy megéhezett az a rengeteg ember. Akkor jutott eszembe nekem is, hogy éhes vagyok, és elővettem a két halat és az öt árpakenyeret. Akkor az egyik tanítvány rám mutatott, hogy van itt egy gyerek. Nem tudom, miről volt szó. A tömeg szétnyílt, és akkor megláttam az Urat. Ilyenkor kellett volna a harmadik gombot is kigombolni. Már nem Jézus vagy Jézuska volt, akiről kedves történeteket hallunk, színezünk és csengő-bongó énekeket tanulunk, hanem úr volt. Nem találtam szavakat. Pedig a szavak embere vagyok. Folytasd. Rám nézett. És olyan szép volt. Akkor úgy éreztem, mindenem megvan. Rám mosolygott. Nem mondta, hogy adjam oda a kenyereket és a halakat. De én úgy éreztem, adnom kell neki valamit. A szeretetéért. Másom nem volt, két hal, öt kenyér. Szaladtam feléje a nagy fűben, és ő csak jóságosan nevetett. Tessék, neked adom! Mondtam neki, és szívem minden szeretete benne volt, úgy éreztem, mintha repülnék. Elvette a kenyereket, imádkozott. Ilyen alázatot még nem láttam, papbácsi. Te is bamba ember vagy, papbácsi, de ez valami egészen más volt. Bamba – ismételtem. De Kitti csak mesélt tovább. Szóval, amikor Jézus lehunyta a szemét, hogy az Atyához szóljon, úgy éreztem, megáll az egész világegyetem. És? És egy hatalmas igent hallottam, de nem a fülemmel. Hanem? Hanem a szívemmel, azt hiszem. Azután odahívta a tanítványokat, és elkezdték osztani a kenyeret és a halat. Mintha soha nem akarna elfogyni. És a másik, hogy olyan gyorsan csinálták, mintha felgyorsított filmen láttam volna. Mindenki jóllakott. A hal sokkal finomabb volt, mint otthon, és a kenyér is, mintha most vették volna ki a kemencéből. Én még ilyen jót életemben nem ettem. És aztán felébredtél? Nem, dehogy. Akkor? Hazamentem, és elmeséltem otthon. Mit mondtak otthon? Hát nem azt, amit anyukám és a mama. Álmomban az anyukám sírt a boldogságtól, és azt mondta, menjünk és keressük meg ezt a Jézust, még apukám is velünk jött. Szóval elindultatok Jézus után. Csak álmomban, papbácsi. Igen, persze. Sokan csinálják ezt. Tanítványok lettünk. Az egész család. Aztán én felnőttem, családot alapítottam, és mindenkinek elmeséltem, hogy milyen volt a kenyérszaporítás. És ott voltam. Hol? A Golgotán. A Golgotán? Igen. Elkísértem. Láttam meghalni. Szörnyű volt. Nem láttam még halált addig. Még állatot sem láttam kimúlni, nemhogy az Isten Fiát. Az Isten Fiát – ismételtem hitetlenkedve. Viszont nem láttam ott azokat, akiket meggyógyított. A leprásokat, vakokat, akiknek a szeme világát visszaadta, a naini ifjút vagy Lázárt, akit feltámasztott a halálból. Senki sem volt ott a Golgotán ezek közül. Láttam átszegezni a kezét, amivel megsokasította a kenyeret, és a lábát, amivel a vízen járt. És aztán? Aztán találkoztam vele. De már feltámadt. Megismert, és azt mondta, nem kell mást tennem, csak mondjam el mindenkinek a kenyérszaporítás történetét. Még szebb volt így feltámadása után. Aztán én elmentem. De már mondtam, hogy családom lett, mindenkinek elmeséltem a történetet. Elhitték? Igen. Volt, aki nem, de nem érdekelt. Megöregedtem. Az unokáimnak meséltem a tűznél. Idegeneknek is. Sokan lettek tanítványok általam. Megöregedtem, és egy nap meghaltam. Nem fájt. Olyan volt, mintha csak egyik szobából a másikba mentem volna át. De a másik szobában már várt Jézus, és én ugyanúgy szaladtam feléje, mint amikor gyerek voltam, és vittem a kenyereket és a halakat. És mit mondott? Most már itthon vagy. Aztán felébredtem.

Eltelt vagy negyedóra, amíg meg tudtam szólalni. És a jelvény? Azt a táborban kaptuk. Mondom, arra a kérdésre emlékeztet, hogy ki neked a legfontosabb? Értem. Most már értem. Neked ki a legfontosabb, papbácsi? Nekem is Jézus – válaszoltam. Van jelvényed? Van. A kabátomon. Most nincs rajtam. Ja, tényleg, a Luther-rózsa. Emlékszel még a versikére? Igen. Rózsákon jár Krisztus híve, ha keresztet hordoz a szíve. Én tudod, hogy képzelem, papbácsi? Mit? A Luther-rózsa jelvényt. Hogy? A szív Isten szíve és Ő Krisztussal dicsekszik, mintha Isten jelvénye a kereszt volna, hogy mindig emlékeztesse arra, hogy ne haragudjon ránk. Érted? Igyekszem – feleltem. Jól gondolod egyébként. Isten annyira büszke Jézusra, hogy folyton dicsekszik vele, valóban. Ezért énekeljük: „Isten szívén megpihenve...” Krisztus kibékített az Atyával. Már nincs harag ebben a szívben. A harag Krisztusra áradt a Golgotán. Most már megpihenhetünk az Atya szívén. De a mama azt mondta, megbolondultam a táborban. Ne törődj vele! Sok ilyen ember van. Azt mondta, tanuljak, menjek „dógozni”, aztán ha még van időm, akkor foglalkozhatok evvel a jézusozással. Tudom. Sokan vannak így. Emlékszem arra, amikor először mentem a mamádhoz látogatóba. Büszkén elém rakott egy kitüntetést. Vörös csillag volt, bársonydobozban. Azt mondta: az uram kapta a gyárban, mert sokat dolgozott. Élmunkás volt. Pista bácsi akkor még élt, csak mint élmunkás volt a múlt. Ki volt téve a fényképe a gyár bejáratánál egy tablóra. Majdnem elnevettem magam. De tudod, miért? Mert gyermekkoromban, ami nem most volt, pontosan ilyen jelvényekkel játszottunk a bátyámmal. A gyárból marékszámra hozta ki valaki. Akkor halt meg Brezsnyev. Az ki? Ő egy szovjet elnök vagy pártfőtitkár volt. Nem értem, papbácsi. Legyintettem. A fél világ ura. Így már értem, szóval nagy ember volt. Igen. De meghalt. És sok kitüntetése volt? Rengeteg. Amikor temették, közvetítette a tévé. A kitüntetéseit külön párnán vitték. Na, ezt a részt játszottuk a bátyámmal. Fogtuk ezeket a vörös csillagokat, amiket kaptunk, hogy játsszunk vele, és feltűztük egy díszpárnára, aztán felváltva eljátszottuk Brezsnyev elvtársat, ahogy éppen meghalt. De amikor cseréltetek, feltámadt? Nem tudom, Kitti. Brezsnyev elvtárs feltámadása sohasem foglalkoztatott. Egyszerűen cseréltünk. A kitüntetéseket pedig nagy komolyan vittük. Szóval a kitüntetés mögött nem volt semmi? Nem bizony. Megnéztem a telefonomon, most tizennyolc lejért lehet megvenni bársonydobozzal együtt. Az nem sok. Látod, ma sem ér sokat. Csak színes fém, ami semmire sem emlékeztet. Nem volt mögötte semmi. Munka – vetette oda kurtán Kitti. Egy önmagának és önmagáért leélt élet. Semmi több. A gazdag és Lázár történetében hogy visszhangzik a mondat: „a te javaidat”. Azok nem Isten javai voltak, amikért dolgoztál, a tieid voltak, nem kellettek az Isten ajándékai. Mindent megteremtettél magadnak. Csak az a baj, hogy magadnak. Ezzel a kitüntetéssel nem mehetsz az Isten elé: én sokat dolgoztam, tessék beengedni a mennybe. Ennél sokkal értékesebb ez az egyszerű kérdőjel. Meg a te Luther-rózsád. Igen, mert nem emberi teljesítmény, munka van mögötte, hanem a Megváltóé. És ami még nagyon fontos, hogy nem azért tette, hogy a menny kapuja tablójára felkerüljünk, hanem hogy mi kerüljünk a mennybe. Menjünk haza. Menjünk.

Amikor Böske néni meglátta Kittit, máris kiabált. Menj, hozz kenyeret a boltból! Meg két halkonzervet! És vedd le azt az ostoba jelvényt! Kitti arca sugárzott, amikor hazafelé vitte a kenyeret és a halkonzerveket. Mintha nem is ment volna. Szinte repült. Nem a lába vitte, hanem valami vonzotta. Leültem ebédelni. Mi az ebéd? – kérdeztem. Hal. Jó lesz? Igen, nagyszerű!

A halászkirály legendája ( második rész)

 

   Vízre bocsátottuk az Octopust. Leültünk a partra az akácfák árnyékába, és vártunk. Néztük, mint valami kívülállók, hogyan boldogul majd a hajósnép a nyílt vízen. Hallgattunk. Kitti szólalt meg elsőnek: Nem félsz, hogy felborul? Nem. Raktam tőkesúlyt a hajónak, egy darab ólmot, az nem engedi, hogy felfordítsa a szél vagy a sodrás. Aham. De nézd, most olyan, mintha viharba került volna... Igen. A hajónk elkezdett forogni egy örvényben, amit egy kő okozott a patakban. Szerinted, papbácsi, a legénység mit csinál ilyenkor? Remélem, imádkozik. Istenhez kiált. Komolyan azt hiszed? Ez egy keresztény hajó. És Isten nem ígérte a keresztényeknek azt, hogy nem lesznek viharok. Csak azt, hogy megtart a viharban. Emlékszel a múltkori esetünkre, amikor utaztunk az autóval? Az út szerpentines volt, statisztikailag itt halnak meg a legtöbben az országban balesetben, ezért is nevezik „halálkanyarnak” vagy a „halál útjának”, mi mégis életben maradtunk, azzal együtt, hogy az, aki Jézusnak adta ki magát, nem ő volt. Az igazi Jézus, aki láthatatlanul velünk volt, ő tartott meg. Az élet ura a halál útján. Mert megígérte, hogy aki hisz benne, az nem vész el.

A hajó forogni kezdett a patak örvényében. Gyermekkoromban műanyagkatonákkal és indiánokkal játszottam. A sufniban találtam még három darabot belőlük, szeggel a fedélzetre fogtam őket, belőlük lett a legénység. Kitti még mindig szorosan ölelte az állattan könyvet. Kicsit aggódva figyeltem. Talán már más istene van. Lassan felnő. Őt is majd elragadja a sodrás. Az élet zajlása és a vallásórák kedves hangulatát elborítják a feledés hullámai. Mire gondolsz, papbácsi? Semmire – válaszoltam kedvetlenül. Neked melyik volt a kedvenc részed a Nemo kapitányból? Várj, gondolkozzam egy kicsit. A polipos, arra emlékszem, de nem az volt a kedvenc. Két emlékezetes rész volt számomra. Az egyik, mindjárt az elején, amikor elsüllyed a hajó, és ők úsznak a tengeren. És az, ahogy úsznak, nagyon megmaradt az emlékezetemben. Felváltva úsztak, az egyik lebegett, pihent, úgymond, a másik úszott és tolta a pihenő társát, aztán cseréltek. Ez az egymásrautaltság megmaradt bennem. Hogy hosszú távot tudtak így, egymást segítve megtenni. Nem a saját életükért küzdöttek, külön-külön, hanem egymást hordozták. De egyszer ez az emberi igyekezet, erő és jóakarat is véget ért, külső segítség kellett már. Ekkor jelent meg Nemo kapitány, és felvette őket a Nautilusra. A másik, az még izgalmasabb volt, amikor a tengeralattjáró beszorul a jégpáncél alá, és elfogy a levegő. Aztán nagy nehezen kiszabadulnak, és már mindenki fuldoklik, mire a felszínre érnek, és mikor kinyitják az ajtót, mindenki fellélegzik. Erre még most is olyan torokszorítóan emlékezem, és mindig örülök annak, hogy tudok lélegezni. A Bibliában is van egy ilyen jelenet, amikor viharba kerül egy hajó. Jónás történetében. És ott azok a pogány hajósok Istenhez kiáltanak. Ezt a lehetőséget sohasem veszi el tőlünk Isten, hogy hozzá kiáltsunk. Bármi legyen is mögöttünk.

Csak Jónás nem kiáltott – fordult felém Kitti és levette tekintetét az Octopusról. A mi hajónkból is mindent a tengerbe dobálnak majd? Ha életben akarnak maradni, akkor igen. Elmeséled a halhatatlan medúza történetét? Különösebben nem történet. Csak olvastam róla, és sokfelé láttam a fényképet, amit a róla szóló cikkhez társítottak, pedig a kép nem is a halhatatlan medúzát ábrázolja. A mi, úgymond halhatatlan medúzánk nagyon kicsi. Pár milliméter. És azért halhatatlan, mert klónozza magát. Érdekes ez a halandó világba rejtett halhatatlanság. Tavaly, amikor a tengeren voltunk, megpróbáltam hazahozni egy medúzát. Beleraktam egy sörösüvegbe, de megbüdösödött és elpusztult – mesélte Kitti szomorkásan. A medúzát sem lehet fogságban tartani, azt mondják. Én a halhatatlanságot akartam bepalackozni. Mint a tata? Nevettünk. Nem úgy, mint a tata. Ő azt vallotta, hogy az alkohol tartósít, azért fogyasztja olyan nagy mennyiségben, hogy megtartsa magát az örökkévalóságnak. Aztán nem sikerült neki. Nem. Azt mondtad a temetésén, papbácsi, hogy a tata jó ember volt, csak kár, hogy ivott. Igen. Jónak jó volt, csak nem bölcs. A bölcs ember tudja, mikor kell az Istenhez kiáltani. De sokan csak azzal törődnek, milyen lesz a temetésük, nem azzal, hogy hova érkeznek utána. Azt szeretnék, hogy megdicsérjem őket, hogy milyen munkás emberek voltak, milyen önfeláldozó családapák, családanyák, mennyit adakoztak, csak Istent nem ez érdekli, hanem az, hogy bölcsen éltél-e, vagy sem. A bölcs ember úgy ragaszkodik Istenhez, mint a mi hajónk utasai, oda vannak szegezve. Egy kéz odaszegezte őket, hogy megállhassanak a viharokban.

Figyeltük, ahogy az örvényből kikerült hajónk visszanyerte egyensúlyát, és folytatta útját a hullámokon. Mesélsz akkor a halászkirályról? A tiedről. Igen. Az bölcs ember volt? Igen, úgy hiszem, az volt. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Bölcs király volt. Egy nap érkezik az országából egy ember, testi-lelki problémákkal, és arra kéri a királyt, gyógyítsa meg, segítsen rajta. A király megsajnálta az embert, elment hát az erdőbe, ott volt egy bizonyos szent hely, tüzet rakott, elővette a kódexet, varázsszavakat mondott a tűzbe, és az ember meggyógyult. Telt-múlt az idő, a király időközben meghalt, és más uralkodó került a helyébe. Ahhoz is érkezett egy nap egy ember, tele gondokkal, betegségekkel, és kérlelte a királyt, segítsen rajta. A király már nem ismerte a szent helyet az erdőben, de kiment, tüzet rakott, varázsszavakat mondott a tűzbe a kódexből, és az ember meggyógyult. Aztán ez a király is megöregedett és meghalt, és egy másik követte őt a trónon, akihez egy szép nap szintén beállított egy ember a maga bajaival. Ez a király még az előzőnél is feledékenyebb volt, de megsajnálta az embert. Segíteni akart neki. Nem tudta, melyik erdőbe kell kimenni, nem tudta, hol kell a tüzet meggyújtani, viszont emlékezett még néhány jó szóra a kódexből, ami időközben elveszett, elmondta hát ezeket az embernek, és az meggyógyultan távozott. Most én vagyok a te halászkirályod. Nem tudom, merre van a csodálatos erdő, hogy hol volt a szent hely, ahol a tüzet kellett gyújtani, és a kódex sincs már és a szavakra sem emlékszem, de elmesélem neked ezt a történetet, és meg fogsz gyógyulni. Ez a vége? Ez. Szép történet. Mindig emlékezni fogok rá. A szavak gyógyító erejére. A jókor mondott szavak erejére – pontosítottam. És miért halászkirály? Nézd ezt a patakot. Ez a halászkirály is szavakat halászott. Történeteket. Olyan szavakat, amelyek gyógyító történetekké álltak össze, amik az ember lelkében változást idéztek elő. Nevezzük ezt gyógyulásnak. Önvizsgálatnak. A halász sok mindent kifog. Hínárt, lyukas bakancsot, konzervdobozt, ki tudja, milyen szemetet, de csak a halat viszi a piacra, azt tudja értékesíteni. Tanultuk azt a történetet is, amikor Péterék semmit sem fogtak. Jézus nélkül – pontosított Kitti. Igen. De az ő szavára megteltek a hálók. Meg a viharról is. Jézus nélkül viharba kerültek, de megtanulták, Jézus nagyobb a viharoknál, és lecsendesítette a háborgó tengert. A meséknek is ez az értelme. Tanítanak és formálnak bennünket. Nem azt mondják, hogy nincsenek hétfejű sárkányok vagy óriáspolipok vagy halálos örvények a tengereken, hanem azt, hogy mindezek legyőzhetők. A gonosz legyőzhető. Az állattan könyvre pillantottam ismét. Neked most ott van egy kanálnyi a szavak tengeréből. Halásznod kell majd. Főleg, ha tengerbiológus leszel. Oceanográfus – mosolygott Kitti. Már le tudom írni.

A hajónkat elvitte a patak. Vajon mi lesz velük? – kérdezte Kitti, és tekintete a távolt kutatta. Bízom benne, hogy bátor és bölcs hajósaink célba érnek. Mi mindent megtettünk. Talán eljut a Küküllőbe, és onnan még tovább és tovább, a tengerbe. Mert minden patak a tengerbe siet.

Ogg utolsó útja

 

A vezérlőpultnál ült. Szemét végigvonszolta a képernyőn a műszerek hadán, majd felállt és eltűnt a fotocellás ajtó mögött.

Az űrrakéta, vagyis a Tellúr immár félmillió esztendeje száguldott a kozmosz végtelenjében. A szűz csillagkép N23-as galaxisába indult, és utasait elpusztította a gyilkos kozmikus sugárzás. Csak Ogg maradt meg, az ő szervezete volt annyira ellenálló az ismeretlen sugarakkal szemben.

Leült a műszerek mellé és elvégezte a leszállási manővereket.

• Különös egy égitest, a lokátorok felfogták az SOS-t, és mégis milyen elhagyatott ez a vidék, mintha életnek nyoma sem lenne rajta! Kimenjen, ne menjen, tűnődött. Talán életet menthet, ha megteszi...Ó, bárcsak otthon lehetne....minek is jött el erre a hosszú utazásra!

A műszerfalra borult. Kérdés kérdés után csapódott fel benne, de felelni egyikre sem tudott. Mi lesz, ha hazamegy a jó öreg Földre, vajon megismerik-e, tudják-e majd, hogy ő kicsoda? Vagy nem is létezik már a Föld? Az emberiség elköltözött egy másik, számára ismeretlen égitestre?

Sírni akart. Még kisgyerek volt, amikor utoljára sírt, és milyen jót tett ez akkor neki! Fölvette csillogó ruháját, majd a kijárat felé indult, de hirtelen megtorpant. Utolsó pillantást vetett a műszerekre, és úgy érezte, soha többé nem látja viszont ezt az űrhajót. Most félt...Hogy ő féljen? Az lehetetlen. Nem ismerte ezt az érzést, nem tanította meg rá senki.

Átlépett a fotocellás ajtón, lement a lépcsőn a vörös homokra. Rég volt utoljára föld a lába alatt, és most úgy hiányzott neki, hogy mikor leheveredett, teljesen idegen volt neki az anyag az a földnek nevezett valami.

Fölkelt, beült a siklójába, majd elszáguldott a vörösen lángoló homoktengeren. Kis idő múlva homokba süllyedt épülethez ért. Kikászálódott, hogy megvizsgálja. Tágas terembe ért, ahol különös alakú tégelyek sorakoztak. Ogg eltűnődött a parányi lényeken, amelyek benn éltek az üvegedényekben. Varangyhoz haspnlítottak, a fejük teknőshöz.

-Foglyok vagytok, mi?- kérdezte félhangosan. – Nem baj, majd én kiszabadítalak benneteket.

Odament, és feldöntötte az üvegedényeket. Aztán sarkon fordult és kilépett. Beült a siklóba, elviharzott. Még az űrhajóban is maga előtt látta azokat a parányi lényeket, amelyeket megszabadított a fogságból. Most pedig ő tért vissza börtönébe. Úgy érezte, lassan, de biztosan meg fog őrülni...egyedül lenni újabb száz évig egy űrhajón, a végtelen semmiségben. És ezek a bolygólakók kértek volna segítséget? Nem. Itt valahol kell lennie magasabb rendű életnek is. Csalódottan állt a vezérlőpult előtt és nehéz szívvel gondolt rájuk, aztán megnyomta a START feliratú gombot.

Vágyott már, hogy otthon legyen. Kezdte rosszul érezni magát. Szédült, émelygett a gyomra, a lába reszketett. A száját nem bírta mozgatni. Az a szag, az a bűz, amit akkor érzett, amikor a foglyokat kiszabadította...az...az keringett az orrában. Talán csak nem...De már nem volt ereje végiggondolni. Lefordult a székről és körülötte örökre csend lett.

A halászkirály legendája ( első rész )

 

    Énekszóval érkezett Kitti. A vakáció felszabadította a tanulás rabláncából – így láttam a verandáról, ahogy becsukja a kaput. Messziről újságolta, szinte a hallótávolság pereméről, hogy: Papbácsi, én már tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Egy elég vastag könyvet szorított a mellkasához, úgy közeledett. A hatodikos állattan könyv volt.

 Már megkaptátok az új tankönyveket? Igen. Amúgy szia, papbácsi. És mi leszel, ha nagy leszel? Talán állatorvos? Nem. Találhatsz még kettőt. Muzeológus? Az sem. Még egy. Biológiatanárnő? Sajnos, nem talált. Akkor feladom – emeltem fel mindkét kezemet megadóan. Oceanográfus. Lefagytam. Vártam pár hosszú másodpercig, amíg a fájlok betöltődnek. Le tudod írni ezt a szót? Hát, félig. De dolgozom rajta. És elmondtad már a mamának, hogy te itt a szórványban oceanográfus szeretnél lenni? Igen. És mit mondott? Inkább nem mondom el. Akkor kitalálom. Jó. Szerepelt benne Isten? Igen. És ló? Csak egy darab belőle. És anyukád? Ő elég bőven. Akkor összeált Böske néni reakciója, de most nem lenne hasznos, ha leírnám, elégedjünk meg annyival, hogy Kitti nagymama a helyi Lőrincze Lajos nyelvművelő kör oszlopapostola, vagy inkább jégtörő zászlós hajója. „Méc te a kábelgyárba dógozni!” Ez volt a vége – mondta Kitti kicsit elszomorodva. Oda se neki! Mitől világosodtál meg? Van egy másik könyv is, amit olvasok. Azt most nem hoztam el. Nemo kapitány. Azt ismerem. Nem unalmas? Egyáltalán. A régi változat, vagy az új, ami rövidített? A régi. Még a tatáé volt. Őneki már nem kell a mennyben. Igen, ő már többet tud, mint mi itt összesen, a rokonaival és ismerőseivel együtt. És mi ragadott meg a könyvben? Az óriáspolip. Aha. Arra a részre emlékszem. Papbácsi, láttál már polipot? Igazit. Egyszer egy hipermárketben a halrészlegen, jégen, de majdnem hánytam a szagtól is, meg a látványtól is, félelmetes állat. És egyszer ettem egy tenger gyümölcsei salátát. Valahogy legyűrtem. Pedig rendkívüli állatok. Apukám szerint földönkívüli állat a polip, és az idegenek telepítették a Földre. Apuka megszállott rajongója az „Ősi idegenek” sorozatnak, így amikor találkozunk, mindketten földön kívüli dolgokról beszélünk, én a mennyek országáról, ő a csészealjakról. Akkor most te ki akarod deríteni, mi az igazság. Igen. És ki is fogom! Eldöntötted már, kinek a pártján állsz: apu vagy papbácsi, földönkívüliek vagy Isten? Még nem. De a bizonyítékok majd megmondják. Igen, ez helyes döntés. Megnézhetem a tankönyvet? Igen, azért is hoztam. Új generációs tankönyv. A tankönyvek, Kitti mindig új generációsak, és csak ritkán lehet belőlük tanulni. Miért, te nem tanultál tankönyvből? Inkább az osztálytársam fejét csapkodtam vele szünetben, tanulásra nem voltak igazán alkalmasak. Elég elvontak voltak, tele felesleges információkkal. Amikor ezt elmondtam, a tanárok megharagudtak, hogy mondhatok ilyet. Na, de adjunk egy esélyt ennek.

Lila Milka csokipapír volt a könyvjelző ott, ahol a polipokról írt az új generációs tuti, modern, „mi majd megmondjuk a frankót” tankönyv. Beleolvastam. Közben leültünk a lépcsőre. A tudomány komoly dolog, le kell ülni hozzá. Szóval a polipnak három szíve van. Ezt nem tudtam. Tényleg nem tudtad, vagy csak viccelődsz? Tényleg nem tudtam. Az állatok közül csak a rántott húst szeretem. Annyira nem mélyültem el az állattanban, pedig nekem is szép könyvem volt. De várj csak, megkeresem. Az enyémben nem írta azt, hogy három szíve van, sem azt, hogy képesek visszanöveszteni a csápjaikat, de nézd csak, itt a sarokban arról vitatkoznak, hogy karja vagy lába van a polipnak. És hogy milyen intelligensek, képesek kicsavarni egy petpalackot, meg eltömíteni az akvárium szivattyúját. Mik vannak! Átpréseli magát egy kicsivel nagyobb nyíláson, mint a saját szeme. És változtatja a színét. Szóval biológiai talány, és az evolúció egyik mintapéldánya. Na, itt a vége. Számomra. Miért? Mert nem hiszek az evolúcióban. Nagyanyám tankönyvében még az volt, hogy a világot Isten teremtette. De ma már nem ezt írják. Nézzük a tényeket. Van egy csodálatos és ugyanakkor intelligens lényünk, ami nem él többet két évnél. Akkor miért ilyen intelligens? Olyan, mintha évtizedekig készülnék a doktorira, és csak két évig használnám. Nem? Lehet – csóválta a fejét Kitti. Képes a DNS-ét átírni, másolja a színeket, akár a kaméleon, az alakját is képes megváltoztatni, akár halnak is kinézhet, az emberi szemhez hasonló optikája van, és még ott a három szív, ami az én könyvemben nem volt meg. Meg a DNS-es rész sem volt benne. De nézd csak, itt van egy kép egy polip-fosszíliáról! Ha egy polip elpusztul, lesz belőle egy nyálkás-kocsonyás valami, amit vagy megesznek a halak és más ragadozók, vagy hamar elbomlik. Akkor hogyan tud megkövesedni? Leendő oceanográfusunk megvonta a vállát. Nem tudom. Te tudod? Bólintottam. Persze. Hol írja? A másik könyvben, a feketében. Az özönvíz volt az, amikor hirtelen képződött az üledék, és hamar belepte őket. Ez használható ötlet, nem? De, az. Ha a polipnak három szíve van, nekünk miért van csak egy? Isten miért nem teremtett nekünk is vagy kettőt? Ezzel az eggyel is hűtlenek vagyunk hozzá, hát még ha lenne kettő, vagy három. Nem biztos, hogy áldás volna. Oda kéne adni neki mind a hármat, de mi még azt az egyet is megtartjuk magunknak. Tele önzéssel, haraggal, bosszúállással. De akkor lehetne egy fekete és egy fehér szívünk. Az egyik jó, a másik csupa rossz dologgal, és a rosszat kioperálhatnák. És a harmadik? Az a tartalék? Hidd el Kitti, sokszor még ez az egy is elég fejfájást okoz, hogy kinek is adjuk, mit is kezdjünk vele, és a végén senkié sem lesz, mert nem adjuk oda senkinek. Igazad van.

Akkor a polipot ki teremtette? Apuka szerint a földönkívüliek titkos laboratóriumokban legyártották, és betelepítették az óceánjainkba. Nem azt mondja apa, hanem azt, hogy valami földönkívüli spórák érkeztek ide, és abból lettek. Ez az egyszerűbb változat. De hogy került a világűrbe? Ha egy másik bolygóról érkezett is egy meteorittal, a másik bolygóra ki teremtette? Nem kapunk választ a kérdésre. Apukám tudja, ő hisz ezekben a szürkékben is. Én nem hiszek bennük. Tudom, mondtam is neki. Azt mondta, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az mit jelent, papbácsi? Te szent vagy? Nézz rám. Látod a glóriámat? Kitti kisandított a szalmakalap alól. Hát... kicsit halványan. Gyere közelebb. Úgy álltam, hogy a fejem eltakarja a napkorongot. És most? Most már szentebb vagy, rendesen ragyog. Na, azért. Azért mondta, mert szerinte én mindenben csak Istent látom, nem fogadok el más álláspontokat, elméleteket. De ez nem így van. Hallgattunk egy sort.

Ha én tengerbiológus leszek, akkor már nem fogunk olyan gyakran találkozni. Elmosolyodtam. Látod, ezt már le tudod írni: tengerbiológus. Dehogynem. Minden este felhívlak mad whatsappon, és megkérdezem, hogy találtál e valami új bizonyítékot arra, hogy Isten teremtette a világot? És ha nem találok? Szerintem ez nem fog előfordulni. Biztos? Biztos. Sőt, majd mindig ezt fogod gondolni, ha kimondani nem is, hogy: „igaza volt a papbácsinak…” Én leszek a te halászkirályod. Az ki? Egy régi legenda. De csak a lényeget mondom. A halászkirály őrizte a kelyhet, amivel osztotta Jézus az úrvacsorát az utolsó vacsora alkalmával. Sok mese van vele kapcsolatosan, de nem mesélni akarok. A halászkirály feladata Krisztusra emlékeztetni. Ennyit, ha megjegyzel, elég. Jó. De majd még mesélj róla, izgalmasan hangzik. Szeretnék magamnak egy polipot. Megszerettem őket. A polipot nem lehet fogságban tartani. Megszöknek. Kár. És a karjuk is maguk felé hajlik, mint a szenteknek. Nevettünk. De barkácsolok neked egy játékhajót. Elnevezzük Octopusnak, és megúsztatjuk itt a patakban. Nyári kalandok. Közben mesélek neked a halhatatlan medúzáról. A fáskamrába vonultunk. Kiválasztottam egy kisebb fát, és elkezdtem a játékhajót. Az állattan könyvet közben egy percre sem tette le Kitti. A nagy álmok születésénél bábáskodom – úgy éreztem. Amikor az árbócot faragtam, arra gondoltam, most ezt a szelet nagyon be kell fognom a vitorlába. A papírvitorlát Kitti kezébe adtam. Rajzolj rá egy octopust. És, ha kész, akkor tengerre szállunk, és az óceánig meg sem állunk. Hajrá!

A kredométer ( negyedik rész)

 

     A digitális óra 3:15-öt mutatott. „A lélek éjfélje”, vagyis hajnali három elmúlt már. Valahol olvastam, hogy statisztikailag ebben az órában halnak meg legtöbben, mert ez a „lélek éjfélje”. Vagyis a Megváltó halálának ellenpólusa. Jézus délután 3-kor halt meg, következésképpen az éjszaka 3 óra az ördögé. Én magam egyetlen ilyen esettel sem találkoztam, sőt nem is hallottam róla. Most mégis eszembe jutott. Mit álmodtál? – kérdezte Szófia. Azt, hogy szalonnát sütöttünk az udvaron. Kitti is nálunk volt. Csengettek. Te mentél ajtót nyitni, és amikor kitártad a kaput, akkor David Schwarz állt ott. Azt mondta, a kredométerért jött. Te nem tudtál semmiről. Mi Kittivel azonban tudtuk, miről beszél. Már nyomult is be a kapun, jött felénk. Mi szinte lebénultunk a tűz mellett. Ekkor az arca átváltozott. Már nem David Schwarz volt, a barna öltönyös bolond-hóbortos szász feltaláló, hanem maga az ördög.

Ennek emlékével telt a reggel, ami aztán délbe fordult. Kitti rollerje csörgött a kapu előtt, majd bejött. Papbácsi, van egy tutira jó ötletem! Éspedig? Estére süssünk szalonnát. Nyárson. Nagyot nyeltem. Rendben van. Kitűnő ötlet. Még beszéltünk valamiről, de én már gondolatban és lélekben nem voltam vele. Az éjszakai, vagyis kora hajnali rémálmom kísértett. Vajon beteljesül-e majd? És mi lesz a folytatás? Lesz-e ennek valaha is vége? Meddig fajulhat? – tettem fel magamnak ezeket a kérdéseket egymás után, mintha csak töltényeket tennék egy puskába. És aztán elérkezett a délután, majd a kora este, amikor tüzet kellett rakni. Megérkezett Kitti. A nyársakat már korábban előkészítettem, és letelepedtünk a tűz köré. Egyvalamit nem értek, papbácsi – kezdte Kitti. Mit? Hogy amikor ez a Jézus, vagy nem is Jézus beszélt velünk, megmutatta a sebeket, nem is mondott hülyeségeket. Aha. Bólogattam. Igazad van. Tisztára olyan volt, mintha az igazi lett volna itt. Én elhittem, hogy Ő az. Már el is képzeltem, hogy elmesélem a mamának, hogy találkoztam Jézussal. Én meg elképzeltem Böske néni reakcióját. Talán megint mehettem volna teflonsütőért. Igen. Jól csinálta a hitetést. Még engem, mint szakembert is sikerült megtévesztenie. De ha sikerült neki egyszer, akkor többször is fog. Végül is tényleg igaz és szép dolgokat mondott, de ami hiányzott belőle, az a tűz. És most mindannyian a tűzbe bámultunk, sercegő szalonnáinkat tarva a lángokba. Beszélt ugyan hozzánk egy Jézus-alak, de a szavai nem hoztak tűzbe, nem hevült tőle a szívünk, mint az emmausi tanítványoknak, és nem is nyílt meg a szemünk, hogy felismerjük Őt. Vagy azt, hogy nem Ő áll előttünk. Akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. De honnan tudjuk, kiben van a Krisztus lelke? Az meglátszik az emberen. Nézd csak, az ott milyen fa? Cseresznye. Honnan tudod? Látom a gyümölcsről, meg a leveléről is. Na látod. Biztos, hogy nem lesz körte rajta. Az ember is ilyen. A viselkedéséről, a beszédéről, a lelkületéről meg tudod ismerni, hogy benne van-e a Krisztus lelke, vagy csak eljátssza, csak úgy tesz, mintha keresztény volna, vagy mintha kicsit is érdekelné ez az egész. Aki nem várja Krisztust, az nem is keresztény. Csak néző. Bejön ide a templomba, végignézi a műsort és hazamegy, letudta az egészet, megebédel, és délután már kialussza az egészet. Közben elaltatta, megnyugtatta a lekét, hogy ő az Istennel rendben van. Tudod, tanultunk a bolond gazdagról. Igen. Az is gazdag volt, Istentől kapta az áldást, de lelki javakat nem kért, nem gyűjtött. Elkérték éjszaka a lelkét. El is nevezte őt Isten. Kapott egy másik nevet éjszaka: bolond. Az én tatám, tudod, akit te temettél, azt mondta, hogy ha őt szereti az Isten, majd utánamegy. Hallgattam. A szalonnák sercegtek. Nem így van, papbácsi? Nem. Nem így van – feleltem. Emlékszel a gazdag ifjúra? Emlékszem. Jézus megkedvelte, mégsem ment utána. Nem küldött utána egy tanítványt sem, hogy menjetek utána, hívjátok vissza, mert meggondoltam magam, mégiscsak van benne valami. Vagy Júdás, az áruló után. Tanítvány volt, elhívott, mégis hagyta elmenni őt Jézus. Senki ki nem szakaszthat az ő kezéből bennünket, de szabadon elmehet bárki. Ananiás és Szafira is keresztény volt, mégis meghaltak szinte azonnal, mert hazudtak Isten Szent lelkének, Démász után sem ment az Úr. A tékozló fiú is saját maga kellett hogy meghozza a döntést, nem az apja küldött utána követeket, hogy meggyőzzék és rábeszéljék a hazatérésre. Heródeshez sem volt már szava Jézusnak. De ha nincs bennem a Krisztus lelke, akkor kinek a lelke van bennem? Nézd, Kitti... Csengettek. A kezem megremegett, ahogy a szalonnát tartottam a tűzbe. Szófia intett, hogy maradjunk, ő majd rendezi a dolgot.

Vársz valakit, papbácsi? Ezt nem kell várni, ez jön anélkül is. Mondtam. De csak halkan, hogy a gyerek ne értse. Megvontam a vállam. Ki tudja... Az ajtóban egy barna öltönyös ember állt, az arcát nem láttam, a beszélgetést sem hallottam. Feszült pillanatok voltak. Kittire néztem, hátha ő jobban látja onnan, hogy kicsoda. Felkacagott. Papbácsi, ez olyan volt, mint az a bolond szász, akiről a mama mesélt. Azt hittem, feltámadt. Feltámadt? Ismételtem a kérdést. Hogy támadjon fel valaki, vagy olyan valami, ami halhatatlan, vagy nem is létezik? De a mama azt mondta, át tud változni farkassá, és elviszi a nyájból a kisbárányt. Duţu bácsi bárányai közül is elvitt vagy kettőt. Ezek mesék, Kitti. Nincsenek farkasemberek, meg alakváltók. Vagyis ez utóbbiban már nem voltam annyira biztos. A mama azért mondta, hogy ne kószálj sötétedés után a faluban, mert bajod eshet. A nagy alakváltók itt vannak köztünk. Hol? A templomban is. Azt hiszed, keresztény, hívő, vagy Krisztusé, közben nem az. Akkor a tata a pokolba került. Azt nem tudom. Te a mennybe prédikáltad, papbácsi. Azt mondtad, jó ember volt. Igen, tudom. Én sok embert prédikáltam a mennybe. Mennyit? Több mint százat. Hű, az nagyon sok! És mind jó volt? Kivétel nélkül. De vajon hány ébredt fel valóban a mennyben? A gazdag és Lázár történetében is a gazdag ember a pokolban ébredt, pedig szép temetése volt. Ő is gazdag volt, sok jóval megáldotta az Isten. Az ő javai voltak, de nem az Istené. Javaid megkaptad az életben... így olvassuk. A te javaid voltak. Amit kértél, mindent megadtam neked. De nem kértél alázatot, engedelmességet, szeretetet, hitet, szelídlelkűséget, bocsánatot. Talán őt is a mennybe prédikálta a pap. És ti, papok nem tudtok valamit csinálni? Dehogynem. Hirdetjük a szabadulás útját. Nem úgy, papbácsi, hanem mint a tatánál, amikor már meghalt, hogy elrendezd, hogy a mennybe kerüljön, mondjuk imádkozol Jézushoz meg Istenhez, hogy gondolja meg magát, és vegye ki a pokolból és vigye a mennyországba. Sajnos nem. De megtennéd? Meg én! Csak beszéltek? Semmi más? Nem elég? Jónást is elküldte Ninivébe az Úr. Nem angyalt küldött egy olyan nagyváros megmentésére, hanem egy prófétát. Nem is a legengedelmesebb fajtából. A tata tényleg jó ember volt. Azt mondta, én öntöttem a járdát a templom körül, nekem tartozik az Isten.

A kapu becsukódott. Megkönnyebbültem. Nem az öreg szász volt, és nem is egy alakváltó. Ki volt? Az atyát keresték, gerendákat akartak venni meg cseréplécet, mondtam, az a másik kapu. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, a tűz lángja fel is lobbant tőle. Látod, Kitti, ha Isten Szent lelke ránk árad, mindjárt fellobban a szívünkben